–

Személytelenség, sematizálás

Ismeritek Woody Allen Hétalvó című filmjét? Ebben a főhőst, a Woody által megformált Monroe-t hibernálják, majd kétszáz év múlva felébresztik. Ébredése után Monroe döbbenten szemléli a szép új világot, amelyben többek közt az emberek úgy szeretkeznek, hogy belépnek egy Orgazmatron nevű gépbe, ami pillanatok alatt, érzelem- és érintésmentesen elvégzi helyettük a szeretkezés műveletét.

Nekem az online randizásról rendszeresen ez a jelenet ugrik be, ugyanis egészen hasonlóan sematizálta az emberi kapcsolódást, ahogyan a Woody által elképzelt jövőben a szexmasina.

Kivonta az egyenletből éppen azt, ami az ismerkedésben régen izgalmas volt: a személyességet.

Elgondolkodtató: tényleg ennyire felhígultak volna az emberi kapcsolataink?

Disclaimer: szerettem volna egy kiegyensúlyozott pró és kontra cikket írni ezekről az alkalmazásokról, de menet közben a mérleg nyelve óhatatlanul is elbillent a kontra irányába. Részben talán azért is, mert az elmúlt jó egy évtizedben, amióta on- és offline társat keresek, sok negatív tapasztalatom volt az online térben való kapcsolódással.

Személy szerint megőrjít-megrémít az a gondolat, hogy micsoda embertömegben vagyok jelen egy-egy ilyen online platformon. És amiatt, hogy ekkora tömeg elérhető, szinte úgy érezni, végtelen a kapcsolódások lehetőségének a száma, így nem is különösebben értékes egy-egy „match”, hiszen ahogy a nyolcvanas évek bohóctréfájában mondták: „Van másiiiiik!”

Maga a romantikus szerelem, sőt még a nemek szerepe is radikálisan megváltozott a szüleim nemzedéke óta. És – részben a dating app kultúrának tulajdoníthatóan – a minimális tisztelet és kommunikáció is problémássá vált.

Az, hogy a kezünk ügyébe egy fél világot átfogó applikáció került, azt a (tév)hitet erősíti bennünk, hogy mindig van és lesz még jobb opció, csak keresni kell. És talán nem is kérdés, hogy ez a gondolkodásmód nem vezet, nem vezethet tartós boldogsághoz.

„Édesanyám, nem ilyen lovat akartam!”

Sokan nem tudják, mit akarnak egy párkapcsolattól, milyen időtartamra terveznek, mire vágynak és hogyan fogalmazzák meg a vágyaikat.

Mint az az én egykori, viking ősökkel büszkélkedő, szőke, ambiciózus Tinder-lovagom, aki eleinte hatalmas elánnal kapcsolódott, az első randevútól kezdve tervezett mindent: összeköltözést, házasságot, gyerekeket. Igazi love bombinggal indított, látványos randevúkra vitt, elhalmozott a figyelmével, hogy aztán néhány héttel később váratlanul ráébredjen: ő valójában nem szeretne kisgyerekes anyukával kapcsolatot. Miközben már az ismerkedés pillanatában, a profilom elolvasásakor láthatta, hogy nekem van egy (akkor 8-9 éves) fiam. De csak idővel ébredt rá arra, hogy számára ez leküzdhetetlen akadály. Ő is remek példa volt arra, hogy sokan nincsenek tisztában önmagukkal, a saját határaikkal, és menet közben, akár több hónappal a kapcsolat kezdete után ismerik fel a saját belső korlátaikat, igényeiket, ezzel esetleg fájdalmat, sérülést okozva önmaguknak és a másik félnek is.

A személyes ismerkedés varázsa és az online dating effektus

Volt valami bája annak, ahogy az online dating előtti időben szinte saját lábunkban elesve kellett elbotladoznunk odáig, hogy összehozzunk egy randit. Sok bátorság és erős vonzalom kellett ahhoz normális esetben, hogy egy fiú megszólítson egy lányt, vagy épp fordítva. De épp emiatt, ha aztán sikerült telefonszámot cserélni és eljutni a randevúig, annak megvolt a maga értéke, mert meg kellett érte „dolgozni”.

Az elmúlt éveim legtartósabb kapcsolata – nem meglepő módon – nekem is a való életben, a volt munkahelyemen kezdődött. Újságíróként dolgoztam egy hatalmas londoni felhőkarcoló negyedik emeletén, ő pedig ugyanezen az emeleten, televíziós producerként. Mindennap többször elhaladt a székem mögött, mert pont mellettem volt az irodája bejárata, és ahogy az épületbe került, hamar megakadt egymáson a szemünk. Mégis hosszú idő telt el, mire bemutatkoztunk. És úristen, mennyit bénáztunk, mire végre sikerült elkezdenünk beszélgetni! Hónapokig kerülgettük egymást, mire nagy nehezen, egy liftes összetalálkozás során szóba elegyedtünk.

De épp azért, mert hónapokat kellett várnunk arra, hogy végre telefonszámot cserélhessünk és elmenjünk egy randevúra, jobban meg is becsültük ezt a kapcsolódást, ami aztán hét hónapos, egymás tiszteletére alapuló kapcsolathoz vezetett.

Az embert ugyanis úgy programozták, hogy amiért erőfeszítéseket tett, azt általában jobban meg is becsüli. Ahogy Saint-Exupéry írta A kis hercegben: „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.”

Ezt támasztja alá egy amerikai kutatás is, amely szerint az online applikációk segítségével kezdődő kapcsolatok kevésbé állják ki az idő próbáját. A kutatás szerint a való életben született kapcsolatok minősége és időtartama is jobb, mint az online világban létrejött kapcsolódásoké. Az online ismerkedők kevésbé stabil és kielégítő párkapcsolatokról számoltak be, amit a kutatók „online dating effektusnak” hívnak.

Az az ismerkedés, amelyik a valódi életben, fizikai megélések közt történik, életszagúbb, tapinthatóbb. A virtuális világban viszont általában néhány fotó és egy rövid szöveges bemutatkozás alapján kell eldöntenünk, hogy a másik érdekes-e számunkra. Ráadásul sok ember él a Földön, akiről nehéz jó képet készíteni, miközben lenyűgöző a személyisége, karaktere. Szóval elég limitált és kétdimenziós az a kép, amit ezek az applikációk képesek rólunk nyújtani.

Fogok mindjárt írni az online dating előnyeiről is, esküszöm, de előtte még hadd mondjam el, hogy mi a másik dolog – a személytelenségen kívül –, ami rendkívül zavar engem ezekben az applikációkban: az, hogy minden egyes alkalommal, újra meg újra a nulláról kell bemutatkoznom.

„Helló, Ági vagyok, 42 (és fél) éves, blablabla.” Már azt is unom, hogy unom a magamról szóló monológot.

Én az elmélyült beszélgetéseket és kapcsolódásokat szeretem, ahol egymás rezdüléseit is értjük. Ezeken a platformokon azonban viszonylag nehéz a kezdetekkor nem felületesen kapcsolódni. 

A tömegek magányossága

Kissé riasztó, hogy most, hogy ekkora „választék” elérhető az ujjunk végénél, a telefonunkon keresztül, az emberek tömegesen elmagányosodnak. Egy statisztika szerint az amerikaiak közel 50 százaléka szingli. Miközben Magyarországon a házasságban élők száma egy 2023-as felmérés szerint 42,9 százalék, és a magyarok 35 százaléka sosem élt házasságban.

Nyilván nem vagy nem kizárólag az online randiapplikációk miatt vagyunk egyre többen egyedül, de ez a személytelenség és az egyes kapcsolódások elértéktelenedése biztosan nem segít abban, hogy mélyen és hosszú időre kapcsolódjunk egymáshoz.

Addikció, mentális zavarok

Ráadásul ezek az applikációk sokaknál addikcióhoz vezetnek. Idén Valentin-napon a Tinder és a Hinge mögött álló Match nevű céget perbe is fogták azzal a váddal, hogy nem a szerelem megtalálásának elősegítése, hanem a felhasználók anyagi kizsákmányolása a célja.

A vád az, hogy az algoritmust ezekben az appokban úgy állították be a tervezők, hogy a prémiumra előfizetők lényegesen gyakrabban lássanak számukra megfelelő felhasználókat, és 40 százalékkal nagyobb eséllyel matcheljenek.

Ráadásul mentális problémákat is okoznak ezek az alkalmazások, mert dopamin- és szeratoninlöketetet adnak a felhasználóknak, ezzel játékban tartva őket akkor is, amikor igazából már le kellene tenniük a telefont a kezükből. Ugyanúgy, ahogy a közösségi média esetében, itt is veszélyt jelent a doomscrolling, egyfajta internetfüggőség, amikor az ember az időről megfeledkezve, hosszan pörgeti az adott applikációt, ami fáradtsághoz és csökkent produktivitáshoz vezethet (korábban Milanovich Domi írt róla részletesen).

Talán nem véletlen, hogy – ahogy sokan mások is – időről időre én is törlöm ezeket az applikációkat a telefonomról, az életemből, lehetőleg még az emlékeimből is. Mert egész egyszerűen terhessé válik a jelenlétük.

Lehet sikeres, de kisebb eséllyel

Ugyanakkor vitathatatlan, hogy születtek és születnek mély és értékes párkapcsolatok is online dating felületekből kiindulva. Van olyan barátnőm, aki a Tinderen ismerte meg a leendő férjét, ma pedig már két kisgyerek boldog anyukája egy jól működő házasságban. És sokaknak nincs más, vagy jobb lehetőségük arra, hogy ismerkedjenek, kapcsolódjanak, beszélgessenek, mint ezek az applikációk. És ilyen szempontból fontos szerepet, hiányt töltenek be. 

Egy 2023-as amerikai kutatás szerint az online alkalmazást használók 70 százaléka mondta, hogy született már innen romantikus, kizárólagos kapcsolata. Tehát igenis vannak sikertörténetek. De ők a kisebbség:

az elkötelezett párkapcsolatok mindössze 10 százaléka kezdődik az online térben.

Nem annyira meglepő ez, hiszen az online indult kapcsolatoknak a hátterében mégiscsak ott van az eredeti „Van másik!” hozzáállás, az, hogy két embert nem a sors, hanem egy algoritmus helyezett párba.

És valahogy ez kisebb elkötelezettséget vált ki sokaknál – férfiaknál és nőknél egyaránt. Először hatalmas elánnal vetik magukat az ismerkedésbe, de menet közben rájönnek, hogy nem erre vágytak. Hirtelen már nem érnek rá randevúzni, mert épp egész héten balalajkáznak, a randevú estéjén pont az Ötye-klubban van halaszthatatlan horgolószakkörük, vagy épp Zsákos Frodóval húzzák fel egymást a gyűrűre.

Magyarán szólva, bármi fontosabb, mint az, hogy a kapcsolatra szánjanak időt, energiát. Inkább elengedik, mennek a kisebb ellenállás irányába, a klozeton ülve a végtelenségig pörgetik a profilokat, keresgélnek tovább az online applikáción.

Vissza a régimódi való életbe?

Talán nem véletlen, hogy a speed dating vagy rapidrandi események reneszánszukat élik, mert egyre többen érzik azt, hogy jobb eséllyel találnak párra – főleg hosszú távra –, ha személyes ismeretségből indul a kapcsolódás.

Szintén egyre népszerűbb az ismerkedés hobbin keresztül, legyen ez táncóra, festőszakkör vagy könyvklub. A személyes találkozásnak és a közös érdeklődésnek érezhetően felment az értéke.

Magam sem vagyok ezzel máshogy. Talán az online applikációkban való kiégésnek is tulajdoníthatóan, személy szerint már jó ideje az az érzésem, hogy vagy oldschool módon, a való életben fogom megismerni a leendő társamat, vagy sehogy.

Továbbra is azt gondolom, hogy társkeresésben az online appoknak megvan a helyük és a szerepük. Időnként én is szívesen összekapcsolódom, és beszélgetek új emberekkel ezeken a felületeken keresztül – mindenféle elvárás, vagy agenda nélkül. De semmiképp nem tenném kizárólag ezeknek a telefonos programoknak a kezébe a magánéletem jövőjét. 

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Kégl Ágnes