–

Néhány évvel ezelőtt, egy konferencia szünetében tanárokkal beszélgettem, és az épp aktuális jogszabályi változásokról kérdezgettem őket. Hogyan fog ez hatni rájuk, meg a gyerekekre. Szó szót követett, alapvetően mindenki félt a várható átalakításoktól, új elvárásoktól és negatívan ítélte meg őket, majd egyikük hirtelen azt mondta: „de mindegy is, úgysem fogjuk végrehajtani, ahogy a korábbi előírásokat sem hajtottuk végre.” Erre kitört a megkönnyebbült nevetés, amihez az elején én is csatlakoztam, majd belegondoltam abba, hogy mit is jelent ez a mondat, és elgondolkodtam. 

Mert ugye mi, felnőttek, alapvetően azt szeretnénk, ha a gyerekeink szabálykövetőek lennének – legalábbis, legyenek tisztában a szabályokkal, és tudják, hogy a közösségi együttélésben érték, ha a közös szabályainkat betartjuk.

Lehet úgy is sakkozni, hogy az ember azt csinál a bábúkkal, amit csak akar, de élvezetesebb a játék, ha követjük a sakk szabályait. Fontos, hogy jól kapcsolódjanak egymáshoz a gyerekek, és kommunikáljanak egymással, de azért ne essen szét a tanóra. 

A szabályokat fontos ismerni, és jó, ha a gyerekek értik és tudják, hogy az egyéni érdekeken és szükségleteken kívül a közösség is fontos, és a közösségünk érdekében bizonyos szabályokat jó, ha betartunk. És akkor ez az a pont, ahol bejön a képbe a tanár, aki tudja, hogy valami szabályt be kellene tartania, de nem teszi azt, mert nem ért egyet vele. Majd ugyanez a tanár próbálja a gyerekeket arra rávenni, hogy annak érdekében, hogy a közösség egy úton együtt tudjon haladni (nevezzük ezt folyamatot az egyszerűség kedvéért tanulásnak), kellenek a szabályok. Mi több, azoknak is respektálni kell azokat, akik amúgy nem biztos, hogy 100%-ban egyetértenek vele. 

A magam részéről nagy híve vagyok annak, hogy a lehető legkevesebb szabályt alkossuk meg, de azokat tartsuk be következetesen. Egyetértek azzal a bibliai példa nyomán, hogy tíz szabály elég lehet egy egész életre – bár a magam részéről inkább azt mondtam volna, hogy kinyilatkoztatás helyett inkább közös szabályalkotási folyamat, közös beszélgetések révén jussunk el arra a tíz szabályra. 

Stabil keretek

Akár gyereknevelésről legyen szó, akár egy közösség biztonságos és jó működéséről, érdemes a résztvevőkkel együtt keretezni a folyamatokat, meghozni a szabályokat, és utána együtt figyelni arra, hogy azokat betartsuk. Nem megszokásból, vagy öncélúan, hanem azért, mert tudjuk, hogy ezek a szabályok egyszerűen jobbá, könnyebbé, egyszerűbbé teszik az életet. 

Ha eldöntjük, hogy esőben nem megyünk az udvarra, akkor nem kell minden egyes alkalommal külön megvitatni, hogy kimenjünk-e vagy sem. Azt az energiát, ami elmenne a vitára, át tudjuk fordítani rögtön az elején arra, hogy kitaláljuk, mi mást csináljunk. Persze, a gyerekek próbálkoznak majd, hogy „naaaa, légyszi…” (hiszen az a „dolguk”, hogy teszteljék a kereteket), mi meg egyszerűen azt tudjuk válaszolni, hogy „nem” (hiszen az a dolgunk, hogy a kereteket stabilan tartsuk). 

Jó, tudom, ez sem ilyen egyszerű, és magam sem gondolom, hogy angyali mosollyal lehet minden ilyen helyzetet kezelni. De azért alapelvnek ez szerintem nem rossz. Ráadásul nagyon hiszek is abban, hogy ez jó: a közösen alkotott keretek és szabályok között szabadon létezni jó. És ha így működik egy közösség, sokkal könnyebb azok iránt is figyelemmel és odafordulással lenni, akik az istennek sem bírják tartani a kereteket. Ilyen ember mindig lesz, de egy bizonyos szintig (ha nincs túl sok belőlük, és ha elég megtartó erő van a közösségben), akkor nincs baj.

Na, és ezek után, ha jön egy ilyen mondat egy felnőttől, hogy tudjuk, mi az elvárás felénk, de mi azt úgysem fogjuk betartani, akkor felmerül bennem a kérdés, hogy oké, ezt értem, megértem, de akkor milyen alapon várjuk el a gyerekektől, hogy ők szabálykövetőek legyenek? Van-e olyan pont, ahol a felnőttet erősíti egy ilyen ellenállás, vagy a kezdetektől gyengíti?

Minden felnőtt, aki valaha felelős volt egy gyerekért, vagy gyerekközösségért, pontosan tudja, hogy miről beszélek. Elvárom a gyerektől, hogy ne szaladjon át az úton, de én magam átfutok. Nem ehet a gyerek édességet vacsora előtt, de én azért stikában elmajszolok egy darab csokit, mert már nagyon éhes vagyok. 

A gyerekek meg ha ezeket észreveszik, általában éktelen haragra gerjednek. Legalábbis nekem erről van élményem, hogy a gyerekek természetes igazságérzete nem engedi meg, hogy ha egy szabály létezik, az ne vonatkozzon mindenkire. 

És mi erre a válaszunk?

Amit lehet Jupiternek, nem szabad a kisökörnek? Ez tényleg elég lenne? Pusztán az életkorunkkal érvelni, hogy ha majd nagyok lesznek, ők is megtehetik, hogy fittyet hánynak a szabályokra? Tényleg ilyen lenne a világunk, ennyire álszent, hogy a gyerekektől elvárjuk a szabályok betartását, de magunktól nem? 

Az ügyeskedők és elkerülők, az „okosba megoldjuk” és a „majd kitalálunk valamit rá” országában szerintem elképesztően fontos lenne, hogy mit tanítunk és milyen példát mutatunk a gyerekeknek a szabályokról. 

Vak engedelmességet, a beleszólás jogát a keretek kialakításába, az „amíg kicsi vagy, nem teheted meg, csak ha majd nagy leszel” tanítását, vagy azt, hogy akkor lehetünk csak kölcsönös bizalmon alapuló társadalom, ha értjük, miért jó a közösségi szabályok elfogadása. Legyen szó iskoláról – de akár közlekedésről, építkezésről, vagy arról, hogy összeszedjük-e a kutyakakit.

Éppen ezért fontos, hogy ne csak azt várjuk el a gyerekektől, hogy kövessék a szabályokat, hanem azt is segítsünk nekik megérteni, miért van egy-egy szabály, és mi történik akkor, ha mi magunk sem tartjuk be. Mondjuk el nekik, ha valamit azért nem követünk, mert értelmetlennek vagy igazságtalannak látjuk. Ha pedig egyszerűen a saját gyarlóságunk miatt csúszunk ki a keretekből, azt is vállaljuk fel — hiszen az őszinteség sokkal erősebb üzenet, mint a látszat-tökéletesség. 

Mert a gyerekek pontosan érzékelik, ha kettős mérce működik. Ha azt látják, hogy a szabályok csak rájuk vonatkoznak, miközben mi, felnőttek bármikor felülírhatjuk azokat, akkor nem a szabálykövetést tanulják meg, hanem az álszentséget.

A valódi példamutatás nem a hibátlanságról szól, hanem arról, hogy tudunk-e felelősséget vállalni a döntéseinkért – és ezzel megtanítani őket arra, hogy a szabályok nem korlátok, hanem kapaszkodók, amelyeket közösen alakítottunk ki, és amelyek együttes erővel tartanak minket.

Persze, ehhez kell egy olyan állam is, amely nem erővel nyom le a torkunkon szabályokat, hanem kíváncsi arra, hogy ki mit gondol, kinek mire van szüksége, és eszerint, a közösség és az egyének legjobb érdekében cselekszik…De bármit is tesz az állam, mi, kicsiben, a családunkban és a közösségeinkben megpróbálhatunk másként működni. 

Gyurkó Szilvia

Kiemelt kép forrása: Getty Images/ Mary Long, Pexels/ Hoang Le