„Nálunk apám a nyelvével vert bennünket, anyám pedig a tenyerével” – interjú új kötete kapcsán László Noémi erdélyi irodalmárral

–

Both Gabi/WMN: Idén vagy ötvenéves…

László Noémi: Igen, már „elrúgtam” július 28-án. Elmentem a Himalájába, ez volt az ötvenedik születésnapomra a saját magam ajándéka. Az ötvenes fegyvertényem. Befizettem egy himalájás kirándulásra. Ladakban voltunk, a Leh nevű város repterére szálltunk le, ami 3500 méteren van, a világ egyik legmagasabban fekvő reptere. Onnan mentünk fel kisbusszal ötezer méterre. Ez volt az elképzelésem, hogy ötvenévesen ötezer méter magasra jussak. Felvittem a batyumat.

B. G./WMN: Milyen volt?

L. N.: Kijózanító! Az egyik érdekes dolog, hogy kutya bajom nem volt, mondták, hogy ritka a levegő és oxigénben szegény, fejfájás meg hányinger várható. De én jól bírtam. Meglátogattunk nagyon sok buddhista kolostort, de ez valahogy nem igazán érintett meg.

B. G./WMN: Miért?

L. N.: Mindenki arról beszélt, hogy milyen erősek ott az energiák, milyen csodálatos a hely, de én nem éreztem semmiféle spirituális kapcsolódást ezekkel a kegyhelyekkel – annak ellenére, hogy a buddhista filozófia érdekelt és érdekel is. Hátborzongatóan fetisisztikusnak találtam az egészet. Közben szégyelltem is magam, amiért ezt gondolom, de inkább nyomasztónak éltem meg az egészet.

B. G./WMN: Miért mentél el a Himalájába valójában?

L. N.: Látni akartam a magas hegyeket. Azt hiszem, még mindig nem telt el elég idő, hogy tudjak beszélni róla, augusztus végén voltam ott.

Elemi élmény volt. Főleg az, hogy nagyon nyers ott a táj. Látszik, ahogyan kialakultak az elemek, ahogyan azok a hegyek lettek, másrészt, ahogy pusztulnak napról napra, porladnak, töredeznek, mállanak, ahogy építik az utat, menet közben folynak a munkák.

Európai léptékkel mérve egysávos útról beszélünk, amin őrült sebességgel két sávon közlekednek: az egyik autó félfenékkel lecsúszik az útról, amíg elmegy mellette a másik. És miközben építik ezt a nagyon karcsú aszfaltutat, folyamatosan omlik rá a hegy. Építik, haladnak vele, de hátulról jönnek a csapatok, és eltakarítják, ami leomlik.

B. G./WMN: Az építés miatt romlik az állapota?

L. N.: Nem. Ilyen a hegy szerkezete, nagyon durva ott a tél, rombol. Beül a víz a repedésekbe, megfagy és szétnyomja. Itt télen többméteres hó van, akkor le is áll az élet, nem lehet odautazni októbertől márciusig.

Hol a Holdon voltunk, hol a Marson, attól függően, hogy milyen szürkés-drappos-fehéres színű volt az a kőzet, ahol épp jártunk. Sok olyan hely van, ahol egészen mély, bazaltszürke és vörös a kőzet. A vörös az magas magnézium- és vastartalmú. És hogy visszakapcsoljak a spirituális dolgokra, azt mondják, ott nagyon hatékonyan lehet meditálni.

B. G./WMN: Te szoktál amúgy meditálni?

L. N.: Nem. Próbálkoztam jógával, illetve amikor a Buddhista Egyetemen egy félévet elvégeztem, akkor volt meditációs óra, de nem ragadott meg. Túl komolytalan vagyok én ahhoz, vagy legalábbis a szüleim mindig úgy gondolták.

B. G./WMN: Hogyhogy?

L. N.: A józan polgári standardok szerint mélyen komolytalan ember vagyok.

B. G./WMN: Erre nagyon sokszor kitérsz főleg a gyerekverseidben, hogy a szüleid minek tartanak téged. Milyen megküzdési stratégiáid voltak velük szemben? Úgy olvastam ki a verseidből, hogy egy folyamatos, elképesztő küzdelem lehetett a gyerekkorod.

L. N.: Kaptam a sorstól egy átlagon felüli értelmes és szarkasztikus édesapát, aki azzal szórakozott, hogy rajtunk élezte a nyelvét egész gyerekkorunkban. Én voltam a legnagyobb, hárman voltunk testvérek, így én kaptam a legtöbbet, a színe-javát. Nem mondom, hogy nem bántott, de igyekeztem nem mutatni, hogy fáj, és valószínűleg ebből fordultam át oda, hogy beleálltam a dacos kamasz szerepébe. Igen, akkor én tekergő vagyok és rosszcsont vagyok és összetöröm magam és fára mászom, és semmit nem fogok komolyan venni.

B. G./WMN: Hogyan viselték a magatartásodat és azt, hogy ezt megírtad könyvben is?

L. N.: Nem vették jó néven. Úgy gondolták, kiteregettem a szennyest, és rendes ember nem tesz ilyet. Némiképp árulónak gondoltak. Elárultam a családot, főként, ami a szülőket illeti. Hálátlan voltam. Szemtelen, felnőttkorom dacára. Ilyesmik. A magatartásomat, a szemtelenségemet annak idején nehezen viselték, hetedikes koromban többször is felpofozva mentem iskolába.

B. G./WMN: Megtorolták?

L. N.: Persze. Főleg édesanyám.

Nálunk apám a nyelvével vert bennünket, anyám pedig a tenyerével.

Ők ahhoz a generációhoz tartoznak, amelyik a világháború vége felé született, őket még nálunk is durvább szigorral fegyelmezték. Amivel mi találkoztunk, az a mai elképzelések szerint bántalmazás, de a korábbiak szerint kevésbé. Ugyanúgy talán minden generációnak egy szinttel könnyebb lesz.

B. G./WMN: Nálatok most hogy van ez?

L. N.: Mozaikcsalád vagyunk, négy gyermeket igazgatunk. Egy miénk, egy az enyém, kettő a közös gyerek apjáé. A miénk meg az enyém mindig velünk vannak, és a két nagyobbik néha jön, néha megy, most már kevésbé, mert nagykamaszok.

Úgy szoktuk őket hívni, hogy „a jogosultak”. Nincs számukra se kötelesség, se munka, csak az, hogy nekik jogaik és elvárásaik vannak.

Ami most folyik, úgy látom, hogy a másik véglet, de erről óvatosan nyilatkozom, mert nagyon kényes kérdés, és nem lehet róla úgy beszélni, hogy ne értsék félre. Erről érdemes volna nagyon finoman és okosan diskurálni. Erről, hogy micsoda fájdalom az, amit mi megéltünk, meg ki tudja, hogy az előttünk lévő generációké mekkora… Azt próbáljuk gyógyítani, de kérdés, hogy nem ment-e át a gyógyítás valami egyébbe.

B. G./WMN: Túlkompenzálunk, ezért a gyerekeinknek mindent szabad, akik pont emiatt mindent elvárnak.

L. N.: Nincsenek határok. Szerintem légüres térben vannak, bármit megtehetnek, vagy legalábbis az a benyomásuk. Arra vagyok kíváncsi, hogy mi történik ezzel a generációval, amikor kikerülnek élesen az életbe, és egymással kell majd ilyen magatartással megküzdeniük. Amikor nem velünk szembesülnek, hanem egymással.

B. G./WMN: Kérdés, hogy adtunk-e a kezükbe megküzdési stratégiákat, merthogy mi bőven kaptunk a szüleinktől a veréssel együtt, sőt, kifejezetten azzal együtt.

L. N.: Megsértődtünk persze, hogy felpofoztak, de azért mind a hárman megállunk a lábunkon szülői segítség nélkül. Három önálló gyereket neveltek a szüleim. Igaz, hogy két lányuk van, és egyik se ment soha férjhez. Ez is beszédes. A komolytalanságra visszatérve, van két gyerekem két apától, és egyiknek se voltam felesége.

B. G./WMN: Mit jelent a komolyság szerinted?

L. N.: Amit én komolyságnak tartok például, hogy ha az ember valamit ígér, azt betartja, ha egy munkát elkezd, akkor azt befejezi, ha valahova elindul, akkor megpróbál oda megérkezni. Számomra ezek a komoly dolgok. De úgy látom, hogy én a szociálisan komoly dolgok tekintetében vagyok komolytalan. Férjhez menni, házassági kötelékben szülni gyereket, elszegődni komoly munkahelyre, munkaszerződéssel dolgozni, jól keresni, státust megvalósítani. Lakást venni, fészket rakni, autót vezetni. Kapcsolati hálót építeni. Ezeken a területeken valóban komolytalan vagyok, ezek nálam mind kis pókhálók.

B. G./WMN: Össze lehet-e vajon mosni az embert az íróval?

L. N.: Nem is tudom, hogy össze kell-e őket egyeztetni egyáltalán. Ez alapkérdés. Ha az embert nézzük, akkor végeztem Kolozsváron magyar–angolt, nagyon hamar diplomát szereztem, tanár lettem, két hét alatt rájöttem, hogy nem nekem való, beadtam a felmondásom. Éltem négy évig Budapesten, de akkor is inkább kocsmáztam, mint irodalmi életet éltem. 1998 és 2002 között éltem itt. 1996-ban végeztem az egyetemen, aztán megcsináltam a mesterit, egy évig dolgoztam, és úgy kerültem Pestre a modern angol doktori iskolába, hogy egy volt egyetemi társam elküldte a beiratkozási ívet. Gondoltam, hogy ha már valaki vette a fáradságot, és ilyen gesztust tett irányomba, akkor én elmegyek, felvételizem, és felvettek. Elvégeztem a doktorit, meg is írtam, meg is védtem, de nagyon sok időbe telt. 1998-tól 2001-ig tartott az iskola, 2006-ban írtam meg és adtam le a dolgozatot, és 2011-ben védtem meg. Nem is használom semmire, illetve tanítottam otthon nyolc évig kreatív írást kommunikáció szakon a Babeș–Bolyain, és ahhoz kellett doktori cím. Elfogadták. Úgy tűnik, megint lesz egy hasonló munka, amire fölkértek, és ott is szükségem lesz majd rá.

Egy ideig fordításból és tolmácsolásból éltem, ahogy tudtam. Később egyre jobban, mert a tolmácsolás jól ment.

Aztán jöttek a gyerekek, és azt választottam, hogy rendes anya leszek, mert tolmácskarriert csak úgy lehet befutni, ha vonaton és szállodákban élsz. Ezt csináltam négy-öt évig. De nem akartam beáldozni emiatt a gyerekek lelki épségét.

Az első három évben a gyereknek anyára van szüksége. Mind a kettőnek odaadtam azt a három évet, és mivelhogy hat és fél év van köztük, ez három plusz három volt.

B. G./WMN: Milyen volt ez a kétszer három év?

L. N.: Sokszor szembesültem azzal, hogy nem vagyok képes a megfelelő szinten hozni a jó anya, jó háziasszony szerepét. Ráadásul a lányommal elkerültünk Bukarestbe kettesben, az apja mellé nyilván, aki reggeltől estig dolgozott, és akkor légüres térbe kerültem a kicsi babával. Nem ismertem senkit, tologattam egy babakocsiban, ahol akkoriban nem volt hely a járdán az ott parkoló autóktól. Most már Kolozsváron is ez van.

Nagyon magányos volt az a három év, és nagyon más, mint amit addig éltem, mert korábban meglehetősen mozgalmas életem volt. Nehéz volt, de nem az anyaság, hanem az idegen hely és az elszigeteltség. Meg azért a szociális környezet megszűnése az anyai léttel… kiszakadtam az addigi életemből. Abban örömömet leltem, hogy a gyermeket elláttam, ez számomra nem volt probléma, nem voltam depressziós. Ösztönösen tudtam, hogy mit csináljak, illetve mindent úgy csináltam, ahogy ösztönösen jött, nem hallgattam senkire. Konfliktusom is volt ebből édesanyámmal, aki szocialista anya volt, és tudományosan nevelte a csecsemőjét, na, hát én nem. Mind a két gyereket hosszú ideig szoptattam, az anyaságot pozitívumként éltem meg, nagyon jó élmény volt. Bár nem készültem rá és nem terveztem, de amikor jött, akkor elfogadtam.

B. G./WMN: Milyen a kapcsolatod most a gyerekeiddel?

L. N.: A fiam kilencéves, a lányom tizenhat, ő tizenegy és tizenhárom éves kora között szakadt le rólam, az nagyon nehéz volt, mert haragudott rám, ellökött magától. Amúgy nem volt problémás kamasz. Nem csinált semmi felháborítót, még csak nem is volt szemtelen, nem is feleselt, hanem érzelmileg nagyon durván elutasított. Aztán később az apjával csinálta ugyanezt, csak vele még keményebben. Vele már verbálisan is összeakaszkodott. Nem lakunk egy városban, és szegény egész gyerekkorában jött-ment Kolozsvár és Marosvásárhely között. Megoldottuk, hogy sokat voltak együtt. Gyerekként jó és harmonikus kapcsolatuk volt. Aztán hirtelen a gyerek behúzta a vészféket, és minden keservéért az apját okolta. Mindenért, ami nem tetszik neki. Ebből most kezd kilábalni, és olyan, mintha megint jönne vissza a kicsink. Az elmúlt négy évben nem lehetett hozzáérni, megpuszilni sem. Olyan negatív volt, hogy az ember nem is mert hozzá közel menni, félelmetes volt. Ez elmúlt, most már ő jön, megölel, és amikor együtt eszünk, akkor beszél. Semmit nem mondott az elmúlt években, de most már magától csicsereg. Visszajött, csak el kellett neki mennie. Ez fájdalmas volt. Az apja rúgkapált és veszekedett vele, én kibírtam csendesen, és tiszteletben tartottam, segítettem, amikor szükség volt rá, ha fogcsikorgatva is, de kibírtam.

Bennem olyan mély nyomokat hagyott, amit anyámmal megéltem, mert ő intoleráns szülő volt, és tekintélyelvű. Jó, a maga módján ő is gerinces, becsületes, kemény ember, de neki így sikerült megoldani ezt. Végig az volt bennem, amíg a lányom kamaszodott: nem akarom, hogy ő elveszítsen engem. Inkább kibírom, alázatos leszek, befogom a számat, csak majd jöjjön vissza… és visszajött.

Nem tudom, hogy lesz a kisfiammal, ő roppant élénk, csapongó gyermek, a maga módján nagyon tehetséges, de nem könnyű vele. Előadóművésznek való, jó a ritmusérzéke, a mozgáskészsége, muzikális, zeneiskolás, értelmes, nagyon jól utánoz, figyel.

Benne van a kukac a gyermekben, a járvány után fejest ugrott a számítógépbe, ha nem figyelünk oda, akkor játékfüggő lesz. Programokat kell csinálnunk vele persze, de folyton hozni-vinni… az se normális. Egy gyerek kéne hogy üljön, bambuljon, unatkozzon, császkáljon az udvaron. Most már nincs ilyen, hogy udvar és gyerekcsapat, mint A Pál utcai fiúkban. Áttevődött a játék a virtuális térbe. Nekik nem a tömbház háta mögött van a csihi-puhi terület, hanem online, és közben azért megbeszélnek egy csomó mindent.

Persze arra is gondolok, hogy itt szörnyülködünk, és elgyászoljuk az ép eszüket, a szemüket és a fantáziájukat, de ha ez az irány, akkor ez az irány. A gőzgép is bejött meg a robbanómotor… Sokszor az ember hiába gondolja azt, hogy az jó, amit lát, ha nem arra halad a világ. Azt viszont nem tudhatjuk előre, hogy mi a jó. És persze vannak olyan felnőttek is, akik végigjátszották a gyerekkorukat online, mégis valahogy boldogulnak. De azért szülőként persze sokat görcsölünk ezen…

B. G./WMN: Három éve vetted át Zsigmond Emesétől a Napsugár és a Szivárvány című gyerekirodalmi lapok főszerkesztését. Magam is dolgoztam hasonló lapnál, és az a tapasztalatom, hogy ezer darabra szedi szét az embert a redakció. Az írói, költői, esszéista munkád mellett ez nem kis vállalás. Miért ilyen fontos neked a gyerekirodalom? 

L. N.: Mert fontos a gyermeki látásmód, az egyszerűség, tisztaság, egyenesség, amit ezzel társítunk. Ezt a jó gyermekirodalom hitelesíti. Én ezt mindig értéknek tartottam. Van az a szint, persze nem az enyém, ahol törés nélkül, természetesen él gyermeki és felnőtthang egy szövegben. Weöres Sándorra, William Blake-re gondolok. Azért igyekeztem őrizni magamban a gyermeket. 1996 óta írok mindkét lapba. Amikor Zsigmond Emese felkért, tudtam, hogy bár nem egészen erre termettem, bele kell vágnom. Tartozom ennyivel. Egyelőre úgy tűnik, beváltam. De nem egyszerű.

B. G./WMN: A Pulzus verseire azt mondtad a bemutatón, hogy ezek mind éjszaka születtek. Az éjszaka csöndje kell ahhoz, hogy megihletődj, vagy máskor nincs időd az alkotásra? Egyáltalán létezik még ihlet ilyen feszített tempó mellett, vagy az óriási írói gyakorlatod segít abban, hogy akkor is szülessen vers, ha nincs rá igazán alkalom és idő?

L. N.: Létezik ihlet, hogyne létezne. Én hiszek az ihletben, nagyképűen szólva tapasztalatból ismerem. Ez inkább annak nagyképűség, aki sosem lett libabőrös egy ötlettől, egy elképzeléstől, egy megérzéstől. Az ihlet amolyan pillanatnyi transz. Megnyílik tér és idő, egy életcellába belesűrűsödik minden. Nehéz normálisan beszélni róla, de tessék, megpróbáltam. Persze parancsra nem működik és nem tesz jót neki a feszített tempó. Az ihlethez kell az üresjárat. Erre jók az álmatlan éjszakák, az ember meghívja oda az ihletet. S az néha méltóztatik megjelenni. Tudok „szárazon” is verset írni, de az nem az igazi. És van, hogy a megrendelés megihlet. Fura dolgok ezek.

B. G./WMN: Mi a módszered a versírásra? Sorokat gyűjtögetsz? Ritmust keresel? Rímeket találsz? Emlékeket bontogatsz?

L. N.:

Ha tehetem, megvárom, amíg a vers kikívánkozik. Hallás után írok. Ritmust, lüktetést hallok, erre buknak ki a szavak. Bár legtöbbször egy jambikus sor lesz megint. Ezért kell közben másfelé járni, mást olvasni, mint amit szeretünk. Hogy ne egy srófra járjunk. Azután befutnak rímek, alakul a második sor. Utána jön a küzdelem, hogy a keret megtelik-e tartalommal.

Mert a harmadik sor táján azért az eszem is bekapcsol. És elindulok befelé meg visszafelé. Emlékekből, tapasztalatokból dolgozom. Sejtelmekből, megérzésekből. Női dolgokból. Mindig mondtam, hogy az alanyi költő alapvetően női kvalitású egyén. A többi csak lárifári.

B. G./WMN: Szomorúságot vagy boldogságot érzel, amikor megjelenik egy-egy kötet, és már nem lehet rajta tovább dolgozni?

L. N.: Minden kötet egyszerre befejezett és befejezetlen. A végtelenségig lehet dolgozni bármin, de akkor szétírjuk. Meg kell találni nyers és kidolgozott egyensúlyát. Egy ponton el kell engedni a könyvet, hogy egyénisége is legyen. Nem baj, ha tökéletlen, ha belekötnek, ezt-azt szemünkre hánynak. Ez mindenképp megtörténik. Bármit teszünk, akad benne kivetnivaló. Lelkiismereti kérdés, hogy ki-ki mennyi törődést, gyötrődést tart ildomosnak és elégségesnek. Nem vagyok boldog, se szomorú ilyenkor. Inkább izgatott, egzaltált, transzba esett vagyok, hogy lesz-e, akit megérint a könyv, és lesz-e, aki borzad tőle. Az vagyok, ami mindig: rettenetesen kíváncsi. És drukkolok, hogy sokaknak élményszámba menjen a könyv. Csak verset sajnos kevesen olvasnak. Úgyhogy annál jobban meg kell becsülni őket!

B. G./WMN: Igen szokatlan, ám igazán üdvözlendő, hogy egy felnőtteknek szóló verseskötet illusztrációkkal jelenjen meg. Orosz Annabellát kérted fel a munkára. Hogyan zajlott a közös munka?

L. N.: Tudom, hogy nem szokás komoly verseskönyvet illusztrálni. De számomra mindig nagyon fontos volt, hogy a könyv tárgyként is megállja a helyét. És úgy éreztem, ezekhez a versekhez különösen jól passzolna pár illusztráció. Szinte kérték a képet. Útikönyv sincs képi anyag nélkül, és ez bizonyos értelemben útikönyv a javából. Így óvatosan rákérdeztem a kiadónál, hogy bevállalják-e az illusztrációkkal járó pluszt. Hogy bevállalták, boldogan zaklattam Orosz Annabellát. Szeretem a stílusát, a látásmódját, az érzékenységét. Ő is meglehetősen világlátott, még inkább, mint én. A felkérésnek is örült. És hála istennek fehér-feketében gondolkodott. Úgy érzem, ez a két világ nagyon jól kiegészíti immár egymást a Szabó Imola Julianna által tervezett kötetünkben. Nagyon örülök, hogy sikerült ilyen komolytalanul komoly szépséget létrehozni.

B. G./WMN: Befejezésül áruld el, hogy melyik a kedvenc rajzod a kötetben.

L. N.: A cigánykerekes, sok köze a kötethez nincs, csak a szívemhez…

László Noémi: Pulzus. Prae–Lector, Budapest–Marosvásárhely, 2023. 

Képek: Benkő M. Fanni / WMN

Both Gabi