Miért forgat filmet egy olasz rendező ’56-ról, Anger Zsolt szereplésével?

–

Nanni Morettinek nincs semmilyen magyar kötődése, és szögezzük le rögtön: emlékei sem lehetnek ’56-ról, hiszen abban az évben mindössze hároméves volt. Nem szokása történelmi tematikájú filmeket készíteni, sokkal inkább személyes vallomásokat, amiknek ő is játssza a főhősét. És mivel ezek az önironikus, önreflexív filmek kezdetben nagy sikert arattak a cannes-i filmfesztiválon (1994-ben a Kedves naplóm elnyerte a legjobb rendező díját, 2001-ben a Fiú szobája pedig az Arany pálmát), bérelt helye van a világ legrangosabb filmes mustráján.

Idén tehát a Fényes jövővel érkezett, amelyben – korábbi filmjeihez hasonlóan – filmes alteregóját Giovanninak hívják, és leginkább egy nagyra nőtt, sőt öregedésnek indult gyereknek tűnik, aki nem viseli jól, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy neki tetszik.

Mint ahogy a forgatásokon ő dirigál, úgy szeretne irányítani az élet minden más területén is, de ez persze már gyakran akadályokba ütközik.

A felesége eddig a harcostársa volt ugyan szakmailag is, mivel ő volt a filmjei producere, de most (számára) váratlanul bejelenti, hogy válni akar, a lányuk pedig bemutatja a választottját, és kiderül, hogy az egy apja korabeli diplomata. A világ sem éppen arra megy, amerre ő szeretné, a moziról (vagy inkább mozgóképről) már nem is beszélve, kiveri a víz a streamingkorszaktól. 

Giovanni az egész film alatt méltatlankodva jár-kel Róma szegleteiben, rendkívül szabatosan artikulálva oktatja ki az embereket maga körül (nem rest arra vetemedni, hogy egy másik forgatáson beolvasson a rendezőnek), és közben próbálja elkészíteni az új filmjét, amivel majd reményei szerint megváltja a világot. De legalábbis a baloldalt. Merthogy Giovanni úgy látja, a baloldal súlyos bajban van (ez, mondjuk, a jelenlegi olasz politikát távolról szemlélve sem alaptalan), és ahhoz, hogy visszataláljon a gyökereihez, egészen ’56-ig kell menni, amikor válaszút elé került. (Ez azért így, ennyire egyértelműen nem derül ki a filmből, de mindjárt elárulom, honnan tudom.)

’56-ban ugyanis az olasz kommunisták még hittek a Szovjetunióban, hittek az elveik megvalósíthatóságában, aztán meglátták a tévében, mi történik Magyarországon, és kénytelenek voltak feltenni maguknak a kérdést, hogy vajon miért nem akarják az emberek ezt a rendszert.

A filmben egy magyar vándorcirkusz érkezik Róma külvárosába, ahol azok a munkásemberek élnek, akik az olasz kommunista pártot támogatták, és együtt követik a magyarországi fejleményeket.

A cirkusz világa – ahogy Moretti elmesélte nekünk, nemzetközi újságíróknak Cannes-ban – teljes mértékben a fantázia szüleménye, nem hallott még az Eötvös- vagy a Picard-cirkuszdinasztiáról: „Amikor írtam a történetet, olyan magyar szereplőket próbáltam kreálni, akik kívül állnak a forradalmon, és csak távolról szemlélik az eseményeket – így jutott eszembe a vándorcirkusz. És bár más rendezők megelégedtek volna egy kelet-európai színésszel, amikor a cirkuszigazgató szerepét kiosztják, nekem fontos volt, hogy tényleg egy magyar színész játssza. (Anger) Zsolt nagyon tehetséges, ami abból is látszik, hogy egyetlen szót sem tudott olaszul, mielőtt a forgatás elkezdődött, de meg kellett tanulnia egy komoly monológot olaszul, amit fantasztikusan teljesített, pedig tényleg nem kevés szövegről van szó. Rengeteg energiát követelt tőle, úgyhogy amikor az utolsó felvétel is lezajlott, hullafáradtan rogyott össze.”

Moretti egyébként, amikor megtudta, hogy magyar újságíró is részt vesz a beszélgetésben, azonnal hozzám fordult, és megkérdezte, Anger Zsolt híres-e nálunk.

Ő még a pandémia alatt talált rá, akkor zajlott a szereplőválogatás, és ennek keretében egy self-tape-et, tehát saját kezűleg felvett kis videót küldhettek a szerepre pályázó színészek – ezek között találta legjobbnak Angerét.

A „film a filmben” lényegét pedig így foglalta össze: „Ez a forradalom egy lehetőség volt a nyugati kommunista pártoknak arra, hogy újraértékeljék magukat, felülvizsgálják az értékeiket – amivel nem éltek. Egy kihagyott lehetőség volt, hogy felnőtté váljanak, és ma, hogy ennyi év eltelt azóta, már sokkal könnyebb rálátni erre – akkoriban a nyugati kommunistáknak, és köztük az olaszoknak, nagy dilemma volt, hogy hová álljanak, kit támogassanak ebben a helyzetben.”

Tegyük hozzá:

Nanni Moretti maga is aktívan politizál fiatalkora óta. Nagyjából egy időben azzal, hogy eladta a bélyeggyűjteményét, és a pénzből egy kamerát vett, hogy elkészíthesse az első rövidfilmjét, a fiatal kommunisták szervezetében is aktivista volt.

De az, hogy minden filmjében magából indul ki, nem új keletű. „Lehet, hogy nem tűnik fel elsőre, de tulajdonképpen minden filmem önéletrajzi ihletésű. Ezek a történetek dörömbölnek bennem, és valami feltartóztathatatlan belső kényszert érzek, hogy elmeséljem őket. Én nem egyszerűen filmeket szeretnék csinálni, hanem a saját filmjeimet szeretném megcsinálni, azokat, amik bennem megszületnek” – mondta Cannes-ban.

Amikor pedig felvetem neki, hogy szerencsére ezekben kellő önkritika is fellelhető, remélhetőleg szándékosan, így felelt: „Persze hogy szándékosan! Giovanni ugyanis – mint ahogy én magam – nem pusztán más emberek társaságában érzi magát kényelmetlenül, hanem akkor is, ha egyedül van. De az önirónia a pályám kezdete óta része a munkáimnak, már az első rövidfilmemben is megjelent 50 évvel ezelőtt. Ez természetesen fakad belőlem, szívesen csinálok magamból bohócot is.”

És úgy tűnik, folyton krízisben találja magát, amiből nem látja a kiutat.

„Talán azért van így a filmjeimben, mert én is folyton kríziseket élek meg – mondja. – Amikor az első kisfilmemet készítettem, épp egy egzisztenciális válságban voltam, nem tudtam, választhatom-e ezt a hivatást. A szüleim nem voltak művészek, mindketten tanárok voltak, én pedig akkor még több lehetséges utat láttam magam előtt. Aztán rájöttem, hogy a mozi nem fogja megoldani a problémáimat, csak segít kifejezni azokat, úgyhogy ha problémám van, ad egy kommunikációs eszközt a kezembe, amivel másokat megszólíthatok, és egyúttal magamhoz is beszélhetek.”

Erre egy kolléga megkérdezte, azért jelent-e számára valamiféle terápiát is, mire azt mondta:

„Most is tartom: a film nem terápia az alkotó számára. De lehet terápia a nézőnek!

Én egy olyan filmrendezőről mesélek, aki mindenáron meg akarja valósítani a filmtervét, amin keresztül a politikai szemléletéről és a mozi iránti rajongásáról beszélhet. Mert a lényeg, hogy a mozi nem az esztétikáról szól, hanem legalább annyira az erkölcsről. 

Én az életben elsősorban a szemlélő szerepében létezem, és amikor moziba megyek, arra vágyom, hogy elkápráztassanak: nevetni szeretnék, érzelmeket átélni. Úgyhogy rendezőként is ezt szeretném megadni a nézőknek.

Tisztában vagyok vele, hogy abból az alapanyagból, amit ehhez a filmhez felhasználtam, mások három filmet készítettek volna, de én úgy döntöttem, hogy egyetlen, nagyon gazdag filmbe sűrítem az egészet. De nem szeretném megváltoztatni a nézők szemléletét – és szerintem aki ezzel a szándékkal készít filmet, az rossz úton jár.”

Hát igen, manapság a film elsősorban szórakoztatás, és jóval ritkábban próbál szemléletformáló hatással lenni, ez a folyamat pedig a streamingcsatornák megjelenésével jelentősen felerősödött. Moretti is látja a változásokat, és nincs róla jó véleménnyel. A Fényes jövő egyik jelentében kifigurázza a streamingcsatornákat irányító menedzsereket, akiket persze Giovanni bőrében szintén ki is oktat.

„Én mozifilmrendező vagyok, ami egy szabad önkifejezési forma – mondja. – A vásznon kívüli platformokhoz egészen másfajta filmkészítési hozzáállás kell, és a nézőket is más hozzáállásra készteti: ők ebben az esetben csak fogyasztók. Ez a filmem tulajdonképpen egy szerelmi vallomás a mozihoz, és a mozinézőkhöz. Én nem konvencionális filmeket készítek, de bízom a közönségben, és abban, hogy léteznek még olyan nézők, akik erre a fajta filmezésre kíváncsiak. És abban is reménykedem, hogy az olasz baloldal visszatalál majd ahhoz az identitásához, amit az elmúlt években elveszített.”

A Fényes jövő szeptember 7-étől látható a magyar mozikban.

Kiemelt kép és belső képek: Cirko Film

Gyárfás Dorka