Gyertyán Balázs bűvész szöget üt az orrlyukába, pengét eszik, és ha jól sikerül a trükk, nem lesz baja

–

Fiala Borcsa/WMN: Hogyan jött az életedbe a varázslás?

Gyertyán Balázs: Hatéves lehettem, amikor az édesapámtól kaptam egy bűvészdobozt Olaszországból. Mivel nem volt benne magyar nyelvű leírás, elsőként ő vonult vele félre, hogy áttanulmányozza. Eltűnt a szobába, majd negyed óra múlva szólt: jöhetek. Olyan trükköt mutatott, hogy leesett az állam. Nagyon megmaradt bennem ez az első benyomás: tudtam, hogy apám nem varázsló, mégis sikerült pár perc alatt megtanulnia varázsolni. Azaz: van egy titkos tudás, amit ha ismer az ember, elképesztő dolgokra lesz képes.

Elkezdtem hát gyakorolni azzal a dobozzal, felléptem az osztályban rendezett Ki mit tud-on is. Nagyon meglepődtem, mennyire tetszett az előadásom a többieknek, hiszen ha az ember tudja a trükköket, akkor az neki már nem annyira nagy szám. Sikerélményem volt, amiből aztán szenvedély lett. Onnantól fogva ajándékba mindig bűvészkelléket kértem, a szomszéd sráctól pedig megpróbáltam lenyúlni a Rodolfó bűvészdobozát. 

Gimnazista koromra azonban a lelkesedésem leült egy kicsit. Érettségi környékén inkább fotós akartam lenni. Amikor azonban kijött A tökéletes trükk című Christopher Nolan-film, újra elkapott a hév. Elővettem a régi kellékeimet, és ezzel a mozdulattal rá is jöttem, miért hagytam annak idején abba: a nyolcéveseknek való bűvésztrükkök felnőtt fejjel már nem ütöttek akkorát. Addigra azonban már volt internet, úgyhogy találtam videókat más bűvészektől. Akkor ébredtem rá:

ez nem csak gyerekjáték. Van ugyanis egy olyan mélysége a varázslásnak, ami felnőttek számára is izgalmas és szórakoztató tud lenni.

Elkezdtem hát komolyabban is foglalkozni a bűvészkedéssel.

F.B./WMN: Mi kell ahhoz, hogy valaki jó bűvész legyen?

Gy.B.: Hiába van egy eszközöd, amivel meg tudsz csinálni egy trükköt, ez még önmagában nem varázslat. Kell valami plusz, amitől a trükkös kellék átalakul mágikussá. Szükség van tehát átható előadásmódra is, hogy esztétikus legyen a produkció, egyúttal misztikus is. Illetve kell, hogy legyen mögötte egy sztori. 

Emellett elengedhetetlen a jó bűvészkedéshez, hogy szeresse az ember, amit csinál. Sok jó bűvész van, különböző személyiségű, képességű emberek is meg tudják találni ebben a számításukat. Lehet, hogy valaki csapnivaló előadó, de nagyon jó agya van, és így trükkmesterként dolgozhat, vagy kellékeket gyárthat. Ahhoz, amit én csinálok, illetve amit én szeretek ebben a szakmában, leginkább az kell, hogy az ember szeressen szórakoztatni.

Egyébként a kézügyesség az, amit a leginkább túlértékelnek a bűvészkedésben.

F.B./WMN: Hol lehet bűvésznek tanulni? 

Gy.B.: Én javarészt autodidakta módon tanultam. Gyerekként jártam bűvészszakkörbe, később az interneten online videókat néztem, illetve vettem trükköket is. Vannak trükkmesterek, akik abból élnek, hogy kitalálnak trükköket, és azokat eladják akár könyv, akár videós magyarázat formájában, vagy előadásokat tartanak, amelyek során megtanítják ezeket.

Fontos szerepet töltött be a fejlődésemben a bűvészklub közössége is, ezen kívül pedig elvégeztem egy svéd bűvészegyetemet – ez egy háromhetes nyári kurzus volt, ahová ösztöndíjat nyertem. Jelenleg Európában nincsen egyetemi szintű bűvészképzés, Amerikában vannak magániskolák a témában, illetve még ha jól tudom, Koreában működik ilyesmi. Egyébként úgy lehet a szakmát leginkább elsajátítani, ha az ember keres magának egy mestert.

F.B./WMN: Milyen a budapesti bűvészközösség?

Gy.B.: Kicsi, és igen aktív. Ez egy olyan műhely, ahol egymástól is tudunk tanulni. Gyakran van valamilyen téma, mondjuk Rubik kockás vagy pénzérmés trükkök, és akkor mindenki megmutatja, mit tud ezen a területen, miket olvasott, hallott. Ki is próbálgatunk dolgokat, segítünk egymásnak az új trükköknél, ha esetleg kell még csiszolgatni őket. Szakmailag igyekszünk fejleszteni egymást azon túl, hogy összejárunk, beszélgetünk, jól érezzük magunkat.

F.B./WMN: Milyen a nemek aránya?

Gy.B.: Túlnyomó többségében férfiak vannak. Ez hagyományosan férfias szakma.

F.B./WMN: Mert a férfiak varázslók, a nők pedig boszorkányok?

Gy.B.: Valószínűleg ez van a mélyén, igen. Úgy alakult, hogy ez egy főleg férfiak által dominált szakma,

ha pedig belecsöppen ebbe a bűvészközösségbe egy fiatal lány, akkor nem biztos, hogy jól érzi magát, emiatt idővel a java részük ki is kopik. De azért van egy-kettő bűvésznő. Az újabb generációkban azért már kiegyenlítettebb a nemek aránya. 

F.B./WMN: Mentalistaként is dolgozol. Elmagyarázod, ez mit takar pontosan?

Gy.B.: A mentalista gondolatokkal játszik, gondolatot olvas, megjósol dolgokat, Amit én csinálok, az határterület. Amikor elkezdesz bűvészkedni, akkor először kicsi tárgyakkal gyakorolsz: kártyával, pénzérmével, befőttes gumival kezdesz el játszani, a trükköket aztán büszkén mutogatod a barátaidnak. Azonban amikor ez elkezd komolyabbá válni, és ki kell állni egy színpadra, ott ezek a pici holmik nem látszanak. Muszáj valami nagyobbal, valami mással próbálkozni.

A klasszikus színpadi bűvészkellékek, mint például a galamb, manipulációk, nekem sose tetszettek. Nem akartam csak azért állatot tartani, hogy az szerepeljen a műsorban. Vannak persze botok, kendők is, amiket el lehet tüntetni, azonban én magát a kelléket, mint műfajt nem szerettem. Úgyhogy egy olyan dolgot kerestem, ami passzol a stílusomhoz és megállja a helyét színpadon, ezért mentem el a mentalista irányba. 

Az egyik mentalista mutatványom egy orosz rulett variáció. Ehhez négy olyan tűzőgépet használok, amit a kárpitosok is használnak – egyet megtöltök, a többi üres. Kihívok egy nézőt, aki összekeveri őket, majd én is összekeverem, így már senki nem tudja, melyik melyik. Majd megkérem, hogy hallgasson a megérzéseire, és szépen sorban adjon nekem oda hármat, amiről azt gondolja, hogy üres. Én ezt odatartom a fejemhez, meghúzom… és ha jól sikerül, akkor utoljára marad az, ami tele van, és nem lesz semmi bajom.

F.B./WMN: Fordult már elő veled baleset?

Gy.B.: Ennél a trükknél eddig még nem. De más mutatványoknál előfordult, hogy nem minden terv szerint alakult. Van például az, ahol borotvapengéket eszek meg, majd lenyelek egy cérnát, és arra felfűzve kihúzom a pengéket. Ezek tényleg élesek, úgyhogy előfordult, hogy elvágtam vele magam.

Egyszer fotózásnál fénypróbát csináltunk, miközben gyakoroltam a trükköt, már a számban volt a borotva, amikor akartam volna mondani valamit a technikusnak. Akkor eléggé elvágtam a számat.

De olyan is előfordult, hogy a néző pattant oda a mutatványnál azzal, hogy ez biztosan nem igazi. Megfogta, végighúzta az ujját… és igazi volt. Egyszer pedig a tévében adtam ugyanezt elő, ahol a műsorvezető vágta meg vele magát élő adásban. Még lenyomta a műsort, de teljesen rosszul lett szegény. No, meg én is, hogy azt a véres pengét kell bevegyem a számba. Rettenetes volt.

Egyszer pedig egy kártyatrükk során egy ittas embert sikerült a színpadra felhívnom. Annyira meglepődött a végén, hogy megtaláltam a kártyáját, hogy lekent egy pofont.

F.B./WMN: Fel szoktál lépni a nyolcéves huskyddal, Lupinnal is.  

Gy.B.: Lupin hobbikutya volt, aztán amikor elkezdtem vele játszani, és megnézni például hogy kihúzza-e a pakliból a kártyát, kiderült, hogy nagyon ügyes benne. Az állatos bűvészszámoknál az állat maga valójában egy kellék, ami azért nagy szám, mert él, mozog. Egy szivacsgolyóról gondolhatod azt, hogy összenyomták kicsire, de egy élő galambot nem lehet összenyomni. Én olyan trükköt szerettem volna a kutyámmal, amelynek során ő nem kellék, hanem előadó, tehát nem csak a fizikai mivoltával vesz részt a produkcióban. Erre találtam ki a kártyatrükköt, amelyben Lupin a gondolatolvasó kutya. De amitől ő valóban különleges: nagyon kiegyensúlyozott, stabil, úgyhogy akárhová megyek, legyen az a Fővárosi Nagycirkusz vagy egy falunap, ezt megbízhatóan tudja hozni.

F.B./WMN: Mondtad, hogy lehet vásárolni is trükköket. Ezek milyen árban mozognak?

Gy.B.: David Copperfieldnek például profi trükkmesterei vannak, járja a világot, keresi a feltalálókat, és ha olyan trükkre akad, ami megtetszik neki, akkor kizárólagosságot vásárol. Tehát amit ő előad, azt nem feltétlenül ő találta ki. Van, amit neki fejlesztettek ki, és van, amit megvett. A trükkök ára nagyon széles skálán mozog. Az alsó polcos 20-30 dollár körül van, a felső határ pedig a csillagos ég.

F.B./WMN: Egy gyerekkori, olasz ajándékból lett végül is szakmád, karriered. Meg lehet belőle élni?

Gy.B.: Meg. Látok magam előtt perspektívát. Az önálló esteket szeretném jobban beindítani. Ami nehézséget okoz, hogy én vagyok maga a termék, a marketinges, saját magam rendezője és a kellékgyáros is… Ez egy szóló produkció, annak minden szépségével és árnyoldalával. De a közönség szerencsére nem én vagyok. 

Fiala Borcsa