„Nálunk így végződött az óvodai beszoktatás: megtört a gyerek, megtört a szülő” – Olvasói levél

–

Tisztelt Intézményvezető Asszony, tisztelt Óvónők!

Bár indoklást senki nem kért tőlem, tőlünk azzal kapcsolatban, hogy miért íratjuk ki kb. egy hónap óvodában töltött idő után a gyermekünket az Önök intézményéből, mégis megteszem.

Az óvodájukat az érzelmi alapú nevelést megcélzó pedagógiai program alapján választottuk, és amiatt, hogy már első alkalommal úgy tűnt, hogy gyermekünk megtalálta a közös hangot leendő óvónőjével, illetve a fokozatos beszoktatás ígérete is fontos szempont volt számunkra.

Programjuk elején olvasható, hogy szem előtt tartják, hogy ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, önálló és szociális személyiség váljék valakiből, két dolog szükséges: az egyik az elfogadó közösség, a másik az érzelmi biztonság. Ez elméletben igazán jól hangzik, de gyakorlatban mi itt sem elfogadást, sem érzelmi biztonságot, sem egy kiegyensúlyozott személyiség kialakulását segítő magatartást nem tapasztaltunk.

A beszoktatás második napján már be sem mehettem a csoportszobába, mondván, hogy a gyerek le van válva rólam, hisz egyedül is olyan ügyesen besétált. Ezt követően viszont megkaptam, hogy az udvari idő alatt már hiányolt, miért nem voltam ott. Közben pontosan tudták, hogy az épületben tartózkodom, csak be kellett volna fáradjon valaki, hogy szóljon, a kislányom már hiányol. 

Miután az udvaron lévő gyerekemre csak a tornaszobából kitekintve tudtam rálátni, ezért is le lettem tolva az óvónő részéről, mondván: oda tilos belépni szülőnek és „holnap még az épületből is el lesz küldve anyuka!” („holnap”, vagyis a beszoktatás 3.! napján). 

Én már ezen a ponton megalázva hagytam el az óvodát, és kezdtem elveszteni a bizalmamat az óvónő felé, hogy ha egy felnőttel ilyen stílust enged meg magának és büntetéssel fenyegeti, akkor vajon a gyerekkel hogyan viselkedhet…

Aztán a 7. napon arra érkeztem az oviba, hogy az óvónő elrángatja a gyerekemet az udvaron (miközben nem látta, hogy én látom) a semmivel nem jelölt, nem lezárt, de a gyermekek számára „belépni tilos” területről, mert onnan könnyen kijuthatnak ugye az utcára a csupán csak egy retesszel lezárt ősrégi vaskapun át…Ezen is felháborodtam és próbáltam finoman jelezni az óvónőnek, hogy egy kis gyengédséget mutathatna az akkor pár napja óvodába járó, bölcsődét nem látott gyerekem irányába.

Az udvaron egyébként sem csúszdázni, sem labdázni, sem mászókázni nem szabad, mert overálban veszélyes, és még bizonyos képzeletbeli határvonalakat sem lehet átlépni egy kiscsoportos óvodásnak… igazán „gyerekközpontú, gyermeklélektanban jártas” hozzáállás. Örüljünk, hogy sétálgatni még lehet, meg beülni a kis favonatba.

Én értem, hogy az óvónőknek fontos az udvaron egy kupacban csoportosulva eszmét cserélni munkaidőben, de a gyerekek mozgásfejlődésének is kedvező lenne, ha nem csak nézhetnék a játékokat, mert ugye tudjuk, hogy ezen a területen is egyre több a megoldandó feladat a mostani kisgyerekek esetében.  

Mindezek ellenére úgy tűnt, a kislányunk még mindig szívesen jár óvodába. Aztán egyik alkalommal sírva fogadott, de az okát senki nem tudta megnevezni, viszont onnantól mindig csak az egyik óvó néni társaságában volt látható gyermekünk – a másikuk feltűnően került minket, szülőket is. Nem tudom, mégis mi történhetett újfent, és sajnos nem is fogom már megtudni. Innentől reggelente az öltözőből már sírdogálva ment be a csoportszobába, mikor az apukája vitte.

Majd jött a nagy törés, mikor én vittem reggel, sírt, kérte, hogy maradjak, amit meg is ígértem neki, de a pedagógus asszisztens „roppant empatikus módon” kitépte a zokogó gyerekemet a kezemből, és bevitte a csoportszobába úgy, hogy egyik óvónője sem tartózkodott ott, csak az új dajka néni és a vezető óvónő, akiket a kislányom alig ismert. Majd becsukták az ajtót és nyomatékosan kértek, hogy menjek el, úgyis megnyugszik majd a gyerek (a számára még talán némi biztonságot nyújtó óvónője nélkül). Csak azért nem emeltem szót, mert féltem, hogy ha ismét jelzek, milyen következményét szenvedi majd el ennek a gyerekem, mikor én épp nem vagyok vele ott.

De ezen a ponton már tényleg kezdett betelni a pohár.

Önök anyaként hogy érezték volna magukat a helyemben? Önöknek ez a szituáció hogy esett volna? A saját gyerekükkel, unokájukkal is megtennék ugyanezt? Vagy az „érzelmi nevelés” a traumatizálást takarja önöknél? 

A gyerekemről egyetlen jó dolgot nem hallottam, csak a rosszat, hogy látszik, hogy egyke és körülötte forgott a világ otthon, hogy állandóan az óvónőkön csüng, keveset játszik egyedül stb. és mindezeket a saját füle hallatára elmondva, nem félrevonva a szülőt. Brávó, igazán önbizalomépítő gesztus.

Még ezek után is elment a kislányom az oviba sírva az utolsó óvodában töltött hét hétfőjén, bár kétszer visszafordult az ajtóból reggel, hogy megöleljen. Majd este úgy aludt el, hogy kérjem meg az óvó nénit, hogy ne engedje el a kezét az udvaron (ami valószínűleg az egyetlen biztonságot adó dolog lett volna számára). Erre mondtam, hogy az óvó néninek sok kisgyerekre kell figyelnie, ezért lehet, hogy nem tudja ezt megígérni (mert ugye mindig ez a gond, hogy sok a gyerek…).

Kedden reggel már sehogyan sem tudtuk rávenni, hogy menjen óvodába, ordított, elbújt a lakásban… engedtem, hogy maradjon itthon. De még mindig próbálkoztunk, hisz szerdán farsang volt. Készültünk rá sokat, saját készítésű jelmezzel. Elment. És ismét megkaptuk, hogy (idézem): katasztrofális a gyerek, a méretes jelmez rossz ötlet volt, „várlak holnap Julika, de ne sírjál”.

A végső tőrdöfés az „egyszemélyes a gyerek” mondat volt, ami végképp felháborító, mert én gyógypedagógusként aztán tudom, hogy ki az egyszemélyes… Tudják mi az egészben a legrosszabb? Hogy elérték, hogy én is elkezdjek haragudni a saját gyerekemre, mert kilóg a sorból… mert biztos rosszul neveltem és rossz szülő vagyok… 17 nap alatt, napi 2-2,5 órát oviban töltve sikerült ezt nálunk elérniük: megtört gyerek, megtört szülő... pedagógiai bravúr.

Farsang után ült itthon lehangoltan a korábban mindig életvidám kislányom, és az mondta: „Én nem vagyok jó gyerek.” Na ezen a ponton már éreztem, hogy tényleg elég. El nem tudom képzelni, hogy miket mondtak neki vagy a feje fölött. Arról nem is beszélve, hogy ilyeneket kérdezgetett már korábban is: „Miért nem vagyok boldog az oviban?” „Neked is fájt, mikor az óvónénik elküldtek?” 

Az én 3 éves kislányomban már most több az érzelmi intelligencia, mint önökben.

Mélységesen nagyot csalódtunk, mert sok nyílt napon jártunk, sok óvodát megnéztünk, és önöket választottuk. Elhittük, hogy ez az ovi más, ahol tényleg valódi figyelmet és törődést kap egy kisgyerek és boldog lehet (a jól csengő pedagógiai program alapján). Ehhez képest a 40 évvel ezelőtti poroszos minták, a szófogadó gyermek kultusza, a jó gyermek nevelése a valóság. Mindenki legyen egyforma, ne igényeljen külön figyelmet, maradjon szépen csendben, ne kelljen vele foglalkozni.

Ezen módszer hatására az egyébként masszívan szobatiszta kislányunk azóta többször bepisilt, álmában pedig a fogát csikorgatja és azt hajtogatja, hogy ő többet már soha nem szeretne óvodába járni… Ezt most próbálják kicsit átérezni, hogy én anyaként mit érezhetek ezzel kapcsolatban.

Önöknek a szülők munkáját segíteni kellene a gyereknevelésben, haladni a korral, a kutatási eredményekkel, hisz elvileg önök a szakemberek, és nem lerombolni, amit a szülő elért, beletett… Értem, hogy régebben nem voltak ilyen helyzetek, mert a gyerekek hamar lemondtak arról, hogy megéljék az érzelmeiket, de a mostaniak végre nem hajlandóak erre, amíg a közeg ezt lehetővé teszi persze. Ez az a pálya, ahol nélkülözhetetlen a folyamatos szakmai továbbképzés, az önfejlesztés, önreflexió és a saját gyerekkori traumákkal való szembenézés. Az óvoda nem csupán egy gyermekmegőrző.

Tovább kellene jutni a híres idézet első soránál miszerint: „engem ne emeljen a magasba senki”, mert sajnos jelenleg még csak itt tartanak, pedig a folytatás lenne a lényeg. „ne emeljen a magasba senki, ha nem tud addig tartani, míg megnövök. Guggoljon ide mellém, ha nem csak hallani, de érteni akar…”

Maria Montessori gondolata, hogy az egyetlen mód egy új világ építéséhez, ha a gyerekektől indulunk, mert ők a holnap felnőttjei, bennük rejlik egy más világ reménye. Legyenek kedvesek elgondolni rajta, hogy önöknek mekkora felelősségük van ebben. Önök is szülők, nagyszülők, nagyon nem mindegy, hogy mit kapnak tőlünk a gyerekek, felelősségünk van.

Én ezért írattam ki a gyerekemet, hogy azt közvetítsem felé, hogy ahol nem szeretnek, nem értékelnek és bántanak, onnan el lehet és el is kell jönni, legyen az óvoda, párkapcsolat, munkahely, bármi, merjen a szívére és az érzéseire hallgatni.

WMN szerkesztőség