Bach Kata: Hallgass az állatra!

–

Van egy kis keverék kutyánk, a szőkeszőrű Öcsi, aki valaha a Kisherceg nevet viselte. A férjem vette magához még azelőtt, hogy összejöttünk volna. Én vidéki lányként korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy állattal éljek együtt – egy lakásban. Tudtam, hogy etetni kell majd, sétálni vele, gondoskodni róla, és mivel gyerekként rajongtam az állatokért, úgy gondoltam, menni fog. Arra viszont nem számítottam, hogy többet tanulok majd tőle, mint bárkitől, akivel addig együtt éltem.

Amikor először jógáztam vele egy térben, odaszaladt hozzám, tett körülöttem néhány kört – kíváncsi volt, mit csinálok. Aztán ő is bemutatta a saját „felfelé- és lefelé néző kutyáját”. Elementáris erővel hatott rám. Egészen addig azt hittem, hogy ezeket a pózokat azért hívják így, mert négykézlábra kell ereszkedni közben. De aztán láttam, hogy Öcsi tényleg rendszeresen csinálja: minden hosszabb fekvés után átmozgatja magát.

Ez nagyon megtetszett. Ezt én is akartam csinálni – ébredés után akár még az ágyban is, néhány mozdulattal, tulajdonképpen „bemelegítésként”. Hogy megérezzem a testem, mielőtt elindulok. Jó reggelt, test! Induljon a közös munka. Zseniális.

Lerázni magunkról, amit le kell(ene)

Ne áltassuk magunkat – gondoltam –, biológiai szükségleteink nem különböznek egy kutyáétól vagy macskáétól. Elkezdtem Öcsit ezek alapján megfigyelni: érdekelt, hogyan kapcsolódik ő a testéhez. Mi, emberek gondolatokat és elképzeléseket hajszolunk, és közben sokszor teljesen elveszítjük a kapcsolatot a testünk valódi vágyaival. És itt most nem arra gondolok, hogy ha kedvem támad, kikarmolom a kanapét – bár bevallom, egy-két hír hallatán úgy érzem, jólesne…

Öcsi miatt egyre több kutyával találkoztunk a városban. Van egy klasszikus rituálé, amit mindegyik csinál: megrázzák magukat. Ezerszer láttam már korábban is, persze, de most először kérdeztem meg magamtól: miért? Birkózik, játszik – megrázza magát. Vizes lesz – megrázza magát.

Ráteszem a szájkosarat – megrázza magát. Vagyis bármi feszültség keletkezik a testében, bármilyen kellemetlen érzet, ő megrázza magát.

Feszültség, más szóval stressz, nyomás – nem viselik el, nem viselik el magukon. Le akarják vetkőzni, még a szőrük között se maradjon semmi, nemhogy az izmaikban.

Amikor erre rájöttem, eszembe jutottak azok a kellemetlen megbeszélések, amelyek után jobb lett volna, ha még a folyosón megrázom magam – ahelyett, hogy görnyedve, feszült izmokkal folytatom tovább a napot, és csodálkozom, hogy másnapra beáll a vállam, a nyakam.

Rájöttem arra is, hogy elrontjuk, amikor időhöz kötjük a testmozgást. A test nem foglalkozik azzal, hogy mikorra szól a kondibérlet.

Elkezdtem észrevenni, elcsípni a befeszülés korai szakaszait. Kocsiba be, hangerő fel – és legalább útközben kicsit „lelötyögöm” magamról a rossz élményeket, felszabadítom a testem, úgy mozgok, ahogy épp jól esik. Itthon egészen a végletekig el tudok jutni ebben. Nem érdekel, ha idétlenek a mozdulataim, nem érdekel, mit gondolnának mások, az sem, hogy mit gondolok én – csak arra figyelek, amit a test üzen. Ilyenkor persze egyből csatlakozik a kutya is: hozza a labdáját, és üdvözli a felszabadulás idejét.

A „napsütötte sáv”

Az első együtt töltött tavaszon több parkban is közkedvelt látványosság voltunk Öcsivel: én húztam őt elszántan a pórázzal, ő pedig a hátára fordulva, megadva magát szörfözött a földből épphogy kibújt füveken és virágokon. Nem értettem, miért csinálja, miért nem akar sétálni – hol viccesnek, hol idegesítőnek találtam. Aztán egyszer, na jó, gondoltam, legyen meg a te akaratod… Lecsatoltam a pórázt, ő pedig céltudatosan visszament egy napsütötte sávig. Elterült a földön, és elkezdett napozni.

Akkor jöttem rá, hogy bár én is hónapokig vártam, hogy végre süssön a nap, hogy felengedjen a föld, mégsem adtam ennek időt. Pedig a szervezetem valószínűleg ki van éhezve rá… Elkezdtünk tavasszal együtt napozni, és már csak egy kicsit kell megfeszülnie a póráznak ahhoz, hogy tudjam, mi következik.

Miért kéne megvárnom a nyaralást, ha tudom, hogy a földön feküdni jó? Hogy a napfény jó?

Egyébként már magáért a sétálásért hálás vagyok ennek a kis állatnak – főleg, hogy egyre többször kerestünk neki közeli erdőket, vagy olyan városszéli területeket, ahol szabadon rohangálhat. Sokkal többet vagyok a szabadban, amióta ő van. Ilyenkor, ha útjába akad egy bot, elrágcsálja. De miért? – kérdeztem újra. Miért rágja el, ha nem eszi meg?

A rágcsálás öröme. Aki egyszer vásárolt csipogós labdát, az jól ismeri ezt – és soha többet nem fog csipogós labdát vásárolni. Rájöttem, hogy ez is ismerős. Én is sokszor vágyom rá, hogy valamit elrágcsáljak – de nyugi, nem a széklábbal vagy a cipőfűzőkkel kezdem. Megtanultam, hogy az éhség és a ropogtatás utáni vágy két különböző, és nem összekeverendő szükséglet.

Egy idő után megismertem Öcsi ugatásait. Ma már akár a másik szobából hallva is tudom, miről szólnak: „játszani szeretnék”, „éhes vagyok” – és megfigyeltem, hogy van még valami, amiért mindennap megküzd, csak sokkal ravaszabb módszerekkel. Ez pedig az érintés. Ha nem simogatom meg, nem baj – akkor majd hozzám dörgölőzik, odabújik, rám teszi a fejét vagy az egyik mancsát. Mindegy, csak meglegyen a napi mennyiség. Ezért csodálatos gyógyír a magányra egy háziállat. Az érintés létfontosságú.

A bőrnek valójában mindegy, hogy az érintést ki adja – ha az szeretettel teli, ha abban odafigyelés van. A macskák élvezettel nyalogatják végig a saját bundájukat, még dorombolnak is közben, sőt a szemüket is becsukják. Most már, a hétköznapi krémezések alatt, gyakran eszembe jut: ez is érintés – magamtól magamnak. És nekem fontos, hogy ebben legalább annyi szeretet legyen, mint amikor Öcsit simogatom.

Még évek múltán is szórakoztató, amikor este elindulok bezárni az ajtót, és látom, hogy a kutya valamilyen lehetetlen, teljesen kitekert pózban fekszik az előszobában – és hirtelen azt sem tudom, melyik lába melyik. Amikor elkezdtem jin- és resztoratív jógára járni, mert nem aludtam jól éjszakánként, és felfedeztem, hogy a jógának vannak pihentető verziói is – ahol hosszan, akár párnákon fekve tartanak ki pózokat –, akkor jöttem rá, hogy Öcsi tulajdonképpen ezt csinálja. Nem alszik egész este így – ez inkább csak hangolódás az alvásra. Feltöltődés, regenerálódás, ellazulás.

Tulajdonképpen a nyújtáshoz hasonlít, amit tudjuk, hogy aktív mozgás után kellene csinálnunk – csak a különbség az, hogy ők nem feszegetnek semmit. Nem céljuk, hogy lent legyen a spárga. Azt az állapotot keresik, ami kényelmes. És ha nincs akaratlagos feszegetés, akkor a test előbb-utóbb enged – lazul. Néhány bizsergető nyújtózás, csavarás az ágyban, lefekvés előtt, amikor érezzük, hogy kéne valami az elcsendesedéshez...

De érezzük egyáltalán? Van bármiféle valódi kapcsolatunk a testünkkel? Vagy azt gondoljuk, hogy mellékesen szolgál minket – és néha elromlik, mint valami háztartási gép?

Amikor már csak azt halljuk meg: „fáj”

Lenyűgöző, hogy még azok az állatok is heverészéssel töltik a napjuk jelentős részét, akik csúcsteljesítményekre képesek. Ma már a sportolók körében is egyre elterjedtebb az a szemlélet, hogy nem feltétlenül az edzések mennyiségétől lesz jobb az eredmény, és sok időt töltenek minőségi pihenéssel.

Hányszor kapjuk meg a testünktől azt az üzenetet, hogy „pihenj meg”? És hányszor engedjük ezt meg neki? Hányszor hallgatunk rá? Pedig egész nap üzeneteket küld. Egész nap próbál velünk kommunikálni. Ha viszont figyelmen kívül hagyjuk, akkor előbb-utóbb már csak azt fogjuk meghallani: „fáj”.

Ilyenkor megijedünk, hogy felmondta a szolgálatot – és elkezdünk végre odafigyelni rá. Pedig lehet, hogy van mellettünk valaki, aki már azt is hallja, hogy mit súg.

Bach Kata

WMN szerkesztőség