„Milyen ország az, ahol az egészségügyben azért nincs béremelés, mert sok a női dolgozó?!”
Válasz Takács Péter államtitkár nyilatkozatára
A Hetek című hetilapnak adott interjút Takács Péter egészségügyért felelős államtitkár két hete, és közölte: a következő időszakban biztosan nem lesz béremelés az ágazatban. De miért is lenne, csóválta a fejét az államtitkár, hiszen: „Mivel a kollégáink túlnyomó többsége hölgy az egészségügyben, – szakdolgozóknál abszolút többségben vannak, és az orvosoknál is, főleg a fiatalok körében – azt se felejtsük el, hogy hamarosan megduplázódik a családi adókedvezmény és a háromgyerekes édesanyák, januártól pedig a 40 év alatti édesanyák válnak adómentessé. Szóval lesz keresletnövekmény az egészségügyben, csak nem pántlikázottan, hanem a családpolitika keretein belül”. A nyilatkozat sokaknál kiverte a biztosítékot, de bocsánatot azóta sem kért az államtitkár. Szonja megrendítő írása következik a témában. (Szonja ápoló egy magyarországi kórházban, és csak így, álnéven szólalhatott meg.)
–
Nem, ez nemcsak elhibázott kommunikáció. Nemcsak egy elszólás. Ez a mondat tükör – annak a rendszernek a tükre, amely rendszer vak, ha a nőkről van szó.
Ha nőnek születtél, láthatatlan vagy. Már megint.
Nőnek lenni az egészségügyben nemcsak azt jelenti, hogy dolgozol. Azt is jelenti, hogy csendben dolgozol.
Azt jelenti, hogy miközben mások alszanak, te még mindig a munkahelyeden vagy. És miközben mások ünnepelnek, te épp altatsz, varrsz, vigasztalsz, vért törölsz, infúziót cserélsz, dokumentálsz.
És adott esetben azt is jelenti, hogy te vagy az, aki mindig „ráér”, aki „el tudja vinni az éjszakát”, akinek „úgyis mindegy, nincs gyereke”, tehát neki „könnyebb”. De nem könnyebb.
A gyermektelenség nem mindig választás. Sors. Biológia. Veszteség. Vagy csak egyszerűen nem adatott meg. De a rendszer ezt nem látja. Vagy, ha látja is, legfeljebb hibának tekinti. Egy életforma a szemében a gyermektelenség, amiért büntetés jár.
Hát milyen ország az, ahol nem a teljesítmény számít a hivatásodban, hanem hogy hányszor szültél?
Nap mint nap ott vagyunk, mi, akik „túl sokan vagyunk”. A reggeli viziten, az éjféli újraélesztésnél, a sürgősségi osztályon, amikor bedől az egész. Ott vagyunk az intubálásnál, a fertőtlenítésnél, a zárójelentés megírásánál. Ott vagyunk, mikor más már nem bírja. És a jelenlétünk nem szerepel semmilyen rubrikában. Nincs lekönyvelve, hogy éjjel kettőkor is felvettük a telefont, hogy plusz órákat vállaltunk, hogy elmentünk helyettesíteni, pedig már a harmadik napja nem aludtunk rendesen. Nincs nyoma, hogy fogtuk a kezét annak a betegnek, aki félt. Annak, aki tudta, hogy most hal meg. Annak, aki nem beszélt magyarul, de értette, hogy mi mellette vagyunk.
Mi nemcsak fizikai munkát végzünk. Érzelmi munka is nap mint nap átélni, hogy emberek sorsa van a kezünkben – és közben tudni: a mi sorsunk senkinek nem fontos.
A megbecsülés hiánya nem új – de most már ki is mondják.
Sokan vagyunk. Ezért nincs béremelés. Túl sok a nő.
Nem az hangzott el, hogy kevés a pénz. Nem az, hogy rosszul lett szétosztva. Nem az, hogy majd később, más keretből. Az hangzott el, hogy azért nincs béremelés, mert sok nő dolgozik az ágazatban. Ez nem pénzügyi érv. Ez értékítélet.
Azt mondják, családpolitikai eszközökkel történik majd keresetnövekedés – magyarul: ha van két vagy három gyereked, kapsz adókedvezményt. Ha nincs, akkor nem kapsz. Ha csak egy gyereked van, ha nem tudtál vagy nem akartál szülni, ha nem vagy házas, ha nem illeszkedsz a hagyományos családmodellbe, akkor nem számítasz. Akkor hiába vagy ott minden reggel és minden este, akkor hiába mosod le a műtőasztalt, adod be a gyógyszert, osztasz reggelit, nyugtatod a beteget. Nem jár.
Nem ember vagy, nem dolgozó. Te egy statisztikai hibahatár vagy.
Nem az fáj a legjobban, hogy nincs pénz.
Nem is az, hogy nem kapok adókedvezményt.
Az fáj, hogy nem látnak. Hogy nem ismernek el. Hogy hiába végzem a munkám mindennap, pontosan, felelősen, szakszerűen – az én értékem attól függ, hogy anya vagyok-e.
Ez nemcsak igazságtalan – ez méltatlan is. Minden nővel szemben, aki nap mint nap azért dolgozik, hogy másoknak jobb, biztonságosabb, egészségesebb legyen az élete. Akkor is, ha nem hozott világra három gyereket. Akkor is, ha „csak” dolgozik.
Nézzük meg, kik tartják életben az egészségügyet! A nők.
Az orvosok többsége nő. Az ápolók szinte kizárólag nők. A gyógytornászok, a védőnők, a műtős szakasszisztensek, az adminisztrátorok, az orvosírnokok, a dietetikusok, a takarítók – nők. És nem azért vagyunk sokan, mert máshol nem kellettünk. Azért vagyunk itt, mert tenni akartunk valami jót. Mert ez a hivatásunk. Mert segíteni akarunk. És most azt mondják: sokan vagyunk. Ez baj.
Nem maradunk csendben!
Tudom, nem én vagyok az egyetlen, aki így érez. A kolléganőim – és a kollégáim is – fáradtak. Kiégtek. Elkeseredettek. Nem azért, mert nem szeretjük a munkánkat. Hanem, mert egy olyan rendszerben dolgozunk, amely nemcsak kizsigerel minket, de közben ilyeneket is mond: nem érsz annyit, mint mások, ha nincs gyereked.
De mi nem statisztikai adatok vagyunk! Emberek vagyunk érzésekkel. Emberek, akik ott vannak mások mellett a legnehezebb pillanatokban. Emberek, akikre számítani lehet – akkor is, ha a döntéshozóinknak már nem számítunk.
Igen, dolgozom. Igen, maradok.
Mert nem a rendszerért dolgozom. A betegért dolgozom. A nőért, aki remegve ül a vizsgálón. A férfiért, aki azt kérdezi, meddig maradhat életben. A gyerekért, aki fél, és csak annyit kérdez: „Ugye nem fog fájni?”
Ott vagyok. Fogom a kezüket. De többé nem akarok láthatatlan lenni. Nem akarok bocsánatot kérni azért, aki vagyok. Nem akarom, hogy csak akkor vegyenek észre, ha már senki sem maradt, aki dolgozzon. Nem akarom, hogy a nemem legyen a bérem akadálya.
Azt akarom, hogy lássanak!. Hogy ismerjenek el. És hogy végre kimondják: ez a rendszer a nők vállán nyugszik. Ha mi eltűnünk, ki marad ott a betegek mellett?
A kiemelt kép forrása: Getty Images/Bevan Goldswain
