Mire lenne szüksége a hazai gyermekvédelemnek valójában?

–

Szenzációhajhászás helyett: odafordulást!

Nevelőszülői hálózatok, gyermekotthonok, lakásotthonok.

Bárcsak soha, egyetlen gyerek se válna áldozattá a falakon belül, és bárcsak ne kizárólag e tragikus események után kerülne a gyermekvédelem a figyelem középpontjába.

De sajnos, hírértéke csak a szörnyűségeknek van – az nem izgalmas, hogy segítő szakemberek az év minden napján, reggeltől estig gondoskodnak azokról a gyerekekről, akik valamiért (többnyire a megtapasztalt elhanyagolás és bántalmazás miatt) a családjukon kívül nevelkednek.

Az is csak keveseket érdekel, hogy milyen körülmények között élnek a családjukból kiemelt gyerekek, és milyen körülmények között, milyen alacsony fizetésért dolgoznak a szakemberek. Ahogy a többség számára az sem izgalmas, ha a körülbelül 23 000 gyerek és fiatal felnőtt közül valaki leküzdi az elé gördülő akadályokat és hátrányokat, és leérettségizik, diplomát szerez, vagy úgy általában: sikeresebbé és boldogabbá válik, mint a szülei vagy a nagyszülei voltak.

Ezzel persze egyrészt nem lehet mit tenni, általában így működünk. Másrészt viszont jó lenne látni és láttatni a strukturális, rendszerszintű problémákat – és a másik oldalt, a sikereket is.

Tavaly – ismét – figyelmet kapott a korábban hosszú évekig a bicskei gyermekotthonban nevelkedő gyerekek sérelmére elkövetett erőszaksorozat. Sokan reménykedtünk abban, hogy a figyelem ezúttal valódi odafordulást is jelent majd. Valódi odafordulást alatt azt értem, hogy az állam meghallja a gyermekvédelemben élők és dolgozók hangját, felismeri az ezerszer elmondott problémákat, és kezd velük valamit.

Büntetés helyett: segítséget!

Nem így lett. Milyen naiv dolog volt reménykedni. Hiszen annyiszor láttuk már, hogy a hatalom ott, ahol a szociálpolitika eszközrendszerével kellene beavatkoznia, „vasököllel”, erőt sugárzó, de valójában fölösleges látszatintézkedésekkel csap le.

Ilyen a hajléktalanság ügye, amit a megelőzés, illetve a valódi alternatívát kínáló, megfelelő szolgáltatásokkal ellátott szálláshelyek létesítése helyett egyszerűen „megtiltott”, kriminalizált.

Ilyen a kábítószerkérdés kezelése, ahol a megelőzés, az alacsonyküszöbű (könnyen, gyorsan és minimális bemeneti feltételekkel igénybe vehető – a szerk.) szolgáltatások fejlesztése, illetve az addiktológiai ellátás bővítése helyett üldözés van: szigorodó jogalkotás, megfélemlítés, szórakozóhelyi razziák.

Ilyen az iskolai erőszak problémája is, ahol a valódi kezelés – vagyis a megelőzés és a háttérben meghúzódó összetett okok feltárása – helyett, módszertani és kapacitásbeli hiányosságok miatt, szintén rendészeti beavatkozás történik, és rendőröket delegálnak az iskolákba: a 2023/2024-es tanévben minden korábbinál több, 690 iskolaőr „teljesített szolgálatot” az ország 589 iskolájában.

Ezek a „megoldások” nem alkalmasak a probléma kezelésére. Csupán egy dologra jók: politikai haszonszerzésre. Megragadni egy problémát, veszélyesnek címkézni, félelmet kelteni, és a biztonságot nyújtó erős kéz hazug látszatköpenyébe bújva megnyugtatónak tűnő választ kínálni.

A szakemberek jó része úgy érzi, hogy nincs valódi, szakpolitikai válasz – tagadhatatlan viszont, hogy így szerezhető néhány plusz szavazó.

Rombolás helyett: építést!

Így járt a gyermekvédelem is. Az a több ezer, családjából kiemelt, legtöbbször elhanyagolt, bántalmazott, sokszorosan traumatizált gyerek is. A politikai haszonszerzés eszközévé váltak. Sőt! Ennél is rosszabbul jártak.

A kegyelmi botrányt követő, a gyermekvédelmi rendszert érintő fő változások egyikének értelmében, ha egy jelzőrendszeri tag (beleértve például a gyermekotthoni dolgozókat vagy a nevelőszülőket) nem ismeri fel és elmulaszt jelzést tenni, amikor egy gyerek veszélyben van, büntetőjogi szankcióknak is elébe nézhet.

Költői a kérdés: vajon ez a jogi szigorítás megoldja-e a jelzések elmaradása mögött meghúzódó valódi okokat, mint a szakemberek túlterheltsége, esetleges felkészületlensége, vagy a jelzőrendszeri tagok közötti nem megfelelő együttműködés? Nyilván nem.

Hozzájárulhat viszont ahhoz, hogy a megnövekedett esetszám miatt növekedjen a frusztrált szakemberek száma, és (akár szükségtelen) jelzésekkel tovább terhelődjön a rendszer, aminek eredményeként további szakemberek hagyják el a pályát. Mert minden pohár megtelik egyszer.

A másik nagyobb változás a gyermekvédelmi dolgozók „kifogástalan életvitelének vizsgálata”. A vizsgálat amellett, hogy drága (az állam körülbelül 2 milliárd forintot delegál a feladatra), megalázó és alapjogi aggályokat vet fel, továbbá szakértők szerint teljesen alkalmatlan annak megállapítására, hogy valaki képes-e a segítő munka elvégzésére vagy sem.

Alkalmas azonban arra, hogy – tovább – stigmatizálja a gyermekvédelemben dolgozókat, és szintén hozzájárul a pályaelhagyáshoz. Miközben rengeteg nevelőszülő hiányzik a rendszerből, a gyermekotthonokban pedig körülbelül minden kilencedik álláshely betöltetlen, aminek következtében (és a tárgyi hiányosságok miatt) egyébként is óriási férőhelyhiánnyal küzd a rendszer.

Milyen konkrét következményei vannak a férőhelyhiánynak? Például az, hogy az a 9 (!) éve fennálló jogszabályi követelmény, miszerint

minden családjából kiemelt 12 éven aluli gyereket nevelőszülőnél kellene elhelyezni, a mai napig nem érvényesül: 2023-ban 1855, 12 évesnél fiatalabb gyerek élt gyermek- vagy lakásotthonban, még a 0–12 hónapos csecsemők közül is 207-en.

A Belügyminisztérium közlése szerint a kórházban élő csecsemők száma – akiket, ha lenne elég szakember, nevelőszülőknél vagy helyettes szülőknél kellene elhelyezni – 2024 szeptemberére 280–300-ra emelkedett. Közülük többen 12 hónapig is a kórházban ragadnak.

Ismét le kell írnom: ma Magyarországon körülbelül 300 csecsemő kényszerül akár 12 hónapig kórházi elhelyezésre, mert nincs elég kapacitás a gyermekvédelmi rendszerben.

Mire van szüksége a gyermekvédelemnek?

Tulajdonképpen most jutottunk el a címben szereplő kérdéshez. Amire viszont képtelen vagyok leírni a választ, mert akik a gyermekvédelmi rendszerben nőttek fel, vagy akik benne dolgozunk, rálátunk, ezerszer elmondtuk és leírtuk már: interjúkban, cikkekben, tanulmányokban, állásfoglalásokban, ombudsmani jelentésekben, kutatásokban, konferenciákon.

És fojtogató a fájdalom, a tehetetlen düh és a harag, hogy újra le kell írni, el kell mondani azt, amit mindannyian tudunk: hogy több és minél jobban képzett szakemberre lenne szükség; hogy vissza kellene állítani a szakma presztízsét; hogy javítani kellene a tárgyi feltételeket; hogy eszközöket kellene adni a szakemberek kezébe; hogy a gyerekek érdekeit szem előtt tartó, traumatudatos ellátást kellene számukra nyújtani; hogy hidat kellene építeni a gyermekvédelem és a többségi társadalom között; hogy nagyobb figyelmet kellene fordítani a családgondozásra; hogy növelni kellene a gyermekpszichiátriai és a gyermek-addiktológiai ellátás kapacitását...

És sorolhatnám, de sorolni fájdalmas. Mert tudjuk és elmondtuk – legutóbb tavaly – hosszabban és rövidebben is.

Ezen a ponton valójában egy dologra lenne szüksége a gyermekvédelemnek: valódi akaratot tükröző odafordulásra. Mert a tudás nem hiányzik (még) a gyermekvédelemből: ott van abban az egyre kevesebb szakemberben, akik évek óta a vállukon cipelik ezt az egész rendszert. Akiknek a száma, az energiája vészesen fogy, miközben a vállukon a teher egyre csak nő.

Vaskuti Gergely, a Hintalovon Alapítvány pszichológus-kriminológus munkatársa

WMN szerkesztőség