Lerúgni az uraságok fejéről a cilindert – a kánkán titkos története

–

A tánc az egyik legősibb, legenergikusabb önkifejezési formánk, nem csoda hát, hogy a történelem évezredein keresztül mindig jelentős volt a kulturális szerepe. A 19. századra a bálok és az estélyek kiemelkedő szerepet töltöttek be az európai, így a francia társadalom életében is, hiszen ezek az alkalmak nem csupán a szórakozást, hanem a politikai, társadalmi és gazdasági kapcsolatok építését is szolgálták. A bálterem forgataga egyfajta „leányvásár” is volt, hiszen ezeken az eseményeken léptek a nyilvánosság elé az eladósorba került lányok. 

Tánc és drogok

Szabadság, egyenlőség, testvériség ide vagy oda, a társadalom alsóbb rétegei – polgárok, művészek, kereskedők vagy kétkezi munkások – még csak nem is álmodhattak arról, hogy valaha beléphessenek egy olyan fényűző bálba, mint például a párizsi Opera álarcosbálja, vagy a kifejezetten a legfelső arisztokrácia számára a Tuileriákban megrendezett estélyek.

Ám az alsó- és középosztály fiataljai sem maradtak szórakozási lehetőség nélkül: a 19. század húszas éveiben Párizsban több mint 1800 (!) tánctermet és nyitott tánckertet tartottak nyilván. A párizsi éjszaka tehát a 19. században sem volt kevésbé zajos és izgalmas, mint manapság – csak egészen más szokások uralkodtak.

Például a droghasználat terén.

Ma már elképzelhetetlen, de akkoriban a hasist, a morfiumot és ezek származékait szabadon lehetett vásárolni a patikákban – és nemcsak gyógyszerként, hanem hangulatjavítóként is használták őket. Ezek a szerek így a hétköznapi élet részeivé váltak, és természetes kellékei voltak az estélyeknek és táncos összejöveteleknek is. Egyes kutatók szerint a kánkán kialakulásában is szerepet játszottak.

A keringő megjelenéséig a táncosok nem tartottak olyan szoros testkontaktust, mint amit a „valcerforradalom” után már megengedhettek maguknak. Gyakoribbak voltak a körtáncok, illetve azok a táncok, amelyekben több pár azonos, kötött koreográfiát táncolt együtt – például a quadrille, amelyet négy pár járt. A szerek hatására azonban a quadrille-t táncoló férfiak gyakran feloldották a szabályokat, és egyfajta örömtáncba kezdtek. Így született meg a chahut, ami szó szerint felfordulást vagy káoszt jelent. A név nem véletlen: ebben a táncformában minden megengedett volt. A quadrille végén, a „cavalier seul” (csak az urak!) felkiáltásra a férfiak női partnereik nélkül kezdtek táncolni – kötöttségek nélkül. Gyakran földre vetették magukat, felugráltak, lábukat pedig ritmusosan magasra rúgták – ahogyan azt ma a kánkán táncosoktól látjuk.

Montmartre-i mosónők és kurtizánok

De nemcsak a férfiak, hanem a nők is szerették volna kitáncolni magukból a feszültséget. Egy jó családból való úrilányt azonban erősen kötöttek a társadalmi elvárások – még némi hasis hatása alatt sem lett volna képes olyan féktelen táncot járni, mint a chahut.

A montmartre-i mosónőket azonban nem korlátozták ilyen normák. A kutatók szerint épp ők kezdték el a férfiak mintájára járni azt az örömtáncot, amelyből később kialakult a kánkán. És valóban: a céljuk az volt, hogy a szó szoros értelmében magasról tegyenek a társadalmi normákra és elvárásokra.

A hatóságokat mindaddig nem zavarta a chahut, amíg csak férfiak táncolták, ám amint a nők is rákaptak, a mozdulatsor hirtelen szeméremsértővé vált. Amiben lehetett is némi igazság, ugyanis a korban a nők a lábak között nyitott alsóneműt viseltek, így a magas rúgások során az intim testrészeik láthatóvá váltak.

A tiltás ellenére – vagy talán épp annak hatására – az 1830-as években kánkánláz söpört végig Párizson. A táncosok tömegéből kiemelkedtek a legtehetségesebbek, és a kánkán végül felkerült a szórakozóhelyek és varieték hivatalos műsorára is.

Akit a kánkán emelt grófnővé

Az egyik első, világhíressé vált kánkántáncosnő Céleste Mogador volt, aki kezdetben szexmunkásként kereste kenyerét, és gyakran megfordult az akkoriban igen közkedvelt szabadtéri táncos szórakozóhelyen, a Bal Mabille-ben. Mabille apó, a szórakozóhely tulajdonosa – aki maga is tánctanár volt – hamar felfedezte a fiatal lány tehetségét, akiről feltehetően Bizet Carmen alakját mintázta. A színpadon szeretett bele Lionel de Moreton, Chabrillan grófja, akinek Mogador előbb szeretője, majd – a férfi családjának minden ellenállása dacára – felesége lett. Később a férfit Ausztrália francia konzuljává nevezték ki, így Céleste táncának köszönhetően az arisztokrácia legmagasabb köreibe jutott.

Ám nemcsak a táncban volt tehetséges: az 1860-as évekre neves írónővé vált, pályáját Alexandre Dumas is támogatta. Először önéletírást publikált, amelyben kendőzetlenül beszámolt múltjáról – arról, amit gyermekprostituáltként, majd elismert táncosnőként átélt. Az őszinte hangvétel nagy bátorságot igényelt, de a könyv sikeres lett. Élete során összesen tizenkét regényt írt, műveiben következetesen küzdött a nemek közötti egyenlőtlenség ellen, a kánkánt pedig e harc eszközeként értelmezte.

A szabad jövő jelképe

A kánkánláz a 19. század hatvanas–hetvenes éveiben némileg alábbhagyott, ám a századfordulóhoz közeledve új erőre kapott. Ekkor már úgy tekintettek rá, mint a szabadság, valamint a hamarosan megnyíló 20. század szebb jövőjének jelképére – egy olyan korszakéra, ahol a nők végre egyenjogúvá válhatnak a férfiakkal.

Már a kánkán eredetében is ott volt a feminista gondolat: hiszen a kizárólag férfiak által táncolt „cavalier seul”-t a nők is elkezdték járni – ráadásul egyedül, férfikísérő nélkül. Mi több, tovább is fejlesztették. A magasra emelt lábak és a felvillanó női test célja nem pusztán a megbotránkoztatás vagy tabudöntés volt, hanem a szabadságvágy, a kötöttségektől való szabadulás kifejezése is.

A divatban is reformokat hozott: a krinolint leváltották könnyebb, rövidebb szoknyák, hiszen ebben a táncban nem lehetett szűk ruhában mozogni. A kánkán a korszakban botrányosan erotikusnak számított – a táncosnők megmutatták lábukat, combjukat, rázták a feneküket, sőt, gyakran elővillant a fehérneműjük is. Néha pedig ennél is több: La Goulue, Toulouse-Lautrec múzsája – a korabeli beszámolók szerint – nem egyszer alsónemű nélkül lépett színpadra a Moulin Rouge-ban. A kutatók szerint a kánkán egyértelműen a szexualitás szabad megélésére biztatott – előfutára volt a későbbi szexuális forradalomnak is.

Lányok a színpadon

Mindezek fényében világos, hogy amit ma kánkánként ismerünk, igen messze áll attól az önkifejező, szabad tánctól, aminek a 19. században indult. Nemcsak a korszak nagy kánkántáncosnői, de vélhetően még Lautrec is felháborodna azon, mivé vált ez a tánc egy bő évszázad alatt: az egykori felszabadító örömtáncból színpadi látványosság, sőt – sok esetben – a női test kiárusításának eszköze lett.

Pedig akkoriban az, hogy La Goulue egy jól irányzott rúgással lerúgta az urak fejéről a cilindert, vagy hogy Jane Avril – a 19. század végi híres kánkántáncos – szoknyáját felemelve körzött az alsó lábszárával, felért egy kiáltvánnyal.

Ez talán túlzásnak tűnhet, de gondoljunk csak bele: abban a korban a bicikli is a női egyenjogúság jelképe volt, és szintén szexuálisan provokatívnak számított. 

A kánkán sorsa tehát valahol a női emancipáció paradoxonát is tükrözi: amit egykor a szabadságért vívott harc eszközeként teremtettek meg, azt később a fogyasztói társadalom a nők kizsákmányolásának és testük tárgyiasításának eszközévé tette. A kérdés pedig ma is aktuális: kié a nő teste, és kinek van joga dönteni róla?

Miklya Luzsányi Mónika