Szabó Anna Eszter: Én azt hittem, az anyaságra születtem. Aztán anya lettem

–

Arra születtem

Egyetemista voltam, műsorvezetés-órán ültünk épp. Arról volt szó, hogy kinek milyen ambíciói vannak a jövőre nézve. Én komoly önvizsgálatot tartva azt mondtam, nem tudom magam a kereskedelmi médiában elképzelni, nincsenek konkrét vágyaim, céljaim. Ha mégis, akkor inkább azt éreztem, de azt nagyon erősen, hogy én igazából anya szeretnék lenni. Arra születtem. 

Megingathatatlan voltam abban, hogy nekem ez a fő dolgom az életben: anyának lenni. 

A tanáraim nem nagyon tudtak mit kezdeni ezzel, hiszen anyasággal kapcsolatos órákat nem lehetett felvenni az egyetemen, túl sok kapaszkodót nem adtam magamhoz, ami a tanulmányi vagy szakmai előmenetelemet illeti. 

Nem tudtam, mit akarok kezdeni magammal, hogy mihez is értek úgy istenigazán. És valamiért azt gondoltam, hogy ha gyerekem lenne, az ismerős terep lenne. Hogy miért képzeltem ezt, fogalmam nincs. Ez tényleg egy érzés volt. 

Miután elvégeztem az egyetemet, nem is a szakmában helyezkedtem el, hanem egy cukorkaboltban voltam üzletvezető, aztán egy castingcégnél dolgoztam. Nem sokkal később estem teherbe az első gyerekemmel. Földöntúli boldogság volt, végre, megtörténik, beteljesítem, amire vágytam! 

Sokszor írtam már erről és ilyenkor szokott jönni az a fordulat, hogy „aztán beütött a valóság”. De most inkább nem innen közelíteném meg. 

Amire nem számítottam

Persze, nem számítottam szülészeti erőszakra, szoptatási nehézségekre, posztpartum depresszióra. Akkoriban még nem jelentek meg cikkek a témáról, nem voltak mozgalmak, de még a közösségi média sem pörgött így. Én csak a Jóbarátokból, az amerikai filmekből követtem „végig” terhességet és a „What to expect…” könyvből próbáltam felkészülni arra, mi is vár majd rám. Azért sem mentem bele a témába ennél jobban, mert tényleg azt hittem, hogy erre elég születni. Hogy az anyaságra lehet csak úgy születni. Nem csoda, hogy teljesen váratlanul ért az üresség, amit az első szülésem után éreztem. 

Arcul csapott, hogy nem tudtam mit kezdeni a hét órával később kezembe nyomott babával. Soha nem gondoltam volna, hogy nekem ilyen gondjaim lesznek. Hiszen én anyának születtem, nem?

Nekem nem kellene, hogy probléma legyen, ha éveken át nem alszom, ha órákig kell fel-alá járkálnom minden egyes éjszaka, ha minden igyekezetem, minden törekvésem, kutatómunkám és szándékom ellenére teljesen máshogy sülnek el a dolgok a gyereknevelésben. Engem nem kellene, hogy idegesítsen az anya a Bori mesékből, vagy az Anna, Peti, Gergőből, mert rólam kellene mintázni az összes fucking mesebeli anyakaraktert. Gondoltam én. Mert tényleg biztos voltam abban, hogy nekem majd minden csuklóból megy. 

Pedig mondták körülöttem sokan, hogy hátrább az agarakkal, nem olyan egyszerű ez. Mondták, hogy kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond, de mindent lesöpörtem az asztalról. Menni fog! Mennie kell! Erre születtem, hát senki sem érti?! 

Hogy mit mondok most így, tíz év távlatából?

Talán azt, hogy halvány lövésem nem volt, mi vár rám. Ezt, azt hiszem, senki nem tudhatja előre. Ma már tudom azt is, miért akartam ennyire gyereket, miért ebben láttam meg a kiteljesedés lehetőségét. Tíz éve még annyira az elején jártam az önismereti utamnak, hogy inkább a mínusz tartományban tébláboltam. Tele voltam bizonytalansággal, traumákkal, önutálattal, az énképem torz és toxikus volt. Fel nem merült, hogy egy elképzelt gyerek helyett magammal foglalkozzam, hogy magamat szeressem és ringassam el. 

Igen, így utólag már látom, hogy menekültem annak a lehetősége elől, hogy szembe kelljen néznem önmagammal. 

A csavar a történetben, hogy az anyává válás előbb-utóbb könyörtelenül szembesít minden oldalunkkal, azokkal is, amiket még csak nem is ismertünk. 

Szépen fokozatosan az anyaság kitaposta belőlem azt a belső munkát, amit a gyerekeim előtt, pusztán magamért soha nem végeztem volna el. 

Egy percig sem bánom, hogy minden úgy történt, ahogy. Nem bánom, hogy felkészületlenül mentem neki a szülésnek, az anyaságnak. Nem bánom a korábbi traumákat és rossz tapasztalatokat sem. Nem bánom az utamnak egyetlen állomását sem, nem csinálnék máshogy semmit. Minden, ami valaha történt, amilyen valaha voltam, ide vezetett, ahol most vagyok. És bár távolról sem tökéletes az élet most sem, mégis tudom, érzem, hogy a helyemen, jó irányban vagyok. 

Millennial Mary Poppins

Csak éppen totálisan más anya vagyok, mint amilyenre számítottam. Nincs mindig kedvem játszani, hiába hittem, hogy Mary Poppins laza, millennial verziója leszek. Nincs türelmem a tesóbalhékhoz, ahhoz, ha mindent százszor kell kérnem, vagy ha napi kétszázszor kezdődik egy mondat anyuval vagy mamival. Minden igyekezetem és elhatározásom ellenére bizony üvöltöttem már torkom szakadtából a gyerekeimre, és nyilvánvalóan jöttek már ki a számon olyan mondatok, amikről szentül elhatároztam anno, hogy ilyet én SOHA nem mondok majd. 

És a rosszabb napokon én vagyok az, aki elképzelni se tudja, milyen lehet egy nem kívánt gyerek anyjának lenni. Mert a rohadt életbe is, mondjuk ki, hogy gyereket nevelni gyakran még úgy is emberpróbáló feladat, ha mindennél jobban vágytunk rá. 

Egészen addig hittem, hogy anyának születtem, amíg anya nem lettem.

Erre nem lehet születni. Csak sodródni lehet, mint a kavics, amit ide-oda visznek a hullámok. Formálódom, alakulok, figyelek, tanulok, érek, edződöm, lemerülök, feltöltődöm, újra és újra. Egy szóval: élek. 

***

Ha érdekel, mit gondol Borbély Alexandra színész; Darvas-Tanács Erik 11 gyerekes apuka, lelkész; Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus; Csepelyi Adrienn és D. Tóth Kriszta a gyerekvállalásról, illetve a tudatos gyerektelenségről, akkor nézd meg a WMN új közösségi talkshow-jának, a Ki vele! című műsornak a következő adását, Krajnyik Cintia moderálásával. Május 6-án, 21 órakor, a Viasat3-csatornán!

Kiemelt képünk a szerző tulajdona

Szabó Anna Eszter