Az otthon az a hely, ahol törődünk egymással – a Drága nagyi című filmről

–

„Az otthon a rend helye. A hely, ahol dolgaink rendeződnek, összetalálkoznak – az élők és a holtak, az ősök szelleme és a jelen lakói –, ahol egybegyűlik és nyugvópontra jut minden jövés-menés. […] a távozás sosem pusztán földrajzi vagy térbeli elszakadás; érzelmileg szakadunk el – ha tetszik, ha nem. Akár szilárdak vagyunk, akár bizonytalanok. A menekült, az otthontalan számára súlyos következményekkel jár, hogy ennek a koordinátának a hiányában nem képes elhelyezni magát. Szerencsés esetben valahogy kezeli, be tudja tölteni a hiányt. Legrosszabb esetben a kallódó ember szó szerint irányzékát veszti, mert nincs mihez igazodnia. Iránytűje nem mutatja meg a valós égtájakat. Az otthon sokkal több, mint menedék: súlypontunk az otthon.”

Jeanette Winterson Miért lennél boldog, ha lehetsz normális is című csodálatos regényéből való az idézet (Park Kiadó, fordította Lukács Laura), amely eszembe jutott a Drága nagyi című film kapcsán.

„Nagyi” ugyanis egy idős, baszk asszony, aki huszonévesen elhagyta a hazáját és szeretett bátyját, hogy férjével Argentínában új életet kezdjen. Soha többé nem tért vissza Baszkföldre, amelytől azonban lélekben sohasem szakadt el.

Jól ismerem ezt az érzést. Pontosabban ismerni vélem, mert én is egy olyan ember unokája vagyok, akinek volt a szívében egy Baszkföld. Persze csak képletesen, a mi családi történetünk origója Erdély. Az a része, amelyet a második bécsi döntés 1940-ben meghagyott Románia részeként. Nemrég olvastam, hogy az aradiak, amikor meghallották a rádióban, hogy szertefoszlott minden revíziós reményük, kidobálták a rádiókat az ablakon. Aztán sokan, a románok bosszújától tartva, elhagyták a szülőföldjüket, és átjöttek Magyarországra. Így tett az én családom is.

A nagymamám 16 éves volt ekkor. Majdnem hatvan évet élt még ezután Pesten, de Aradot nem feledte. Alapjában keveset beszélt magáról, de a gyerekkorát szívesen emlegette. Azt hiszem, sosem eresztett igazából új gyökeret. A gyökerek ott maradtak.

Egy évvel ezelőtt a férjemnek dolga volt Aradon, és vele mentem. Szerettem volna látni, hol nőtt fel a nagyanyám. A határ felé tartva váratlanul elkezdtek folyni a könnyeim. Csak sírtam és sírtam, és nem csak azért, mert hiányzott a Nagyi. Valami olyan, öröklött fájdalom és nosztalgia szakadt fel bennem, amelyet nem tudok szavakba önteni.

Jabi Elrotegi viszont filmben mesélte el helyettem, illetve helyettünk – mert nem nagyon hiszem, hogy van család, amely nem érintett legalábbis a múltját tekintve –, mit jelent a szülőföldtől való elszakadás.

Több baszk él szerte a világban, mint odahaza

A filmbéli nagyi, ahogy már említettem, Argentínában élte le az életét, még pedig egy olyan baszkok lakta kisvárosban, ahol mindenki nagyon büszke a származására, bár az óhazában szinte senki sem járt, hisz az áttelepülők generációja nagyrészt kihalt. A baszk nyelvet, az euskarát vagy üskarát sem beszélik már (amely nyelv egyébként nagyon különleges és titokzatos, eredete tisztázatlan, és a tudomány jelenlegi állása szerint egyetlen másik nyelvvel sem mutat rokonságot). A nagyi sorsa egyébként tipikusnak mondható: míg a Pireneusok nyugati részén, elsősorban Spanyolországban, másodsorban Franciaországban élő baszkok ma már csak két és fél millióan vannak körülbelül, addig csak Argentínában hárommillióan vallják baszknak magukat (és Chilében, Brazíliában, Kubában és Mexikóban összesen vagy háromszor ennyien.)

A film egy bájos, egyszerre vidám és szomorkás (inkább szomorkás) mese arról, hogyan kovácsol össze egy közösséget az, ha identitásuk része a származásuk, és valamennyien vágyódnak egy leginkább mesékből ismert, esetleg gyerekkori emlékekben élő, eszményített világba.

Az argentin–spanyol film kerettörténete nem túl bonyolult. Egy Mikel nevű baszk fiatalembernek (Joseba Usabiaga) elege lesz Spanyolországból. Nem talál munkát, folyton esik az eső, ráadásul a barátnője is elhagyta. Kapva kap hát sosem látott, Facebookról ismert, kajla nagybátyja, Chelo (Eduardo Blanco) ajánlatán: költözzön hozzájuk Argentínába, és dolgozzon nála. Chelo anyukája, Dolores nagyi (Itziar Aizpuru), és Mikel nagypapája testvérek voltak – a nagypapa már nem él. A nagyi pedig, mint kiderül, szeretett testvére halálhíre óta kataton állapotban van: teljesen magába zárkózott.

A kisváros, ahová Mikel megérkezik, sokkal büszkébb baszk hagyományaira, gyökereire, mint a Baszkföldről érkező idegen. Az ő szemével csodálkozunk rá a kicsit fura, de nagyon szerethető közösségre, amely odavan, hogy az óhazából érkezett egy látogató.

Hazatérés vagy hazatalálás

Dolores nagyira is nagy hatással van Mikel felbukkanása. Azt hiszi, szeretett bátyja jött meg, akit ugye ő huszonévesen látott utoljára Bermeóban. Önmagát pedig megint annak a fiatal lánynak gondolja, aki még élete nagy döntése, a kivándorlás előtt áll. A család boldog, hogy a nagyi magához tért, és belemennek a játékba, még a lakást is átrendezik, hogy a régire hasonlítson, sőt a lepukkant kisvárosból is megpróbálnak Bermeót csinálni. (Good bye, Lenin, helló!)

Ez a fordulat az egész család életét megváltoztatja persze. Hogy miként, az nem lesz óriási meglepetés, a történettől nagy csavarokat ne várjon senki. Viszonylag kiszámítható módon zajlanak az események nagyjából a Bazi nagy görög lagzi receptjét újragondolva, igaz, esküvő nélkül. De a kliséktől eltekintve igazán üdítő és kedves történet a Drága nagyi. Nem húz le, és nem emel az égig, de megdobogtatja a szívedet. Szerintem már csak Dolores nagyi arca miatt is érdemes megnézni a filmet. De a többi szereplő is karakteres, és nagyon szerethető.

A történethez pedig könnyen kapcsolódik bárki manapság, amikor annyian hagyják el a hazájukat – kényszerűségből, kalandvágyból vagy mert úgy hozza az élet. Az üzenet pedig ott van minden jelenetében: az otthon végső soron független a földrajzi koordinátáktól. Mert az otthon ott van, ahol törődünk egymással.

Kiemelt kép: Pannonia Entertainment Ltd.

Kurucz Adrienn