Szép, szép, de biztos, hogy igaz? – Ilyen film szerintünk a Caravaggio árnyéka

–

Nekem akár előre megmondhatták volna, hogy a Caravaggio árnyéka nem egy igazán jó film, akkor is kíváncsi lettem volna rá, úgyhogy én most elárulom nektek: a Caravaggio árnyéka nem igazán jó film, de nem is rossz, nem lehet elintézni pár szóval. Úgyhogy aki vágyik már egy szép kiállítású, nagyszabású, látványos kosztümös filmre, annak akkor is érdemes látnia, ha időnként unatkozhat vagy fészkelődhet közben, esetleg néha felszisszen. Mert gazdag vállalkozás ez, ambiciózus, sokrétegű, érdekes munka. Csak nem egyenletes minőségű és nem hibátlan. De baj, ha nem tökéletes?

Szerelemprojekt, és mint ilyen, akkor is áthatja a szenvedély, amikor nekünk éppen nem tetszik.

Michele Placido azt mondja, már a színiakadémián megragadta őt Caravaggio művészete (egy kis faluból származik, korábban nem találkozott a magaskultúrával), és nemcsak ez, hanem az a Giordano Bruno-szobor is, amivel a Campo de Fiorin gyakran szembetalálkozott. Ekkor kezdett el motoszkálni benne a terv, hogy ezt a két zsenit – akik kortársak voltak – össze kellene hozni egy történetbe, hogy lássuk, mit kezdtek volna egymással. (Tegyük hozzá: Shakespeare is a kortársuk volt, csak a földrajzi távolság miatt őt nem vonhatták be a történetbe.)

De lám, mindössze ötven év (egész pontosan 55 kellett) ahhoz, hogy az álomból valóság legyen, és Placido – aki mögött már rendezőként is komoly életmű van, nemcsak színészként – pénzt, paripát, fegyvert kapjon a nagy költségvetésű filmtervéhez. Caravaggio figurája ugyan nem őt ihlette meg elsőként (emlékezzünk csak Derek Jarman 1986-os filmjére, ami Tilda Swinton és Sean Bean felfedezését is meghozta), de azt sem mondhatnánk, hogy a témát kimerítették. A brit filmhez képest ráadásul egy merőben más megközelítést látunk most, Placidónak tehát volt saját víziója arról, mit érdemes szerinte a zseniális festő sorsából tanulni.

Míg Jarman egy beteg, filozofikus, megszállott festőzsenit mutatott, aki kedvelte a fiatal fiúk és fiús lányok társaságát, addig Placido hőse fékezhetetlen indulatoktól fűtött, mocskos, züllött életű, de tiszta lelkű ember, aki egyszerűen nem viseli el a béklyókat – legyenek azok társadalmi konvenciók vagy vallási dogmák. Egy korabeli rocksztár homályos múlttal, hatalmas rajongótáborral, polgárpukkasztásra való hajlammal.

Riccardo Scamarcio, aki megformálja – és akit először látunk ilyen megemberesedett, megviselt külsővel – el is mondta, hogy ő egy XVII. századi Elvis Presley-t képzelt maga elé, amikor a karaktert magára öltötte.

Ennek megfelelő a festő környezete is: buja, alpári, mocskos. Caravaggio – ez történelmi tény – a szegények és számkivetettek körében érezte magát a legjobban, innen merített ihletet (és szereplőket) a műveihez. Kurvákat, koldusokat, hajléktalanokat tett meg bibliai jelenetek hőseivé, mert bennük látta azt az emberi szenvedést, amit ábrázolni akart. Az egyház szemében ez volt az egyik fő bűne, és Placido szerint katolikus körökben most is elítélik azért, amiért prostituáltakat festett meg például Szűz Máriaként.

Világi emberként azonban ma már nem tűnik akkora lázadásnak a társadalom peremére szorult emberekben keresni – és találni meg – az örök érvényű mondandót, számos művész tesz így. Csakhogy Caravaggio volt az első, és mindenáron ragaszkodott ehhez. Szerencséjére az előkelő körökben is mindig akadt pártfogója és megrendelője, így az egyház sokáig kénytelen volt elviselni a szélsőséges kihágásait. Egészen addig, míg gyilkosságba nem keveredett, és el nem ítélték ezért. A halálbüntetés elől menekült Rómából Nápolyba, és a film azt a pár évet meséli el, amíg kérdéses volt, hogy egyáltalán életben maradhat-e. 

A történet szerint a pápa egy nyomozót bíz meg azzal, hogy utánajárjon, mekkora valójában Caravaggio bűne, illetve mekkora a zsenije – melyik nyom többet a latban. Az illető (akit a francia sztár, Louis Garrel játszik) tehát végigjárja a festő ismerőseit, és kifaggatja őket arról, hol, mit mondott, mit tett, ki is ő valójában, hiszen még a neve sem stimmel:

Caravaggio valójában a falu, ahonnan származik, és ahol Michelangelo Merisi néven született.

Sajnos épp ez a nyomozás a film egyik gyenge pontja: rendkívül erőltetett és teátrális. A párbeszédek üresek és modorosak, a nyomozót alakító Louis Garrel semmit nem visz bele a figurába a tökéletes arcélén kívül, és egyáltalán nem ismerjük meg Caravaggiót mint embert általa. Ami a legfurcsább: még a művészt sem nagyon, például munka közben szinte sosem látjuk.

Emlékezzünk vissza például Milos Forman Amadeus című filmjére: mennyire tökéletesen mutatta meg, hogyan születik egy zenemű, és hogyan kell hallgatni. Szinte először hallottuk meg a Mozart-darabokat általa. Vagy ott van Stanley Tucci – sajnos kevéssé ismert – filmje Giacomettiről, a zseniális szobrászról. Az utolsó portré is abban a legbravúrosabb, ahogyan megmutatja a művészt alkotást közben, a mélyére ás az alkotás folyamatának. Michele Placidót azonban mintha nem a képzőművész érdekelte volna elsősorban. A Caravaggio árnyéka cím sem arra utal, hogy a fény-árnyék ábrázolásával is valami teljesen újat hozott az addigi művészetbe (erre csak pár szót vesztegetnek, hogy „túl sötétek” a képei), sokkal inkább a nyomozóra, aki árnyékként követte, hogy leleplezze. 

Aztán rájön, hogy nem igazán van mit leleplezni, mert Caravaggio (most már maradjunk ennél a névnél) nem titkolt semmit. Sem a szexuális étvágyát, sem a verekedéseit, sem a vallási elveit – merthogy nagyon is voltak vallási elvei, mélyen hívő ember volt (mint akkor mindenki), a Bibliát is alaposan ismerte, csak másképpen értelmezte, mint a korabeli dogmák. Úgyhogy hiába próbálták hitgyalázással vagy istenkáromlással vádolni, ezt nem lehetett rábizonyítani. A gyilkosságot viszont igen, azt valóban elkövette – ha Placido verziója ebben igyekszik is némileg felmenteni, azt állítva, hogy provokálták, és ez a gyilkosság valójában jogos önvédelem volt.

A rendezői elfogultság azonban leginkább ott mutatkozik meg, hogy a Caravaggio-képekből áradó pedofil hajlamot is igyekszik a lehető legjobban elbagatellizálni.

Megmutatja ugyan az egyik főművét, a Győztes szerelem című képet, amin egy serdülőkor küszöbén álló angyal mutatja kacéran a még gyermeki ágyékát, mint amit a maga korábban rejtegetni kellett, de hogy több képén is ugyanez a téma köszönne vissza, és hogy azok milyen körülmények között, kiknek a részvételével és jóváhagyásával készültek, azt már látványosan elhallgatja. Caravaggiót alapvetően heteroszexuális férfiként mutatja be, akinek maximum az asszisztensével volt még szeretői viszonya – és bár ő kétségtelenül fiatal férfi volt, de nem kiskorú. 

Szóval azt kell mondanom, sem Caravaggio figurája, sem a halála körüli rejtély, sem az élete vitatható pontjai nem erősségei Michele Placido filmjének – melyben egyébként ő maga is szerepel annak a bíborosnak a képében, aki kezdettől a festő híve volt. Mégis van mit nézni a filmen: elsősorban a látvány, ami tényleg impozáns és ízléses, szinte szaglik, másodsorban pedig a korszak és a miliő, ami van annyira gazdag és izgalmas, hogy lekösse a figyelmünket. Néha talán jobbat tenne lenémítani a filmet, és elmerülni Michele D’Attanasio képeiben, amik nem másolják a festmények világát, mégis vissza tudnak repíteni egy négyszáz évvel korábbi világba, vagy fürkészni Tonino Zera látványtervező munkáját, illetve a jelmezeket, frizurákat – mert ezek elsőrangúak.   

Egyszer-kétszer az is előfordult, hogy sikerült egy színész tekintetében elveszni (sajnos nem gyakran), például Isabelle Huppert (aki Caravaggio másik pártfogója és rajongója szerepében tündököl) tud annyira szuggesztív lenni, hogy megbocsássuk neki a túlságosan modern sminket, de leginkább egy ismeretlen idős színész tudta ellopni a show-t pár percre egy koldus szerepében, akit Caravaggio belefestett egy bibliai jelenetbe. Az ő szeme úgy csillogott, ahogy senki másé, ugyanis sajnos a forgatókönyv nem sok teret hagyott a természetes játékra.     

A legnagyobb fájdalom azonban, hogy végül semmi újat nem hallottunk, semmi újjal nem gazdagodtunk, ami a régi nótán túlmutatna: hogy a valódi művészt nem lehet gúzsba kötni, neki az igazságot kell kutatnia, és ha a művészetét betiltják, azzal őt magát végzik ki.

Így sajnos nemcsak formai tekintetben, hanem mondanivalóban is konzervatív és elavult lett Michele Placido munkája, ami mindezen felül még azt is üzente, hogy az igazi zsenikre egyszerűen más szabályok vonatkoznak, ők törvényen felül állnak – vagy legalábbis így kellene lennie. Ez pedig manapság igencsak megkérdőjelezhető üzenet. Elég lett volna kicsivel jobban megpiszkálni a fiatal fiúk erotikus ábrázolását, és máris megdőlt volna ez a tézis.

Kiemelt képünk forrása: Mozinet

Gyárfás Dorka