Kate Winslet mint Lee Miller: két örök érvényű művész egy felejthető filmben

–

Kényes helyzet a ziccer, az ember imádkozik, csak nehogy elrontsa. 

Lee Miller élete – ha már jó szemmel rátaláltál – szintén egyfajta ziccer: elképesztően nagy történet, olyan erős alapanyag, amelyet inkább csak elrontani lehet, ha filmkészítőként nyúlsz hozzá. 

A hibázástól való félelem telepedhetett rá a Lee című filmre is: amely, bár egy szenvedélyes, rendíthetetlen, és még a hanyatlásában is szívós művészt ábrázol, valójában nem hoz semmi merészet vagy formabontót. Leszámítva azt, hogy Kate Winslet – akinek kiérlelt, hiteles feminizmusa sokaknak erőt ad – közel az ötvenhez alakít egy (eleinte) harmincéves szereplőt mindenféle látható számítógépes technika nélkül. Ez a gesztus, különösen egy olyan filmben, amelynek egyik központi témája a fényképezés, visszaad valamit a színjátszás régi fényéből:

elemeli a testtől a reprezentációt, hogy annál lényegibb, igazibb síkra terelje azt. 

Ebben a megoldásban van kockázatvállalás, van bátorság, amely Millert is annyira jellemezte. 

„Inkább fotózom, minthogy fénykép legyek”

Lee Miller egész életében kínzó emlékeket cipelt magában arról, milyen, ha az ember testét tárgyiasítják, kihasználják, és arról is, hogy a fényképezés egyfajta lopás is lehet: olyan egyirányú tranzakció, amelyben a fényképezett odaad magából valamit, de csak nagyon keveset kap érte cserébe, vagy egyenesen visszaélnek az arcmásával. 

1907-ben született a New York állambeli Poughkeepsie-be, anyja skót-ír, apja német felmenőkkel rendelkezett. (*felkavaró tartalom*) Lee mindössze hétéves volt, amikor rövid időre egy „családi barát” gondjaira bízták, aki megerőszakolta. A férfi nemi betegséggel is megfertőzte a kislányt, akinek ezt követően éveken át fájdalmas kezeléseket kellett elszenvednie, mire kigyógyult a gonorrheából (tripperből). Az apa, Theodore, lelkes amatőr fotós volt, megszállottsága viszont nemcsak az általa megörökített motorokra és hidakra, hanem a kamasz lánya testére is kiterjedt: aktokat készített Lee-ről, volt, hogy annak tinédzser barátnőit is rábeszélte, szerepeljenek a felvételeken. 

Miller okos, energikus, de a fentiekből is következően zavart, öntörvényű gyerek volt, akit a környék összes iskolájából kicsaptak. Rövid franciaországi utazását követően (elvileg Nizzába ment volna tanulni) visszatért az Államokba, ahol egy nap majdnem baleset érte. A legenda szerint véletlenül kilépett egy szembejövő autó elé az úttestre, és ekkor nem más rántotta vissza az utolsó pillanatban, mint a híres médiamágnás, Condé Nast. Lee párizsi ruhát viselt, és franciául hadart valamit a férfi karjaiban, nyilvánvalóan sokkos állapotban. Nast a lány szépségét látva azonnal modellszerződést ajánlott neki a Vogue-nál:

Miller 20 évesen került a magazin címlapjára mint a modern nő franciás, kissé androgün, art deco stílusú megtestesítője. 

Ettől kezdve sorra fényképezték a korszak elismert, idősödő férfi fotográfusai: ő lett az első hús-vér nő, akinek arcképét – az engedélye nélkül – felhasználták egy egészségügyi betét reklámjához, és ez akkoriban botrányt kavart; ő játszotta a gyönyörű, kar nélküli gipsztorzót Jean Cocteau A költő vére című szürrealista filmjében (1931); egy francia üveggyár pedig állítólag Lee melléről formázta meg a pezsgőspoharai alakját. 

De a vágy tárgyáról kiderült, bizony neki is vannak vágyai, ő is alkotni akar.

Lee születésének 100. évfordulójára a nagyszerű skót író, Ali Smith publikált remek cikket a fényképész életéről a Guardian-en. Ő eleveníti fel azt az epizódot, mely szerint Miller kölcsönkért egy amputált mellet egy orvosi laborból, a testrészt egy tányérra helyezte, mellé kést-villát rakott, és megörökítette a nem mindennapi kompozíciót utalva arra a húspiacra, amely őt is körülvette. 

Két fronton kellett harcolnia 

Miller az egyik leghíresebb dadaista-szürrealista képzőművész, Man Ray tanítványa lett, szakmai kapcsolatuk pedig három éven át tartó romantikus viszonyba fordult. Lee otthonosan mozgott művészkörökben, barátai közé tartozott Pablo Picasso, Salvador Dalí, Solange d’Ayen hercegnő, a francia Vogue szerkesztője vagy Paul Éluard költő. És bár sokáig a művészettörténet egyik nagy múzsájaként emlékeztek rá, a Lee című film egyik nagy erőssége, hogy Millert nem ezeken a viszonyokon keresztül, hanem autonóm, saját jogán is elismerésre méltó művészként mutatja be. 

Miller 1940-ben Londonban élt párjával, későbbi második férjével, Roland Penrose kurátorral (Alexander Skarsgård), amikor elkezdett fotózni a brit Vogue-nak. Nagy szerepe volt abban, hogy a luxusorientált divatmagazin képes volt újradefiniálni magát a háború sújtotta években, és közszolgálati híreket közlő sajtóorgánummá vált. Úgy is, hogy nőként sem a katonai támaszpontokra nem engedték be, sem a frontra nem akarták kivinni – utóbbit amerikai állampolgárságát kihasználva tudta végül megoldani. Nemcsak a háború veszélyeivel és viszontagságos körülményeivel kellett tehát megküzdenie, hanem időről időre azokkal a férfiakkal is, akik folyamatosan akadályozták a munkájában. 

Megtisztulni Hitler fürdőkádjában?

Lee Miller ennek ellenére a második világháború egyik legkiemelkedőbb haditudósítója lett:

saját traumái, szürrealista szemlélete, női nézőpontja, valamint a fotográfia hatalmi dinamikájára való rálátása mind-mind hozzájárult munkásságának rendkívüli erejéhez.

Mivel sokáig a fronton is megtagadták tőle, hogy harci övezetbe lépjen, olyan terekben fényképezett, amelyeket a férfi kollégái figyelmen kívül hagytak: lencsevégre kapta egy pilótanő ablakban száradó alsóneműit, portrékat készített ápolónőkről és sebesültekről, megörökítette a kollaboránsnak tartott nők nyilvános megszégyenítését, akiken a tömeg túlerejével szemben esélye sem volt segíteni.

Bár a családja, barátai, és Penrose is könyörgött neki, hogy térjen haza, Miller Párizs felszabadulása után tovább folytatta útját: közeli munkatársával-barátjával, David Schermannel (Andy Samberg), a Life magazin fotósával behatoltak a náci birodalom poklába. Lefotózták a ciánnal öngyilkosságot elkövető lipcsei alpolgármester és családja holttestét, és az elsők között léptek be a dachaui és buchenwaldi koncentrációs táborokba is, hogy dokumentálják az ott elkövetett rémtetteket – az anyag végül az amerikai Vogue-ban jelent meg „Believe it” (Hidd el!) címmel. Úgy alakult, hogy Lee-ék bejutottak Hitler és Eva Braun magánlakásába is, ahova – mivel volt melegvíz – zuhanyozni jártak az elnyűtt katonák. 

A Millerhez köthető egyik legikonikusabb képen Lee ismét a kamera előtt szerepel, igaz, ő rendezte a beállítást. Hitler fürdőszobaszőnyegébe törölte a láger mocskától sáros katonai bakancsát, a führer propagandaképét a kád szélére helyezte, ő maga pedig meztelenül beült a kád közepére, és úgy csinált, mintha szivaccsal a hátát mosná, a mellette lévő szobrocska mozdulatait utánozva. Az összhatás egyszerre keserű és diadalittas, a Hitler-mítosz porrá zúzása. Pedig akkor még Lee, és a fotót készítő Scherman nem tudhatta, hogy a diktátor és felesége aznap mérgezte meg magát.

Miller életei

Bár Lee-t elsősorban modellként, múzsaként, majd haditudósítóként ismerte meg a világ, Ali Smith meggyőzően érvel amellett, hogy Miller íróként is jelentős.

„Olyan figurává vált, akinek szemében és hangjában a politika, a divat, a szabadság és a szemtanúság fogalmai összetalálkoznak, és történelmet írnak. Szövegei, akárcsak fotográfiái, sokkal többről szólnak, mint a valóság megörökítése. A kompozíció aktusa a lényeg bennük, és az, hogy mi az igazság” – hívja fel rá a figyelmet. 

Az igazságot viszont néha nem, vagy alig lehet elbírni – Miller, miután hazajött a háborúból, csak felejteni akart. Roland Penrose-zal Kelet-Sussex-be költöztek, otthonuk, a Farley Tanyaház a bohém művészek Mekkája lett, ahol Lee gourmet szakácsként híresült el vizuálisan is különleges ételeiről. Közben viszont csúszott lefelé a lejtőn, poszttraumás tüneteit alkohollal, tablettákkal igyekezett enyhíteni. 

A Lee című film egyik nyitójelenetében a Farley Farmon látjuk őt 70 éves asszonyként (Kate Winslet alakításában), ahogy egy fiatal férfi (Josh O'Connor) az otthonában készít vele interjút. Ez a beszélgetés szolgáltatja a narrációt, amely kronologikus sorrendben mondja el Lee Miller életének főbb mozzanatait, a háborús évekre, az 1938–45 közötti időszakra koncentrálva. A film egyik nagy előnye, hogy még inkább beemeli a mainstream kultúrába ezt a sok tekintetben úttörő női művészt, illetve viszontláthatjuk benne Lee leghíresebb fotóit, megismerhetjük a képek keletkezésének történetét.  

Winslet szívügye

Nem csoda, hogy az egyik első haditudósító nő története Kate Winsletet is megragadta, aki kilenc éven keresztül producerként is küzdött azért, hogy a film megvalósulhasson. Az elejétől kezdve tudta, hogy csakis női rendező viheti vászonra a sztorit: ehhez nem mást választott, mint az Egy makulátlan elme örök ragyogása operatőrét, Ellen Kurast, aki társrendezője volt ugyan egy 2008-as Emmy-díjas dokumentumfilmnek, de ez az első egész estés játékfilmje.

Winslet olyan vadsággal, szenvedéllyel, keménységgel hozza a karaktert, és a kulcspillanatokban mégis annyi érzelmet, sérülékenységet, megrendültséget képes közvetíteni a tekintetével, hogy felemelő nézni a játékát. Nem véletlen, hogy generációja egyik legnagyobb színművésze: most is kimagaslót nyújt, ám a film maga messze alatta marad az ő teljesítményének. 

A párbeszédek csikorognak, a karakterek elnagyoltak, a zseniális Marion Cotillard-t is csak egy pár perces szerepben láthatjuk. A cselekmény időnként vontatott, a forgatókönyv hiányosságai miatt Lee sem mindig elevenedik meg a néző számára, főleg ahhoz a szinte végtelen azonosulási potenciálhoz képest, amellyel Winslet a szerephez fordul. És bár az eddig jobbára a Brooklyn Nine-Nine-ból ismert Andy Samberg számomra meglepően üdítő, szerethető alakítást nyújt; a karakterekkel együtt a náci birodalomba lépve pedig valóban súlyos csend ül a teremre, a Lee összességében felejthető film marad.  

A végén még két elegáns fordulattal csavarnak a történeten a készítők, amivel tényleg a feje tetejére állítanak mindent, de ez már túl későn következik be ahhoz, hogy igazán megérintsen minket. Az viszont biztos, hogy a film, és a körülötte kialakuló diskurzus ráirányítja a figyelmünket Lee Millerre: és ha emiatt legalább pár cikket elolvasunk róla, már megérte. 

Milanovich Domi