A szirének nem szörnyetegek, hanem áldozatok – A Netflix sorozata leszámol a mítosszal

–

Az elmúlt kétezer év irodalma és képzőművészete számtalanszor nyúlt vissza az antik görögök történeteihez és mitológiai alakjaihoz. A streaming­szolgáltatók kínálatában ma is sorra bukkannak fel az ismerős figurák: például a selyem melegítőben grillező főisten (Jeff Goldblum) a Kaos című sorozatban, vagy istentársai a felnőtteknek szóló animációs mesében, a Blood of Zeusban. És évek óta várjuk, hogy végre elkészüljön a Madeline Miller Kirké című bestsellerének adaptációja is.

A Netflix májusban bemutatott Szirének című sorozata szintén ebből a világból merít.

A történet a jelenben játszódik, ahol az istenek már nem gyakorolnak féktelen kontrollt az emberek felett – ennek cinikus, de szellemes lenyomata, hogy az okosotthon Sirihez hasonló digitális asszisztense Zeusz névre hallgat, és csupán egy láthatatlan alkalmazottként van jelen.

A sorozat a szirénmotívumon keresztül tesz fel kérdéseket a hatalmi viszonyok képlékenységéről, a döntési lehetőségekről, a történetmesélő megbízhatóságáról – és arról is, hogy valójában ki szívja ki kinek a vérét. A három lehetséges szirén három egymástól gyökeresen különböző nő: az éteri kisugárzású, dúsgazdag, eltartott Michaela (Julianne Moore); a gyorsétteremben dolgozó Devon (Meghann Fahy), aki szabadidejében a demens, alkoholista apját ápolja; és húga, Simone (Milly Alcock), aki Michaela személyi asszisztenseként kerül be a stepfordi feleségek világába.

De kik is azok a szirének?

Akhelóosz (folyamisten) és Melpomené (a dráma és a gyászének múzsája) tündérszép lányai. Félig nők, félig ragadozó madarak, akik bűvös hangjukkal delejezték meg a tengeren hajózó férfiakat, hogy azok közelebb merészkedjenek hozzájuk – és az utolsó csepp vérükig kiszívják belőlük az életet. De mielőtt ennyivel le is írnánk őket, vizsgáljuk meg inkább, miért teszik mindezt, milyen más lehetőségeik voltak, és vajon ők akarták-e ezt az életet?

Mert a szirénlét nem kiváltság volt, hanem büntetés: Démétér (a termékenység istennője) és Aphrodité (a szépség és szerelem istennője) sújtotta vele azokat a szép, ám a múzsák megítélése szerint túlontúl elbizakodott nőket, akik versenyre mertek kelni velük.

Úgy tűnik, az antikvitásban még kevésbé volt elterjedt a „real queens fix each other’s crown” szemlélet – legtöbbször inkább erőből nyomták le egymást. A civilizációnk első feljegyzett #MeToo-eseteit és hatalommal való visszaéléseit is a görög istenek háza táján érdemes keresni. Gondoljunk csak Zeuszra, aki számos nőt erőszakolt meg – akár álmukban –, vagy Hérára, aki bűntudat nélkül változtatta léggyé azokat, akikre örökösen félrelépő férje miatt féltékeny lett.

Mindenesetre egy kietlen tengerszoros partján ülni egész nap, és arra várni, hogy végre arra tévedjen néhány férfi – hát ez minden, csak nem önfeledt szórakozás. És aligha választaná bárki is magának mint életformát.

A szirének élete azonban csak addig tarthatott, amíg képesek voltak odavonzani énekükkel a hajók legénységét – vagyis számukra nemigen maradt más lehetőség a túlélésre. A csábítás az ő esetükben egyenlő volt a túléléssel.

A képzőművészet és a köznyelv később elkezdte keverni a sziréneket a sellőkkel. A 19. század óta a csábító ének és a tengeri sziklán való várakozás motívuma már inkább a kishableány figurájához kapcsolódik. Ariel a szirénekhez hasonlóan többre vágyott annál, ami neki megadatott. Ő azonban hajlandó volt nemcsak az énektudását, hanem a verbális kommunikáció képességét is lábakra és halandóságra cserélni. Walt Disney-nél még eldönthetjük, hogy jó üzletet csinált-e ezzel – Hans Christian Andersen verziójában viszont egyszerűbb és jóval sötétebb a válasz.

A megbízhatatlan mesélő

A mitológiai szirénekkel kizárólag matrózok találkoztak, akik a hosszú, tengeren töltött hetek, hónapok után megpillantották ezeket a csodaszép lényeket, és engedtek az énekük kísértésének. Csakhogy felmerül a kérdés: ki tudta elmesélni mindezt a nagyvilágnak, ha ezek az emberevő bestiák ott helyben, a tenger közepén végeztek velük?

Természetesen a fikcionális történetírás első nagyágyúitól tudunk róluk bármit is: Vergiliustól, Ovidiustól, Rhodiosztól. A legismertebb mítoszokat pedig Homérosz Odüsszeiájából ismerjük.

A legtöbb szerzőnél a szirének dramaturgiai jelentősége mindössze annyi, hogy ők a rettegett lények, akiket a férfi főhősnek le kell győznie – ezzel is bizonyítva heroikus macsóságát és ravaszságát. Persze nem az a célunk, hogy több ezer év távlatából számon kérjük a meseírókon, miért saját szájuk íze szerint rajzolták meg történeteik mágikus mellékszereplőit. De fontos látnunk, hogy a szirének belső megéléseiről, saját motivációiról szinte senki nem próbált meg gondolkodni.

Mi van, ha a szirének éneke valójában segélykiáltás volt? Lehet, hogy a magányos létezésükre akarták felhívni a figyelmet? Kiben, vagy miben láthatták a szabadulás lehetőségét?

Ezt a hiányt próbálja meg betölteni a Szirének, amelyben – bár nagyon egyszerű lenne a nőket a hatalmukkal és vonzerejükkel visszaélő szörnyekként utálni, és a sorozat sokáig ebben a tudatban is szeretne hagyni minket, hiszen valóban játszanak a férfiakkal – végül mindegyikük segélykiáltása hallhatóvá válik. A múltjuk megismerésével világossá válik, hogy számukra nem maradt más lehetőség, mint akváriumi kishalból kegyetlen cápává válni – különben őket zabálják fel.

A fő probléma azonban az, hogy a traumát okozó eseményeket itt sem látjuk sem valós időben, sem flashback jelenetekben. Ráadásul legtöbbször csak mások elmeséléséből ismerjük meg a szereplők hátterét – nemritkán betépve mesélnek, ami tovább torzíthatja az elhangzó történetek valóságtartalmát. A szereplők múltja így jellemzően valaki más értelmezésén keresztül jut el hozzánk, amibe az elbeszélő érzelmi viszonya és saját érdekei is beleszólnak.

Na de ki itt a helyi Odüsszeusz?

A görög mitológiában két alakról tudjuk, hogy sikeresen kivédték a szirének hívogató énekét: Odüsszeusz és Orpheusz. Az előbbi – Kirké, a varázslónő tanácsára – viasszal tömi be társai fülét, saját magát pedig az árbóchoz kötteti. Orpheusz pedig csodás lantjátéka révén sikerült túlénekelnie őket. 

A sorozat többféle lehetőséget is felkínál arra, ki lehet az a hős, aki süket tud maradni a szirének hívására. Az egyik ilyen egy yacht kapitánya, aki ugyan kicsit beleszeret a szexmániás Devonba, de kapcsolatuk mégsem visz romlásba – a vérszívás elmarad. A másik lehetőség maga Devon, aki képes ellenállni a könnyű luxuséletnek és Michaela hipnotikus vonzásának. A harmadik alternatíva az első számú szirénjelölt férje, Peter Kell (Kevin Bacon). Ő – bár nem Ithaka királya – vagyonánál és befolyásánál fogva bárkit bármikor felemelhet vagy romba dönthet. Sokáig úgy tűnik, felesége teljesen bekebelezte, de amikor Michaela már nem tud szexuális vonzerejével hatni rá, a férfi visszaveszi a kontrollt.

A férfiak története érinthetetlen

A sorozatbeli férfiakban van egy közös vonás: döntéseiket és cselekedeteiket sosem kérdőjelezi meg a környezetük – ahogy a szirénekről szóló férfiak által írt történeteket sem. Bármikor büntetlenül rásüthetik feleségükre vagy barátnőjükre a „szörnyeteg” jelzőt.

Azt is gond nélkül a nők szemébe vághatják, hogy ők tették tönkre az életüket – míg a férfiak bestiális tettei teljesen véleményezés nélkül maradnak. A felelősséget kizárólag a nőkre hárítják minden elrontott kapcsolatért.

Leszámolás a mítosszal

Az öt rész végére szomorú tablót kapunk a három főhősnőről, akikről végérvényesen kiderül: egyáltalán nem mitikus istennők. Nincsenek természetfeletti képességeik, se karmaik, se szárnyaik – csak vágyakkal és tervekkel rendelkező, halandó emberek, akiket leginkább saját (feldolgozatlan) traumáik irányítanak.

Molly Smith Metzler forgatókönyve és a három női rendező – Nicole Kassell, Quyen Tran és Lila Neugebauer – közös munkája arra mutat rá, hogy a társadalom nem próbálja meg ezeket a traumákat figyelembe venni vagy értelmezni. Ehelyett továbbra is csak ítélkezik és címkéket osztogat. A nőkre pedig még mindig túl könnyen kerül fel a skarlát betű – és sokkal nehezebben tudják lemosni magukról.

Bár a nők szempontjából a lezárás nem túl megnyugtató, mégis hálásak lehetünk, hogy a szirének – mint kulturális szimbólumok – végre kiléphettek egydimenziós ábrázolásukból, és megkapták azt a komplex nőképet, amelyre már évezredek óta vártak.

Rezek Bori