– 

A legnagyobb káoszban érkeztem az életébe. Én nem tudtam. Ő igen.

Kimért volt, határozott, férfias, és a legreménytelenebb helyzetben is pozitív. Talán ez fogott meg benne. Közvetlen volt és egyre közvetlenebb. Humoros, könnyed, laza. 

És a főnököm.

Két év telt el. Csendben voltam a támasza – segítettem, vittem a terhét, ha kellett. Olyan tökéletesen működtünk együtt, mintha két test, egy lélek lettünk volna. A csendjeit is értettem. Egymás szavait folytattuk, gondolataink összeértek, minden rezdülésünk beszédes volt. 

Megölelt hétfő reggel és péntek délután. Aztán idővel minden reggel és minden délután. Majd az öleléshez puszi társult az arcra és lassan egyre közelebb, a szám felé. Beleszagolt a nyakamba. „De jó illatod van!“ – mondta. Beleborzongtam.

Nem akartam érteni a közeledést, rég éreztem már ilyet. „Talán túlgondolom…”

Megfogta a kezem, kisimította az arcomból a hajam. „Csak kedves” – mantráztam magamnak.

Figyelt. Meglepett. Virággal, borral, szép szavakkal.

Majd azt mondta: „Nem tudom, mit tettél velem. Teljesen összezavartad a fejemet.” Csodálkoztam. „Én? Hisz én csak segítek neked és próbállak tehermentesíteni…” Felfalt a szemével. „Ne nézz így rám, belepirulok“ – fordultam el. Csak így tudtam elrejteni a bennem kavargó zűrzavart.

Felállt, majd odahúzta a székét mellém. Zavarba ejtően közel. A lábunk összeért. Éreztem a teste melegét, az izmai feszességét. „Mit csinálsz?“ – kérdeztem szinte remegve. Rám nézett, a szeme szinte perzselt. „Mit?” – kérdezett vissza. „Házas vagyok és te is az vagy” – próbáltam hatni rá. Látszólag nem érdekelte. „Csak egy csókot…” – suttogta sóvárogva és már éreztem a leheletét az arcomon. „Nem lehet…” – válaszoltam elcsukló hangon.

De a vágy utat tört magának. Követelve, agresszívan, majd gyengéden, hosszan… Megsemmisültem.

Húsz év hűség veszett oda egy pillanat alatt.

Örlődtem, küzdöttem a józan ész hangjával, de a szívem elnémított minden logikát. Az egész olyan volt, mint egy feltartóztathatatlanul robogó vonat. Mindent elsöpört. Szenvedélyes volt, pezsgő. Szárnyaltam, úgy éreztem, újra élek, és nincs lehetetlen. Elfogadott, megértett. Nem kellett magyarázni magam, az érzéseimet, a gondolataimat, vagy a tetteimet. Velem lelkesedett vagy épp vigasztalt, és mindig pontosan úgy, ahogy szükségem volt rá. Olyan volt, mint egy kirakós hiányzó darabja. Hirtelen minden a helyére került bennem. Nem volt több játszma, csak teljes feloldódás a szerelmében. Nem féltem megmutatni magam, nem féltem végre teljesen önmagam lenni.

Azt mondta, élvezzük a pillanatot, ilyen nem adatik meg, csak maximum kétszer egy életben. Hittem neki. Hinni akartam. Lopott órák jöttek, bujkálás, de az érzés a mellkasomban mindent legitimizált. Álmodoztunk, de még nem szőttünk terveket.

Aztán hirtelen fordult a világ. Volt már drámában részem, de ez minden képzeletet felülmúlt. Olyan volt, mint egy rossz szappanopera, telis-tele nem várt fordulatokkal. Az összes intim pillanatunkat kiteregették. Magánnyomozó, lehallgatások, videófelvételek, hangos szavak, hajtépés… Megalázva éreztem magam.

Pénteken még mindent felemésztő erővel szerettük egymást, hétfőn a felmondásom landolt a postaládában.

Az ő aláírása állt rajta. Pedig azt mondta, ez soha nem történhet meg… 

Nem méltatott magyarázatra, nem beszélt velem, nem nézett a szemembe. Letiltott ott is, ahol talán már nem is lehet. Minden létező talajt kihúzott a lábam alól. Összetörte a szívem, elvette a munkám, és hagyta, hogy minden információ eljusson a páromhoz is. Romhalmazzá tette az egész életem.

Próbálom összerakni darabjaira hullott önmagam. Nem hiszem el, hogy ennyi volt. Nem hiszem el, hogy semmi sem volt igaz. Nem hiszem el, hogy helyettünk őt választotta… A percek vonszolják magukat, a csend fülsiketítően ordít.

Csak a fájdalom maradt és a káosz.

WMN szerkesztőség

Kiemelt kép forrása: Pexels/ Mariya, Unsplash/ Ernest Karchmit