„Hol van Tönk, amire az emberek mennek?” – Gyerekkori félreértéseink 2. rész

–

Richard Gere és a lufik

Van abban valami elgondolkodtató, hogy kicsi koromban mennyire nem érdekelt, valaminek van-e értelme, vagy sem. Gondoltam, néhány dolgot el kell fogadni úgy, ahogy van, még ha hülyeségnek is tűnik. 

Hogy értettem-e, miért erősködött a Micsoda nő!-ben Julia Roberts, hogy Richard Gere mindenféle színű lufik vagy a pénzcsoki közül válasszon? Nem. És?! Hallgattam elég Kis herceget ahhoz, hogy tudjam, a fölnőttek néha nagyon furcsák. És ha már itt tartunk, annyit azért kinéztem magamból, hogy geográfus biztosan nem leszek, hiszen azok nem tudnak semmit, a meséből is kiderült. 

Engem mindig is lenyűgözött az orvostudomány, és óriási Vészhelyzet rajongó is voltam, ezért gyakran játszottam a plüsseimmel orvososat.

Elképesztő komolysággal és a sorozatban megszokott sürgető hanglejtéssel kértem képzeletbeli asszisztensemtől a tolakodómiás tálcát. A sorozatban azt ugyanis mindig odatolták az orvos keze alá, gondoltam, innen a név.

Ebben legalább nyomokban felfedezni véltem némi logikát. 

Azt viszont nem értettem, hogy a Sisi-filmekben egyesek miért mindig tolatva közlekednek kifelé a szobából. Azt gondoltam, biztos a ruhájuk olyan kényelmetlen, hogy nem tudnak benne megfordulni és rendesen kimenni az ajtón. Amikor felvilágosítottak, hogy a tolatás bizony valójában az etikett miatt van, csak pislogtam: mit ki nem találnak a felnőttek. Ennél még a kényelmetlen ruha teóriájának is több értelmét láttam.

Anyaként pedig aztán első sorból, pattogatott kukoricával az ölemben hallgathatom a jobbnál-jobb félrehallásokat. Az aktuális kedvencem az, hogy a kislányom irtózik a zümmögő „izzadtlábúaktól”. A kifejezés annyira megtetszett nekünk, hogy azóta rendszeresen használjuk is. 

Na, szóval egyáltalán nem esett nehezemre azonosulni az Anna cikkében elhangzottakkal, de a gyűjtése alatti kommentáradat alapján ezzel egyáltalán nem voltam egyedül. 

Tönk, a világ közepe

Máté Péternek több olyan dala is volt, amit gyerekfejjel egyáltalán nem tudtam értelmezni. Furcsának tartottam, hogy van egy komplett dala arról, hogy elmegy, de azt sem tudja, hova és még el sem búcsúzik. Zita biztos óvatosságra intette volna, hogy mégiscsak érdemes jobban átgondolni az útvonalat, mert ő például azt hallotta ki egy másik klasszikus számból, hogy „De bárhová megyek, leopárd az út végén”. Azzal pedig tényleg nem árt vigyázni. 

Ide pedig tökéletesen passzol Kökéndy Ákos kedves története, miszerint az apja anno éjjelente azzal nyugtatgatta, hogy ne féljen, farkasok csak az Északi-sarkon laknak. Ám mivel az Északi körúton laktak, ez cseppet sem bizonyult megnyugtatónak, a kis Ákos pedig egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét, hiszen a házuktól húsz méterre volt egy utcasarok. Teljesen érthető. 

Ha már földrajzi jellegű félreértés, Tímea arról mesélt, milyen érdeklődő kisgyerek volt. „Gyakran utaztak a szomszédaink, és mindig megkérdeztem, »Jani bácsi, hova mentek?« A válasz mindig az volt, hogy »tönkre«. Meg voltam róla győződve, hogy Tönk egy nagyon jó hely lehet, ha ilyen sűrűn mennek oda.”

Melindának is érdekes elképzelései voltak a szomszédokról. Amikor az édesanyja azt mondta, átmegy a Katihoz – és aztán így is tett –, a kislány azt hitte, minden szomszédot Katinak hívnak, vagyis a szomszéd egyenlő Kati. És akkor még szóba se jött az „Áll, mint Katiban a gyerek” mondásunk, pedig azzal együtt ez már egy igazi csemege. 

Szárny, Ati, Géza, malacra

A nevek félreértése is nagyon mókás lehet, és azt meg különösen szórakoztató volt látni, mennyien hallottunk ugyanúgy rosszul bizonyos gyerekdalokat. 

Többen is írták, hogy amikor „Bóbita, bóbita játszik, Szárny Ati Géza Malacra”. Jó, hát nettó hülyeség, de a gyerekek egy ponton már tényleg hozzászoknak ahhoz, hogy néha nagyon hülye dolgokat énekeltetnek velük. Én is egészen hasonlóan hallottam félre ezt a szöveget, de én úgy tagoltam, hogy „szárnyati géz a malacra”, tehát a szárnyati az valami speckó géz, és az kell a disznóra, mert nyilván megsérült, vagy valami. 

Nagy szerencse, hogy kiskorunkban még nem daráltak és fóliáztak le könyveket, mert ugyanebben a versikében a „törpe királyfi a lánya” strófa is láthatóan sokunknak okozott fejtörést, annyian írták (valójában: Törpe király fia, lánya – a szerk). Emlékszem, erre én is csak legyinteni tudtam, hogy ha a lány törpe királyfi akar lenni, hát hadd tegye. Mindenkinek lehet kattanása, végül is, én például hableány akartam lenni, és annak még annyi realitása sem volt, mint a törpe királyfinak. 

Amit még szintén nagyon sokan írtak, az a gyros dilemma.

Nem kizárt, hogy a Kacsamesék-traumához hasonlóan az a rejtély is sokunkat összeköt, hogy vajon miért özönlötték el a „gyors” helyek az országot.

Kicsit képmutató dolognak tartottam, hogy nekünk az iskolában piros tolall át- és aláhúzták minden nyelvtani hibánkat, erre minden sarkon elírják ugyanazt… hát a felnőttek még a hibáikból sem tudnak tanulni?! 

De hát mit is várhatunk a felnőttektől, akik mosolyogva próbálják tukmálni a „véres” cseppet, mert az olyan egészséges, és azt mondják, hogy a sérült lábat otthon fel kell „boncolni”?! 

Nem csoda, sőt, kimondottan szükségszerű, hogy egyszer csak beüssön a kamaszkor, a mindent megkérdőjelezés kora a tiszta naivitás időszaka után.  

És akkor csak halkan merem megjegyezni – ha már a naivitás szóba került –, hogy az öcsém hosszú évekig élt abban a tudatban, hogy a szivarka a világ legcsúnyább szava. Speciel ez nem az ő félreértése volt, hanem a bátyámmal hitettük ezt el vele, és mindig rászóltunk, hogy ne beszéljen csúnyán. (Mert természetesen mást se hajtogatott onnantól kezdve, mint hogy szivarka, szivarka.)

Már kamasz volt, mikor rájött a turpisságra, és persze nagyon mérges volt ránk. Így hát, amikor nekem születtek gyerekeim, nem volt rest, élt a joggal, hogy most ő szívassa a kicsiket, rögtön meg is tanította nekik a világ „legcsúnyább” szavát. Én pedig hagyom. A hagyomány az hagyomány. És már tudom is, mi lesz a következő gyűjtésünk témája… 

Szabó Anna Eszter