„Áldjanak az égiek, fény kísérjen és szeretet” – örök búcsú az ovis élettől
Azt mondják, a gyerekeink egy szempillantás alatt felnőnek. Az egyik percben még apró, puha, kiszolgáltatott csomag, aki folyton rajtunk lóg(na), a következőben viszont már örülünk, ha egyáltalán kinyitja nekünk a szobája ajtaját. Ebben az értelmezésben nekem most zokognom kellene, integetni az idő gyorsvonatának, hogy kérem, lassítson. De nem teszem. Egyszerűen csak elfogadom és megélem: nincs többé óvodás gyerekem. Szabó Anna Eszter írása.
–
Fény kísérjen és szeretet
Pár napja ballagott el az óvodából a kisebbik gyerekem. Gyönyörű esemény volt. Mi, a szülők elbáboztunk egy mesét, énekeltünk, a ballagók aranyesőt kaptak a vállukra egy-egy szépséges aranyszínű selyempalást formájában, meg persze koronát, babaházat, amit ők maguk készítettek. Szőttek, varrtak, csiszoltak és nap mint nap közvetítették, épp mennyit haladtak. Aztán eljött a pillanat, kézbe kapták kemény munkájuk gyümölcsét. Az óvó nénik énekeltek nekik, átkísérték őket a virágkapun, aztán megszórtak minden ballagó gyereket és a szüleiket virágszirmokkal, akik utána együtt is áthaladhattak a virágkapun.
„Áldjanak az égiek, fény kísérjen és szeretet, bármerre jársz” – így szól a dal, amivel a ballagó kicsiket búcsúztatják, amivel az elsős iskolásokat fogadják, és a távozó nyolcadikosokat is útnak indítják a Waldorf ovikban, iskolákban. (Vagy legalábbis azokban, amikhez eddig nekünk szerencsénk volt.)
Ha ez a dal felcsendül, mindig elsírom magam. Mert ennél tisztább, szebb jókívánság nem is érheti az embert. El szoktam képzelni, ahogy ennek a dalnak a közös éneklése tényleg létrehoz egy olyan erőt, ami aztán igazi védőburokként öleli körbe a gyerekeimet.
A ballagásnak vége lett, elindultunk a nagyobbik gyerekért az iskolába. Amikor az osztály kirobbant a teremből, az egyik kisfiú megkérdezte a kicsit, hogy „Hékás, te elsős leszel nálunk?! Azta!”
A számból vette ki a szót. Azta.
Ekkor esett csak le, mi is történik
Eszembe jutottak az apró öltözőszekrények. A reggeli rutin, ahogy leguggolok kicserélni az utcai cipőt a bentire. Ezt valahogy mindig nagyon szerettem, és akkor is szívesen segítettem, amikor a gyerek már jócskán át tudott öltözni magától. A reggeli cipőcserét kicsit mindig úgy éltem meg, mint egy védő bűbájt, amit a szülő hagyhat maga után az oviban.
Azt is szerettem, hogy amikor mentem a gyerekekért, mindig ellenőriztem a gumicsizmájukat, hogy nem kell-e kirázni belőle egy tonna homokot. Miközben ömlött ki a homok (és nemritkán a sár), mindig elképzeltem, vajon mit játszottak nyakig sarasan, miket szorgoskodtak az apró emberek a miniatűr udvari konyhájukban.
Nekem azzal sem volt bajom soha, ha a Waldorf azzal is jár, hogy a szülőknek takarítaniuk kell.
Én őszintén szerettem hétvégén az oviban egyedül törölgetni, sepregetni, felmosni. Nézegettem a gyerekek rajzait a falon, csodáltam a gyapjúképeket, és ilyenkor úgy éreztem, kicsit én is részévé válok a hely meghittségének.
Szerettem illatosan hagyni magam után a kitakarított csoportszobát és arra gondolni, hogy majd ezt fogják érezni a gyerekek, amikor hétfő reggel belépnek.
Az is mindig olyan jó volt, amikor péntekenként az utcán vártuk a gyereksereget, mert aznap mindig kirándultak (ha esett, ha fújt, akkor is). Még a nagyobbik gyerekem is megjegyezte, hogy imádja, ahogy „jönnek a kicsik kézenfogva, cukin”. Csupa sarasan, kincsekkel a zsebeikben, botokkal a kezükben megjelentek az utca végén, aztán meglátva minket, mindig esztelenül rohantak felénk.
Fel tudnék még idézni jó pár örökre bevésődő ovis emléket
Nyilván beugranak a kétségbeejtő, fájdalmas, idegtépő beszoktatási periódusok. A hetekig tartó ücsörgés az öltözőben, a sírások (az enyéim is), a lábamba kapaszkodás: mennyire reménytelennek és kilátástalannak tűnt, hogy valaha be fognak szokni. Aztán mindkettőnél eljött a pont, amikor már köszönni is elfelejtettek, úgy loholtak be a barátaikhoz.
A legfontosabb ovis emlékem érdekes módon egyszerre kapcsolódik mindkét gyerekemhez. Hat és fél évvel ezelőtt adventi éneklésre mentem. Ez is waldorfos szokás, hogy az adventi időszakban együtt éneklünk.
Az öltözőben várakozva, aztán a csoportszobában, ölemben a gyerekemmel, a körben ülve – két éneklés között – próbáltam minél kevésbé feltűnően elsóhajtani a fájásaimat. A szülők körülöttem és az óvó nénik tudták, mi történik épp. Már javában vajúdtam.
Éreztem a tekintetükben a támogatást, az elismerést, egyfajta meghatódást, sőt, kicsit talán hálát is, amiért részévé válhattak egy ilyen intim eseménynek. A pillantásokban megtartó erő volt, ami átsegített a fájásokon. Még most is elérzékenyülök, ha ez eszembe jut.
Ezeket a sorokat pedig úgy írom, hogy még a fejemen díszeleg a virágkoszorú, amit az utolsó ovis nyárünnepen készítettünk. Énekeltünk, a gyerekek játszottak, aztán tüzet ugrottunk, és elbúcsúztunk.
Most úgy tűnik, siratom az óvodai időszakot. Sírtam, ez nem vitás, és nyilván könnyek között öleltem meg az óvó néniket. De egy cseppet sem vagyok szomorú. A szívem tele hálával, hogy a gyerekeim boldogan tölthették ezeket az éveket, biztonságban, szeretetben. Nem evidens dolog ez.
Szerencsére abban is biztos lehetek, hogy ez az iskolában sincs – és nem is lesz – másképp.
Ami pedig az idő múlását jelenti: ezt biztos nem fogom agyonsiratni. Elmorzsolom azt a pár kötelező könnycseppet, ami nem bír magával, de amúgy izgatottan várom az új időszakot.
Minden eltelt perc, nap, hónap, év azt jelenti, hogy élünk, hogy a gyerekek egészségesekm és nőnek, mint a bolondgomba. Rohannak az évek valóban, de én alig várom, hogy lássam, mivé cseperednek. A világért sem fagyasztanám meg az időt.
De nem ám.
Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.
