A gyerekeket egyáltalán nem érdekli Ariel bőrszíne, a film viszont kicsit hosszú nekik

–

#butmyAriel

Sokan felháborodtak, amikor kiderült, hogy Arielt a fekete színésznő, Halle Bailey játssza. Instán több ezer #notmyAriel hashtaggel ellátott poszt van, amelyek jelentős része arról szól, hogy nem tudnak azonosulni az eredetileg dán sztoriban szereplő porcelánbőrű, vörös hajú mesefigura karakterének megváltoztatásával. Ezzel párhuzamosan tele vannak a különböző felületek olyan videókkal, amelyek afroamerikai kislányok boldogságát mutatják be, akik repesnek amiatt, hogy hasonlítanak a filmbeli Arielre.

Én hat gyerekkel néztem a filmet, mindegyikük ismerte az eredeti sztorit, és őszintén mondom, le se szarták, hogy milyen színű Ariel bőre – egyedül azt jegyezték meg, hogy a haja fura volt (vörös raszta). 

Szerintem – és ezt olyan felnőttként mondom, aki gyerekkorában számtalan Disney-mesehősre hasonlított színeiben – ez akkor fontos egy kisgyereknek, ha soha nem talál a mesékben olyat, akivel azonosulni tud külsőségeiben is. De ha ez az élmény megvan (és sajnos régen ez nem volt annyira egyértelmű), akkor onnantól a kapcsolódáshoz már nem kell folyton az ugyanolyan hajszín vagy bármi más.

A lányaim, akik már egy elég diverz Disney-hercegnő-csapatot ismertek meg, vígan elszerepjátékoztak Mulanként, épp ugyanúgy, mint ahogy az sem volt gond, hogy Anna vörös, Elza pedig színvilágában kifejezetten róluk mintázott. Attól még egyikük Anna volt, másikuk Elza, a születési sorrend számított, és kész. Szóval 

ebből csak mi, felnőttek csinálunk negatív felhangú ügyet, a gyerekeket maximum akkor érdekli, ha alapvetően hiányuk van ilyen élményből. Ez az Ariel mindannyiunk Arielje, akik szeretjük a mesét, akár úgy néz ki, mint mi, akár nem. 

Beszéljünk a filmről is

A szereposztás parádés: a már említett Halle Bailey mellett a számomra eddig ismeretlen Jonah Hauer-King is remek, aki mellett a nagyon is ismert Javier Bardem és Melissa McCarthy a főbb szereplők. De Ariel kis barátainak (Ficánka, Hablaty és Sebastian, a rák) animált ábrázolása is szuper mind képi világában, mind a poénok és a szövegkönyv tekintetében. Remek arányérzékkel kerültek be a filmbe, és a tenger mélyének a szépségét is csodásan mutatják meg – nyilván nagyrészt animációval, de szerintem ettől mindenkinek azonnal búvárkodni támad kedve.

Azt azért szeretném megjegyezni, hogy senkinek nem ilyen a haja közvetlenül a vízből kipattanva, ez már a mese kapcsán is felmerült fontos kérdés:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

The Little Mermen (@thelittlemermen) által megosztott bejegyzés

A dalokat is felújították, de a magyar verzióban a legismertebb (Ringat a víz) maximum mininális változásokkal került be, ez nekem tetszett. Ahogy az is, hogy nagyon sok jelenet teljesen megegyezett a mesében látottakkal – csak egy kicsit egészítették ki a sztorit.

Mivel Eriket ezáltal jobban megismerjük (erre kell többek között a több mint kétórás filmidő), hamar kiderül, hogy a romantikus vonzalom mellett a két fiatal egészen hasonló élethelyzetben van: mást vár el tőlük a szeretett szülőjük és másra vágynak ők maguk. Így aztán később (amiről persze már nem szól a film, de könnyen lehet, hogy egy második részre tartogatják) valószínűleg sok pozitív egymásra csodálkozásuk lesz. 

Triton király (akit a csodás Javier Bardem alakít) lányai már az eredeti mesében is a hét tengert szimbolizálták, ott ezt csak a különböző haj- és uszonyszínekkel jelenítették meg, de itt igazán megtolták a világ különböző etnikumainak reprezentálását. 

Az ember elgondolkodik, hogy micsoda etnikai sokszínűség jellemezhette a lányok anyját – vagy lehet, hogy mindnek más az anyja? De hiába Javier Bardem, nem kell ilyen földhözragadt gondolatokat behozni a mesébe

 – csak ha kedvünk van hozzá. Szóval a lányok, akik persze csodaszépek, különbözősége nyilván szimbolikus jelentőségű. Ursula pedig pont annyira gonosz és félelmetes, amennyire azt az élmény megköveteli – én nagyon szerettem őt is.

A végén a gyerekek már unták az egymásra találás utáni, kicsit okító jellegű (a népeknek szeretetteljesen kell fordulniuk egymás felé, bármilyen különbözők is) részt, meg azt is, ahogy Triton elengedi a már felnőtt lányát, némi fájdalommal az arcán – én viszont tudtam azonosulni vele, pedig még kicsit messze vagyok ettől az élethelyzettől.

Aki gyerekként látta a rajzfilmet, a mozitól kicsit öregnek fogja érezni magát 

Egyrészt amikor a mesét láttam – nagyjából harminc éve –, Erik volt az egyetlen olyan férfi, aki felkelthette az érdeklődésemet benne, másrészt a nagy egymásra találás volt az érdeklődésem középpontjában. 

Most (jó, erről nyilván a casting is tehet) visszamenőleg is konstatáltam, hogy Triton sem rossz (khm, khm). És hát a történetből is jobban megszólított az éppen felnövő gyerekek és a szüleik közötti feszültség, mint az, hogy most akkor lesz-e csócsálás (a csókolózás Hablaty szerint) a két főszereplő között. 

Persze nyilván az sem segített, hogy pontosan tudtam, merre halad a történet – nagy módosítások nem történtek a sztoriban.

A hét és fél és kilenc év közötti gyerekcsapat elégedetten távozott a filmről, alapvetően sem unalmasnak nem találták (hiába ismerték a történetet), sem félelmetesnek (erre direkt rákérdeztem). 

Az utolsó tizenöt perc kicsit unott mozgolódását én azért észrevettem, de ők nem említették, hogy túl hosszúnak érezték volna a filmet. Ennek az is az oka, hogy nekik még alapvetően nagy élmény minden mozizás, így amit a film nem tudott, azt kiegészítette a moziszékkel és popcornnal járó élménycsomag.

Kiemelt képünk forrása: Disney

Tóth Flóra