Az űrhajós, aki a barátja, Gagarin helyett áldozta fel magát

–

A moszkvai munkáscsaládba született Komarov repülés iránti érdeklődése már korán megmutatkozott: a fiú repülőket ábrázoló képeket és magazinokat gyűjtött, és repülőgép-modelleket készített. A tehetséges, főleg a matematikában jeleskedő fiatal tizenöt évesen felvételt nyert a légierő moszkvai iskolájába, amelyet 1945-ben kitüntetéssel fejezett be – de mivel a második világháború addigra véget ért, nem került sor a bevetésére.

Egy év múlva felsőfokú pilótatanulmányokba kezdett. A repülési főiskolát 1949-ben fejezte be: a szovjet légierő hadnagyaként végzett. Öt évig vadászpilótaként szolgált, majd mérnöki képzésben vett részt. A cskalovszkiji Központi Tudományos Kutatóintézet tesztpilótája lett,

1959-ben kapitánnyá léptették elő, és több körös válogatás után tagja lett annak a húsz pilótának, akik részt vehettek a szovjet űrprogramban. Az élcsapat tagjai közül Jurij Gagarinnal barátságba került – a történelmet író űrhajóssal alkalmanként együtt vadászott és iszogatott is.

Eleinte az űrhajók tervezésében, az űrhajósok kiképzésében és felkészülésük kiértékelésében vett részt. Az első bevetésére 1964-ben került sor: kinevezték az első többemberes űrrepülő, a Voszhod–1 parancsnokának. A küldetést – amely tudományos célokat is szolgált – egy orvossal, Borisz Jegorovval és egy fedélzeti mérnökkel, Konsztantin Feoktyisztovval hajtotta végre. Hogy a rendkívül szűkös űrhajó ne szállítson túl nagy terhet, vészhelyzeti mentőrakéta és szkafander sem volt Komarovéknál, így az űrhajósok pamut kezeslábasban és bőr pilótasapkában teljesítették a missziót. A pilóták a kockázatos körülmények ellenére túlélték a küldetést.

Komarovék sikerével a Szovjetunió harmadjára is megelőzte az Amerikai Egyesült Államokat a két szuperhatalom között folyó űrversenyben. 1957-ben a szovjetek juttatták a világűrbe az első űreszközt, a Szputnyik–1 műholdat. Az első űrhajós, aki megkerülte a Földet, majd sikeresen visszaért, szintén szovjet volt: a már említett Jurij Gagarin. És szintén a Szovjetunió indított először űrhajót (a Voszhod–1-et) több űrhajóssal a fedélzetén.

Irány a Hold! 

Az űrverseny következő fejezete a Hold meghódítása volt. A rivalizálásban a vetélytársa mögé szoruló Egyesült Államok negyedjére már meg akarta előzni Szovjetuniót, ezért hihetetlen mennyiségű pénzt áldozott az Apollo-programra – amelynek célja az volt, hogy amerikai űrhajós lépjen először a Holdra.

A szovjetek ugyanerre törekedtek. Komarov egyike volt azoknak, akikre számítottak a küzdelemben. Hogy elérjék céljukat, egy hosszú űrutazásra alkalmas űrhajó, a Szojuz kifejlesztésén dolgoztak.

Az Egyesült Államok holdprogramjának első küldetése tragédiával végződött: Az Apollo–1 űrhajó kabinjában 1967. január 19-én egy ártalmatlannak tűnő, üzemanyag nélküli szimulációs teszt során tűz keletkezett, amelynek következtében a legénység mindhárom tagja életét vesztette.

A szovjetek is nehézségekbe ütköztek a holdprogram első lépcsőfokainál, az új űrhajók tesztrepülései ugyanis kudarcba fulladtak: az egyik hajó a kilövőállványon robbant fel, a másik kettő pedig nem manőverezett megfelelően. Világos volt tehát, hogy az új szovjet űrjárművekkel még kockázatos lenne kozmonautákat küldeni az űrbe.

Azonban közeledett a nagy októberi szocialista forradalom ötvenedik évfordulója, ezért a szovjet pártvezetés úgy döntött, a jubileumot megünneplendő az új űrhajó, a Szojuz mindenképpen embert küld a kozmoszba.

Voltak, akik ellenezték a kockázatos tervet. Az Apollo–1 tragédiája után a szovjet űrprogram egyik vezetője így nyilatkozott: „Nem sietünk az űrhajós repüléssel, a sietség olyan szerencsétlenséghez vezethet, amelynek most lehettünk szemtanúi. Előkészületeinket nem kötjük semmilyen évfordulóhoz. Ha minden és mindenki készen áll a startra, akkor kiadjuk az indulási parancsot, előbb azonban meg kell bizonyosodni arról, hogy űrrepülés sikerrel végződik.” A pártvezetés viszont nem vette figyelembe az efféle hangokat – az űrhajó több mint kétszáz tételből álló hibalistája el sem jutott a pártfőtitkárig, Leonyid Iljics Brezsnyevig.

A kockázatos küldetésre Komarovot választották ki, a tartalékpilóta pedig jó barátja, Gagarin lett – aki szintén a küldetés elhalasztása mellett kardoskodott, az említett hibajegyzéket el is küldte a KGB-nek. Komarov tökéletesen tisztában volt azzal, hogy életét vesztheti a misszió során, de nem utasította vissza a felkérést – meg akarta menteni Gagarin életét.

„Ha én nem vállalom el, akkor a tartalékpilótát, küldik helyettem, Jurát, (Gagarin beceneve – a szerk.), és ő fog meghalni. Vigyáznunk kell rá” – mondta a visszaemlékezések szerint egyik ismerősének, Venjamin Ruszajev KGB-ügynöknek.

Űrrandevú a Szojuzok közt

A pártvezetés úgy tervezte, hogy a Komarovot szállító Szojuz–1 kilövése után egy nappal egy másik űrhajó, a Szojuz–2 is útnak indul, és a két jármű az űrben találkozik, majd a dokkolás után az űrhajósok találkoznak. (Ezt a tervet nem jelentették be előre: a szovjet űrrepülésekről csak utólag, a sikeres teljesítést követően adtak hírt; a hibákat és a kudarcokat elhallgatták.)

A küldetés 1967. április 23-án vette kezdetét a Szojuz–1 kilövésével. Állítólag az űrhajó útnak indulása előtt Gagarin megjelent a Bajkonur űrközpontban, és követelte, hogy adjanak neki űrruhát, hogy ő vegyen részt barátja helyett a veszélyes misszóban – de az űrhajó végül Komarovval a fedélzetén indult útnak. Már az út elején kiderült, hogy az űrjármű állapotával kapcsolatos aggodalmak nem voltak alaptalanok: az energiaellátásért felelős napelemtáblák nem nyíltak ki teljesen, a helyzetmeghatározásért felelős szenzor meghibásodott, így Komarov kézi irányításra kényszerült. Egy időre a földi irányítóközponttal való rádióösszeköttetés is megszakadt.

„Komarov elvtárs, aludjon egy kicsit” – szólt a jótanács a rádiócsend előtt. Az űrhajós esélyei a Földre való biztonságos visszatérésre óráról órára csökkentek – a földi irányítóközpont viszont arról tájékoztatta a sajtót, hogy minden a legnagyobb rendben van: „A közlemény szerint Vlagyimir Komarov kitűnően elviselte a kilövést, és jól érzi magát. Az űrhajó műszerei kifogástalanul működnek. [...] Az űrhajó vasárnap délután fél 2-től este fél 10-ig olyan övezetben keringett, amellyel nem lehet a Szovjetunió területéről rádiókapcsolatot létesíteni, s ezért ezt az időt a pilóta pihenéssel töltötte” – olvasható a Magyar Szó 1967. április 24-én megjelent számában.

Időközben a Szojuz–2 kilövését törölték – egyes források szerint a Bajkonur környéki viharos időjárás, más források szerint a Szojuz–1 műszaki hibái miatt –, így Komarov abban sem reménykedhetett, hogy a másik űrhajó fedélzetén biztonságosan visszatérhet a Földre.

Komarov búcsúja szeretteitől

A földi irányítóközpont számára egy idő után világossá vált, hogy Komarov valószínűleg nem éli túl a küldetést. Az űrhajós feleségének megadták a lehetőséget, hogy rádión keresztül elbúcsúzhasson a férjétől. A szintén a központba hívott Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök pedig biztosította Komarovot, hogy mindent meg fognak tenni a sikeres landolás érdekében. A tapasztalt pilóta megpróbálta a lehetetlent: kézi irányítással megkezdte a visszatérést – az orientációs rendszer is meghibásodott.

Az űrhajó a tizenkilencedik Föld körüli kör során belépett a légkörbe – de Komarov minden igyekezete ellenére nem sikerült biztonságosan landolni: a fő ejtőernyő nem nyílt ki teljesen, a kötele pedig összegabalyodott a tartalék ernyővel, így az űrhajós körülbelül 140 kilométer per órás sebességgel a halálba zuhant. A fékezhetetlen Szojuz Orenburg külterületén csapódott a földbe, majd kigyulladt.

Komarov azonnal meghalt. A mentőcsapatok csak hosszas keresést követően találták meg a felismerhetetlenségig összeroncsolódott űrkabint. Az űrhajósból csak egy szénné égett torzó maradt, amit a pilótaülésbe szíjazva találtak meg.

A mai napig tisztázatlan, hogyan teltek a pilóta utolsó percei. Egyes források szerint Komarov a landolás közben közölte a földi irányítóközponttal, hogy jól érzi magát, ne aggódjanak érte. Létezik azonban egy vitatott hitelességű rádiófelvétel, amit állítólag egy Törökországban található amerikai lehallgatóállomáson rögzítettek. Ezen pedig az hallható, hogy Komarov sír és átkozza azokat, akik abba a rozoga űrhajóba ültették. A pilótai utolsó szavai a felvétel alapján ezek voltak: „Ez a nyomorult hajó! Semmi sem működik rendesen, amihez hozzáérek.”

Komarov földi maradványait – a pilóta kívánságának megfelelően – nyitott koporsós ravatalra helyezték, majd a Kreml falába temették. Barátját, Gagarint állítólag bűntudat gyötörte, hogy nem tudta meggyőzni a pártvezetést: halasszák el a küldetést. A visszaemlékezések szerint egyszer a azt mondta Ruszajevnek: „Valahogy el fogom érni, hogy beszélhessek Brezsnyevvel, és ha kiderül, hogy tisztában volt a helyzettel, mégis hagyta, hogy elinduljon az űrhajó, pontosan tudom, mit fogok tenni.” Néhányan azt állítják, hogy később egy összejövetelen dühösen egy pohár italt öntött rá a pártfőtitkárra.

Komarov tragédiája után másfél évre szünetelt a Szojuz-program, a Holdra először az amerikai Neil Armstrong lépett 1969. július 20-án. Az asztronauta égi kísérőnkön egy plakettet hagyott, amire azok neve került, akik az életüket adták a világűr meghódításáért. Komarové is köztük volt – az űrhajósé, akinek tragikus sorsa egy felelőtlen és arrogáns hatalom jelképe lett.

Nádudvari Péter