„Nincs időm a cinizmusra. Az kifejezetten helytelennek tűnik a mai időkben” – Nick Cave mesélt az öregedésről
Jó esetben a művészet arra van, hogy a gyönyörködtetésen és vigaszon túl elgondolkodtasson minket az életről, segítsen abban, hogyan érdemes élni. A művészekre – az igaziakra – tehát érdemes odafigyelni, mert tele a fejük gondolatokkal. Azt pedig vélhetően nem lehet vitatni, hogy Nick Cave az elmúlt 40 év egyik legfontosabb művésze, ráadásul több műfajban is, bár elsősorban zenészként, de költőként, íróként, forgatókönyvíróként és színészként is. Sokat látott ember, aki lakott három kontinensen (Ausztráliában, Európában és Dél-Amerikában, és épp az Egyesült Államokba való költözését tervezi), és súlyos mélypontokon és tragédiákon ment keresztül. Egy tavaly megjelent interjúkötetben az öregedés kapcsán mesélt arról, milyen értékeket lát ebben az életszakaszban, és merre megy szerinte a világ. Ebből szemléz Gyárfás Dorka.
–
A Faith, Hope and Carnage (Hit, remény és vérontás) című kötetet tulajdonképpen a Covid-időszak szülte, amikor a szerző, Sean O’Hagan hosszú telefonbeszélgetéseket folytatott Nick Cave-vel, és a több mint negyvenórás anyagból aztán nem csak egy barátság kerekedett ki. A bezárkózás persze mindenkiből befelé fordulást és belső munkát is kiváltott, a 65 éves Nick Cave azonban úgy érezte, itt az ideje szembenézni az előtte álló életszakasszal is, vagyis az öregkorral.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Azt mondta erről:
„Elhitetik velünk, hogy az öregedés egyfajta elárulása az idealisztikus, fiatal énünknek, miközben szerintem pont fordítva van.
Fiatalon az embernek nehéz felismernie a valódi potenciált magában, hiszen még fogalma sincs arról, mi lakozik benne. Az »én« akkor még egy kialakulatlan dolog, ami időnként halálra rémiszti az embert, ezért eszeveszetten próbálja felépíteni magát: »Hahó, itt vagyok! Ez vagyok én!«. Aztán ahogy az élet tovább zajlik, darabokra hullanak az ideáink magunkról.”
Na de Cave szerint ekkor jön csak az igazi építkezés: „Ezután rakod össze magad igazán, ekkor alakul ki az új éned. Már nem kell időt szánnod arra, hogy kitaláld, ki vagy, már az lehetsz, aki lenni szeretnél, anélkül, hogy mások igényei vagy elvárásai akadályoznának. Valahogy belenősz az emberséged teljességébe, kialakítod a saját karaktered, egy rendes személyiséggé válsz. Valakivé, aki része a dolgoknak, nem elkülönülve, leválva létezik, vagy folyamatos harcban áll a világgal.”
Ezután mondja ki a legfontosabbat, ami már erre az időszakra vonatkozik: „Nincs időm a cinizmusra. Az kifejezetten helytelennek tűnik a mai időkben.”
Milyen ritka, amikor azt látjuk, hogy valaki a korral csak nyitottabb, kíváncsibb és elfogadóbb lesz. Nick Cave pont erre törekszik:
„Tudatosan optimista maradok. Szerintem, ha az ember tovább tud lépni az idegességen, a félelmein és a kétségbeesésen, akkor megtalálhatja az ígéretet valami felemelőre, nemcsak kulturálisan, hanem spirituálisan is.
Én érzem a levegőben ennek a lehetőségét, és az aggodalom és az összekapcsolódás föld alatti hullámzását is – egy radikális és kollektív mozgást egy sokkal empatikusabb létezés felé. Számomra ez tényleg lehetségesnek tűnik… még a kormányaink kriminális inkompetenciája, a Föld gyengélkedő egészsége, a széthúzás és megosztottság mellett is, ami ma mindenütt jelen van. Vagy a kegyelem és a megbocsátás sokkoló hiánya ellenére, amikor oly sokan dédelgetnek magukban valami javíthatatlan ellenségeskedést a világgal és más emberekkel szemben. Mindennek ellenére én remélek. A közös gyász különleges változást idézhet elő, a szellemek párbeszédét, és ezzel együtt hatalmas lehetőséget. Megragadhatjuk ezt az esélyt vagy elpazarolhatjuk, esetleg veszni hagyhatjuk – de én remélem, hogy az előbbit választjuk.
Úgy érzem, készen is állunk rá, annak ellenére, amit elhitetnek velünk.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Hogy ebben igaza lesz-e, vagy csak a világ leállásának pillanatnyi áhítatában hitte, még talán korai megítélni. Abban bizonyára igaza van, hogy semmire nincs nagyobb szükségünk, mint arra, hogy nyissunk egymás felé.
„Tulajdonképpen a munkám mára a cinizmus és a negativitás tagadásává vált. Egyszerűen nincs több időm erre, és ezt szó szerint értem, a személyes életemet illetően.
Nincs több időm a megátalkodott ítélkezésre és kárhoztatásra. Nincs időm a folyamatos hibáztatás ördögi körére. Csinálják ezt mások. Nekem gyomrom sincs hozzá, nem csak időm. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne csodálattal tekintsünk rá.”
Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek dolgok, amiket az ember visszatekintve megbán szerinte: „Mindannyian bánunk dolgokat, de bármilyen kínzó érzést is szül ez, valójában tudjuk, hogy ezek vezettek el minket a fejlődéshez. Vagy inkább bizonyos megbánások kísérik azt a folyamatot, ami által az életünket jobbá tehetjük. De a felszínen mindig úsznak megbánások, és kikövetelik maguknak a figyelmet. Valamit tenned kell velük. Az egyik lehetséges út, hogy bocsánatért esedezel, méghozzá azzal, hogy igyekszel kijavítani a hibát, és ehhez felhasználsz minden eszközt, ami rendelkezésedre áll ahhoz, hogy a világon segíts.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Nála ez az eszköz nyilvánvalóan a zene: „A művészetnek megvan az a képessége, hogy megmentsen minket, méghozzá többféle módon is. Lehet egyrészt üdvösség, mivel visszaadja a szépséget a világnak. Másrészt kibékíthet minket a világgal. A művészetnek van hatalma afelett, hogy új egyensúlyt teremtsen a rosszak és a bűnök tengerében. A bűnök alatt azt értem, amikor Isten ellen vétünk, vagy ha úgy jobban tetszik, a bennünk élő jó ellen, amire – ha vigyázunk, és ha edzünk, akkor a jellemünk részévé válik.
Vannak a szenvedésnek olyan megnyilvánulásai, amik teljesen maguk alá temetnek, és elválasztanak minket a világtól. Én ilyenkor a munkában találom meg azt a jóságot, ami csillapítani tudja a fájdalmat.”
És vigasztaljon minket a tudat – véli Cave –, hogy a szenvedés legmélyén ott vár minket a megbocsájtás önmagunknak: „Aki azt állítja, nem bán semmit, az egyszerűen nem tekint tudatosan az életére. De még csak nem is pusztán erről van szó, hanem hogy ezek az emberek nemet mondanak az önmegbocsájtás áldásaira. Bár tény, hogy önmagunknak megbocsájtani a legnehezebb, de van egy biztos módja: ha nap nap után valami olyat teszel, amitől a világ mérhetően jobb hellyé válik. Ennyire egyszerű, és ez mindenki számára elérhető. Csak ahhoz, hogy az ember eljusson ide, bizonyos mértékű alázat szükséges.”
Senki sem kételkedhet benne, hogy Nick Cave – legkésőbb, miután 2015-ben meghalt a 15 éves fia, Arthur, majd 2022-ben egy másik fia, Jethro – megjárta ezt a nehéz utat, és amiről beszél, arról egészen konkrét tapasztalata van. Még ha a második fia halála már azután történt is (szintén váratlanul érte, mint az elsőé, és mint az apja halála 19 éves korában), miután ez a szöveg elkészült, de még közvetlenül azelőtt, hogy az interjúkötet megjelent. Úgy látszik, az élet nem szűnik meg rettentő kihívások elé állítani őt, és csak kívánhatjuk neki, hogy az ő hite se szűnjön meg abban, hogy a világot mégis érdemes minden egyes nap jobb hellyé tenni.
Azzal, hogy ezeket a nehéz érzéseket, és a belőlük kivezető utat is megosztotta, nyíltan beszélt róluk (nemcsak ebben a könyvben, hanem a This Much I Know To Be True című dokumentumfilmben és interjúkban is – a zenén túl), hatalmas szolgálatot tett mindannyiunknak.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Jim Dyson
