Tészta, tenger, trauma – Egy országváltás története

–

Kern András epehólyagja vagyok 

A határszélen. Valahol, ahol a Dolce Vita-t mindig elfújja a szél. Télen itt még az élet is elmarad. A „dolce” meg mindig csak majd holnap.

Két éve élek itt, és csak most jut eszembe Kern története. Egy gyógyszertárban állok. Vényköteles gyógyszert nem kapni. Itt a patikából is kétféle van. Ez a parafarmacia. Az angolul alig beszélő hölgy továbbra is emésztéssegítő port ajánl a probiotikum helyett. Térerő nincs. A Google Fordító kétségbeesik és feladja. Nélküle úgy beszélek olaszul, mint egy elhagyott óvodás. Azt hittem, a „probiotikum” szót minden nyelven érteni kell.

A gyógyszerésznő úgy néz rám, ahogy én nézek néha az idegenekre: kérdőn, gyanakvóan, értetlenül.

Aztán elfordul, és kiszolgál valaki mást.

Én pedig továbbra is Kern András epehólyagja vagyok. Fájdalmas és láthatatlan. Csak én nem New Yorkban veszek el. Nem tudom, miért ugrik be ez a történet gyerekkoromból. A tévében láttam. Úgy rémlik, egy amerikai kórházban nem találták meg az epéjét, hiába magyarázta, hol fáj. De talán nem is vele esett meg.

Lehet, más színész volt.

A legtöbb emlékem helyére 2022. szeptembere óta valami álomszerű pánik költözött. Így éltem meg a külföldre költözést. Hiba volt elindulni? Lehet. De már lakást bérlek itt. Egy városban, ahol mindig fúj a szél.

Hazaviszem az emésztéssegítő port, ártani nem árthat. Aznap éjszaka majdnem meghalok. Azon gondolkodom, kit hívjak fel, hogy biztosan a Margit hídról szórják a hamvaimat a Dunába, és eszébe ne jusson senkinek itt hagyni, a tengerbe temetni, hogy felzabáljanak a sirályok.

Nyilván megint túloztam. Reggel már a hatos buszon ülök, munkába tartok. Kezemben a helyi „croissant” — itt briós, de nem a magyar. Sem formára, sem ízre nem hasonlít a miénkre. A „miénkre”.

Soha életemben nem voltam ennyire magyar, mint külföldön. És soha nem hiányzott annyira a lakossági pesszimizmus, mint az első évben itt. 

Sok az első 

Túl sok – ezen a helyen, ahol negyvenévesen tanulok felnőni.

Első pánikroham. Első képszakadás. Utóbbi a Negronitól. Pont olyan keserű, mint az első évem itt.

A hercegnő megbolondult a palotában. Talán én megúszom.

Pedig a Miramare-kastély mellett dolgozom – ott, ahol valaha a tragikus sorsú arisztokrácia élt.

Életemben először megyek terápiára is.

„Nagyon nehéz helyzetben van, és nincs honnan energiát merítenie. Egy országváltás egyedül mindig hatalmas kihívás” – ismételgeti nyolc hónapon keresztül a pszichológusnő, mint egy folyamatosan nyikorgó hintaágy. Egy esős májusi napon megválok tőle. „Inkább vettem volna ebből a pénzből minden héten egy rúzst” –  írom neki a búcsúlevélben. Arrogáns vagyok és fájdalmas, mint a begyulladt epe. De legalább elköszönök. A búcsúzás nagykövete lettem ebben a városban. 

Itt mindenki átutazik, házas vagy nyugdíjas

„Ide jöttünk a férjemmel eltölteni az utolsó éveinket” – mondja Patricia. „Kaliforniai lány vagyok a szépségiparból”. Nyolcvannégy éves. A női önsegítő csoportban találkozom vele. Az új pszichológusom hívja így a külföldi nőket összegyűjtő csoportot, ahova megérkezésemkor csatlakozom. Majdnem a legfiatalabbként. Már kevésbé vagyok arrogáns. Krónikus kilátásom van a tengerre és heti két terápiám.  

Az itt élők szerint mindenre válasz a sós víz. A tenger, az izzadság és a könnyeim. Persze ez idézet, nem tőlük ered. 

A  kapucsínó picike, feleses pohárban adják, a gulyás pedig sűrű, mint a pörkölt, és polentával vagy durumtésztával eszik. James Joyce itt írta az Ulyssest. Van itt minden. Róla elnevezett híd, utca, hotel és bár. Ő eposzt írt, én meg hálanaplót se tudok. Csoda, ha traumatizálódom? A pszichológus szerint nem. „Egy hátizsák dinamittal érkezett, várható volt, hogy az egész felrobban” – mondja. A második évben sem tudom még, mit csinálok itt, de olaszul legalább nem értik.

„Nézz utána az irodalmi női alakoknak, nagyon érdekesek. És olvasd el Jan Morris könyvét” – mondja Cindy, a műfordító.

„Ne aggódj, én is megszerettem végül ezt a várost. Csak huszonöt évembe telt.”

Az időt aperitívóra váltjuk

Jan Morris, a walesi történész és író annyiszor járt és állomásozott itt, hogy unalmában a második világháború után nővé operáltatta magát. Persze, ez csak az én elbeszélésemben van így, magyar pesszimizmusom utolsó fanyar cseppjeként megörökítve, amit se terápiával, se Aperollal nem sikerült még teljesen leöblítenem.

Az igazság az, hogy sosem unatkozott ebben a városban. 

Jan – korábban James – gyönyörűen ír erről a városról, ami ideiglenes otthonommá lett.    

A városról, amelynek neve olaszul és franciául is a „szomorú” (triste) szóra rezonál, és amelyet ő gyakran a „semmi közepeként” emlegetett. A száműzöttek és a kirekesztettek városa. Különös, de állandó melankólia öleli körül.

Talán nem véletlen, hogy végül itt kötöttem ki – a határ szélén. Se itt, se igazán ott. Egy narancssárga itallal a kezemben. A teljes idegösszeomlás szélén.

Három éve költöztem Triesztbe. És ahogy mondják, egy országváltás elég egy egész életre. Pedig az utcák idegenségét már csak a nyelvem alatt érzem. Odatapad, lemoshatatlan mint a Xanax utóíze.

„Trieszt, nem Olaszország” 

– hangzik a kegyetlen ítélet a máltai taxistól, pont úgy ahogy a Szicíliában vágja a fejünkhöz a templom előtt pénzt kéregető öregember, amikor megmondjuk, honnan érkeztünk. 

Trieszt, ahol a GPS se tudja ki vagy, és nemhogy kimondani, de leírni se sikerül senkinek a nevemet.

Trieszt, ahol a világ legjobb fagylaltja van, és méregerős az Aperol Spritz. A magyarokról mindenkinek az Illy kávé jut az eszébe. Nem a miniszterelnökünk.

Trieszt, ahol a naplementék színesebbek, mint a választási kampányok hazug ígéretei – de legalább ez tényleg megtörténik.

Trieszt, a város, ami lassan és bizonytalanul, de hozzám nő. Az epémet egyre ritkábban érzem.

Reggelente magyarul káromkodom, délután olaszosan legyinteni próbálok rá. 

Aztán este bebújok az ágyba, és éjszakánként Budapestről álmodom.

WMN szerkesztőség