A nőket hibáztatjuk az alacsony születésszám miatt, pedig sokkal több férfi van, aki tehetne ellene

–

2024-ben született a legkevesebb gyerek Magyarországon, idén januárban pedig még az egy évvel korábbi számokat sem értük el. Orbán Viktor nem sokkal később életük végéig tartó adómentességet ígért a legalább két gyereket nevelő anyáknak, és arról is beszélt, hogy „Magyarország családi adóparadicsom lesz”, szerinte ugyanis a világon a legfontosabb dolog a család.

J. D. Vance amerikai alelnök „őrületnek” nevezte, hogy a nők az éghajlatváltozással kapcsolatos aggodalmak miatt nem vállalnak gyereket. Más amerikai jobboldali személyiségek szerint a nők reprodukciós döntéseit – vagyis azok szabadságát – tehetjük felelőssé az alacsony születésszám miatt.

Eközben Jarosław Kaczyński lengyel politikus odáig ment, hogy az alacsony születési arányért a túl sok alkoholt fogyasztó fiatal nőket tette felelőssé.

Ahogy a történelem során számtalan más dologért is a nőket hibáztatták – például háborúk, erkölcstelenség, betegségek miatt –, ez is egy újabb leegyszerűsített narratíva, amely kényelmesen figyelmen kívül hagyja a mélyebb társadalmi, gazdasági és strukturális problémákat.

Csakhogy a világ népessége több mint kétszeresére nőtt az elmúlt 50 évben, az 1975-ös 4 milliárdról mára több mint 8 milliárdra ugrott. A globális termékenységi ráta továbbra is az úgynevezett utánpótlási szint (2,1 születés/nő) felett van: jelenleg 2,3, és az előrejelzések szerint 2050-ig nem csökken az utánpótlási szintre. Addigra várhatóan közel 10 milliárd ember él majd a bolygón, 2100-ra pedig meghaladhatjuk a 11 milliárdot.

Hogy ezt perspektívába helyezzük: az emberiség történelmének legnagyobb részében a teljes népesség százezer és néhány millió között ingadozott, és jól elvoltunk.

Az „alulnépesedési válságtól” való félelem tehát finoman szólva is túlzó. Az azonban igaz, hogy a születési ráta a világ nagy részén – Ázsiában, Európában és Amerikában – csökken, kivéve néhány afrikai régiót. De vajon mi okozza ezt? Valóban az egyes nők és „önző” döntéseik az elsődleges mozgatórugói a tendenciának?

Egyrészt jól dokumentáltan fordított kapcsolat van a jövedelem és a teljes termékenység között – azaz ahogy az országok fejlődnek és gazdagabbá válnak, úgy csökken a termékenységi ráta. A gazdasági jólét az oktatáshoz és a munkalehetőségekhez való szélesebb körű hozzáféréssel együtt késleltetett házasságkötéshez, későbbi gyerekvállaláshoz és kisebb családokhoz vezet.

A láthatatlan munka nagyon is jól látható nyomot hagy a társadalmon

Egy nemrégiben közzétett tanulmányában Claudia Goldin Nobel-díjas közgazdász azzal érvel, hogy a háztartási és gondozási munkában jelen lévő nemek közti különbség is szerepet játszik a születésszám csökkenésében.

Két országcsoport adatait elemezve Goldin egyértelmű mintázatot azonosított. Azokban az országokban, ahol a 20. század folyamán folyamatos gazdasági növekedés volt tapasztalható – mint például Dánia, Svédország, Franciaország, Németország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok –, a születési ráta ma mérsékelten alacsony, és bár a háztartási és gondozási munka terhei még mindig nagyrészt a nőkre hárulnak, a férfiak is tesznek erőfeszítéseket az egyenlő részvétel érdekében. Azokban az országokban azonban, ahol a gyors gazdasági fejlődés megelőzte a társadalmi változásokat – mint Görögország, Olaszország, Japán, Korea, Portugália és Spanyolország – a termékenységi arányszámok a világ egyik legalacsonyabb szintjére csökkentek, míg a férfiak részvétele a háztartási feladatokban továbbra is minimális.

A gyors gazdasági növekedés bővítheti a nők szabadságát és munkalehetőségeit, de ritkán vezet hasonlóan gyors változáshoz a férfiak hozzáállásában a házimunkával és a gondozással kapcsolatban, amelyet továbbra is „női munkának” tekintenek.

Ahogy Goldin kifejti: a hagyományokhoz kötődő embereket olyan gyorsan katapultálják a modernitásba, hogy a generációknak kevés idejük marad az alkalmazkodásra, és a régi szokások hirtelen konfliktusba kerülnek az újakkal. Ő ezt generációs konfliktusnak nevezi, mert a férfiak múlthoz való nagyobb ragaszkodásából ered.

Dél-Korea ennek ékes példája. 2024-ben itt volt a legalacsonyabb a termékenységi ráta a világon: 0,75 születés, per nő. Ugyanakkor a dél-koreai nők naponta közel három órával többet töltenek házimunkával és családgondozással, mint a férfiak. Portugáliában a különbség még nagyobb – a nők napi négy órával több házimunkát végeznek –, a termékenységi rátájuk pedig alig haladja meg az 1,4-et.

Eközben Dániában és Svédországban, ahol a nők naponta alig egy órával végeznek több házimunkát, mint a férfiak – ez a különbség még mindig körülbelül 15 teljes napnyi többletmunkát jelent évente –, a termékenységi ráta jelentősen magasabb, 1,7.

Goldin eredményei egybevágnak a heteroszexuális párok termékenységi preferenciáival kapcsolatos korábbi kutatásokkal is. Egy 2019-es tanulmány szerint, amelyet Goldin is idéz, azokban az országokban, ahol az anyák sokkal nagyobb részt vállalnak a gyermekgondozásból, mint az apák, a nők következetesen arról számolnak be, hogy kevesebb gyereket szeretnének, mint a férfiak.

Ennek oka pedig nem is akkora rejtély

A nemek közti tartós különbség a háztartási munka terén már önmagában is jelentős. A heteroszexuális párok körében azonban mindez még hangsúlyosabbá válik, amint megszületnek a gyerekek. Egy, az idei év elején megjelent tanulmány megállapította, hogy míg a nők amúgy is egyenlőtlen munkaterhelése nyilvánvalóan nő a gyereknevelés éveiben, a férfiaké nem.

Ahogy Matthew Johnson, a tanulmány vezető szerzője rámutat: voltak kisebb ingadozások abban, hogy ki mit csinált, de a munka nagy részét a nők végezték.

Nem volt olyan háztartási feladat, amiből a férfiak végezték volna a legtöbbet, vagy ahol a munka egyenlően oszlott volna meg.

Ez pedig a fiatalabb generációk esetében sem tér el jelentősen. Míg a Z generációs férfiak hajlamosak a háztartási munkákhoz valamivel egyenlőségpártibb szemlélettel viszonyulni, a tényleges fele-fele felosztás továbbra sem norma. A nőktől még mindig elvárják, hogy mindent elvégezzenek – gyakran a teljes munkaidős foglalkoztatás mellett –, ami hatalmas terhet róhat a fizikai, mentális és érzelmi jóllétükre.

Ennek ellenére, amit a férfiak tesznek – vagy inkább, amit nem tesznek – fel sem merül, amikor a születési rátát vizsgáljuk

Pedig rengeteget számít. Miért döntene egy nő úgy, hogy több gyereket vállal – vagy egyáltalán gyereket vállal –, ha úgy érzi, hogy a gondozás terhei elsősorban az ő vállára nehezednek majd? Ha tudja, hogy ő lesz az, aki álmatlan éjszakákkal, szellemi kimerültséggel és karrierjével fizet majd ezért, miközben a partnere élete ilyen szempontból gyakorlatilag változatlan marad?

Ha a házimunka és a gondozás terén tapasztalható nemek közti különbségeket azzal a ténnyel kombináljuk, hogy a nők nagyobb valószínűséggel tapasztalják a fizetésük csökkenését, miután anyává válnak, nagyobb valószínűséggel kell idős szülőkről gondoskodniuk, miközben gyerekeket is nevelnek, és nagyobb valószínűséggel válnak egyedüli gondozóvá, ami növeli a szegénység kockázatát, a kép még világosabbá válik.

Aztán ott van a tény, miszerint egyes országokban a reproduktív jogokat csak csorbítják, ami gyakorlatilag egyre veszélyesebbé teszi a terhességet.

Tehát, ha valamit, akkor nem azt kellene kérdeznünk, hogy miért nem vállalnak gyereket a nők, hanem azt, hogy miért akarnak egyáltalán gyereket vállalni egy olyan társadalomban, amely nem értékeli a testüket, az idejüket vagy a munkájukat? Igen, egyes nők úgy döntenek, hogy egyszerűen azért nem vállalnak gyereket, mert nem akarnak, és szerencsére ma már van választásuk. Más esetekben azonban az anyaság iránti vágyat a strukturális egyenlőtlenségek és a patriarchális normák ássák alá.

Mégis, még ezek a tényezők is csak a helyzet egy részét képezik. Az anyagi okok is hatalmas szerepet játszanak ma a gyerekvállalás kérdésében. Sok fiatalnak nincs saját ingatlana, és kétséges, hogy lesz-e valaha. A megélhetési költségek folyamatosan emelkednek, miközben a bérek a legtöbb iparágban stagnálnak. Vagy hogy a gyerekgondozás költségei az egekbe szöknek. 2023-ban világszerte 6 százalékkal nőttek a napközbeni ellátás díjai, és csak az Egyesült Államokban 9 százalékkal ugrottak meg – egyetlen év alatt. A Care.com nemrégiben végzett felmérése szerint nem meglepő módon a szülők körében a két legjelentősebb stresszforrás jelenleg a gyermekgondozás költsége és a megfelelő gondozás megtalálásának nehézsége. Ez az anyagi teher gyakran arra kényszeríti a szülők egyikét – általában az anyát –, hogy részmunkaidőben dolgozzon, vagy teljesen elhagyja a munkát. De még ez is szinte lehetetlenné válik.

Szóval, hogy lehet mindez a nők hibája?

A legnagyobb képmutatók éppen azok a – többségében férfi – politikusok, akik azt a születéspárti narratívát terjesztik, hogy több csecsemőre van szükségünk. És jellemzően éppen ezek az emberek azok, akik aktívan rosszabbá teszik a világunkat. A nők hibáztatása pedig kézenfekvő módja annak, hogy eltereljük a figyelmet ezekről a rendszerszintű problémákról, és a hangsúlyt visszatereljük a nők teste feletti kontrollra.

De az alacsony születésszám tényleg ekkora probléma lenne? Ki veszít valójában egy olyan világban, ahol kevesebb ember él? Egészen biztosan nem a bolygónk, és nem az emberiség nagy része – legalábbis akkor nem, ha előre tervezünk az elöregedő és csökkenő népességre.

Az emberek valójában attól tartanak, amikor a születési rátát emlegetik, hogy nem lesz elég csecsemő, akik a jövő munkavállalóivá és fogyasztóivá válnának, és hogy a folyamatosan növekvő népességtől függő rendszerek végül összeomlanak.

Ahelyett, hogy azon törjük a fejünket, hogyan kényszerítsük a nőket és a fiatalokat arra, hogy gyereket vállaljanak, inkább arra kellene koncentrálnunk, hogy gondoskodjunk azokról az emberekről, akik már itt vannak.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyjuk azokat, akik gyereket akarnak. Olyan társadalmakat kellene építenünk, amelyekben jobb a munka és a magánélet egyensúlya, megfizethető a lakhatás, alacsonyabbak a megélhetési költségek és kiterjedt szociális programok – például magasan támogatott gyerekgondozás és fizetett szülői szabadság – állnak rendelkezésre. Olyan társadalmakat, ahol a gondozás megbecsült és megosztott feladat, nem pedig a nőkre rótt teher.

Mindenki jobban járna, ha olyan világban élhetnénk, amely valóban értékeli az emberi életet, ahelyett, hogy a végtelen növekedés erőforrásaként kezelné.

Mózes Zsófi