Nem árt több lábon állni – Színésznők két szakmával, egyféle szenvedéllyel

–

Kicsit misztikus, kicsit hívogató, kicsit elképzelhetetlen, de az biztos, hogy tehetséggel és áhítattal teli: valami ilyesmi érzés ébredhet fel legtöbbünkben, ha a színház vagy a film világára és résztvevőire gondolunk. Aki odakerült, aki ott van, hogyan is kezdene másba? Hiszen egy olyan szenvedéllyel teli pályát űz, amely százszázalékos elhivatottságot igényel.

Talán nehéz elképzelni a kedvenc művészeinket civil munka közben, pedig sokan találnak a színpad mellett második hivatást.

Ki kíváncsiságból, ki praktikumból, ki teljesen más ambíciók után kutatva: most olyan színésznőkkel beszélgettem, akik más-más úton találtak rá még egy szakmára, de azokat mind örömből és kiforrott célokkal űzik.

Amikor a gyerekkori érdeklődés újra teret kap

Szamosi Zsófia gyerekkorától érdeklődött a rajzolás és mindenféle vizuális alkotóművészet iránt. Kiskorában sok rajzversenyre nevezett, éppen ezért volt egy időszak az életében, amikor úgy tűnt, ebbe az irányba fog majd elindulni. Aztán jött a színészet, amely hosszú időre felülírt mindent. Végül a járványidőszak kellett ahhoz, hogy megfogalmazza: annak ellenére, hogy az elsődleges hivatása a színészet marad – és ezt sosem tervezi abbahagyni –, mégis szeretne több lábon állni.

„A Covid megsokszorozta a szabadúszólét nehézségét, és felhívta arra a figyelmet, hogy bármikor jöhet valami, ami miatt kiesik az ember a munkából – és aminek nem lehet látni a végét.

Ezért arra jutottam: miért ne használnám ezt a kényszerszabadságot egy másik foglakozás megalapozására? Bár sohasem adnám fel a színészetet, azért azt is hozzá kell tenni, hogy a színpadon egy nő esetében inkább fogynak a szerepek az életkor előrehaladtával. Kiterjeszteni a lehetőségeinket pedig alapvetően is stabilitást ad. 

Végül megfogalmaztam, hogy a rajzos múltra, a vizuális művészetek felé való érdeklődésre alapozva a lakberendezés lehet a másik szakmám – találtam is egy iskolát, ahol egy kétéves képzés során elsajátíthattam az alapjait. Ebből az első év – a covidos, karanténokkal teli időszak – egy kicsit könnyebb volt, míg a második évben nagy kihívást jelentett összeegyeztetni a munkát és az iskolát. Viszont mivel mindegyiket nagyon élveztem, sikeresen elvégeztem” – meséli Zsófi. Azóta dolgozott már több részfeladaton egy-egy projektben, és most fejezi be az első lakást, amelyet teljes egészében ő tervezett.

Ahogy mondja, tanulás közben megélte az érzést, hogy valami rég elfeledett érdeklődés kap újra teret az életében, ezért igazán beszippantotta a közeg és az elsajátításra váró tudás.

„Megismerkedtem új emberekkel, új nézőpontokkal, alapvetően feltöltöttek a másféle tapasztalatok.

Bár mindkét szakmám kreatív foglalkozás, mégis másfajta munkát igényel. A színészlét egy csoportban való létezés, közösségben megvalósuló alkotás, míg a tervezői munka sokkal inkább egyéni elfoglaltság, jó értelemben véve magányosabb műfaj. Számomra ezért nagyon jól kiegészíti egymást a kettő” – teszi hozzá.

A kérdésemre pedig, hogy a két hivatása hol találkozik, hol tudja támogatni egymást, így válaszol: „A lakberendezésben, főleg, ha családnak, magánlakásnak készül, rendkívül hasznos az emberismeret. Talán ez az, ami kapcsán tudok a színészi pályámból meríteni: a mélyére látni a szokásoknak, igényeknek, annak, hogy adott személy miben érzi jól magát. Enélkül az érzékelés nélkül csak sematikus dolgokat lehet tervezni, és elvészne mögüle az egyediség, az ember” – foglalja össze Zsófi.

Praktikus döntésből szerelemszakma

Verebes Lindát kezdetben nem a logopédia iránti szerelem hajtotta afelé, hogy megtanulja a szakmát. Egyszerűen úgy érezte: addig lesz benne egy űr, amíg nem szerez meg egy felsőfokú diplomát – az élete ugyanis úgy alakult, hogy a színészetet a gyakorlatban sajátította el.

Több szakot is elkezdett, de ezek nem érdekelték igazán. Végül arra jutott, jelentkezik gyógypedagógiára, hiszen a logopédiai tanulmányokat legalább hasznosítani tudja a színpadi beszéd során is.

„Nem számítottam rá, hogy szerelem lesz belőle: a gyakorlatok során rengeteg atipikus fejlődésű gyerekkel találkoztam, és beszippantott a velük való munka, maga a hivatás, az egész közeg.

Számomra nagyon fontos ebben a szakmában, hogy megnyitott egy új világot: színészként hajlamosak vagyunk rá, hogy csak a színház körül forognak a gondolataink, de nekem igazi felüdülést jelentett más terepen is bizonyítani” – foglalja össze Linda.

Hozzáteszi: önmagát lepte meg a legjobban azzal, hogy mást is képes annyira élvezni és szeretni, mint a színészetet. „Végül a diplomaszerzés után azért összekapcsoltam a két hivatásom: a Baltazár Színháznál lettem beszédtechnika-tanár. Négy évig dolgoztam velük, rengeteget tanultam ott, aztán, miután elbúcsúztunk, megalapítottam a saját csoportomat.”

Linda nemrég adott életet negyedik gyermekének, így fél évig szünetelt a fiatal Down-szindrómásokat, illetve autizmussal és értelmi fogyatékkal élőket fogadó csoport működése.

„Bár kívülről nagyon közel áll a színészethez ez a fajta fejlesztés, összetett a feladat, amelyhez mindenképp szükséges a gyógypedagógiai diploma. Mivel drámát is viszek a foglalkozásokba, nagyon lényeges a színészi tapasztalat, ezért nehéz volt embert keresni magam helyett, amíg nem dolgozom. A harmadik babánk után néhány hónapra még Csaba állt be (Pindroch Csaba színész, Verebes Linda férje – a szerk.), hiszen őt ismerték, nagyon szerették is a hozzám járók, és neki el tudtam mondani, mit miért hogyan csináljon. Aztán most, hogy a férjem már nem tudott beugrani, nagyon szerettem volna beszervezni Csuja Fannit (aki színésznek tanult, majd gyógypedagógusként végzett – a szerk.), hiszen ő pont ebben a két szakmában jártas, de kiderült, hogy éppen egy időben várunk babát. Így végül néhány hónapot kihagytunk, és most kezdjük majd újra a munkát a csoportommal” – meséli Linda.

„A színészetben van egy kettősség, mert miközben természetesen adni akarunk vele a nézőknek, azért mégiscsak van egy olyan oldala is, hogy szeretünk a színpadon állni, szeretünk csillogni.

Logopédusként kevésbé látható, de fontosabb, értékesebb munkát végezhetek.

Nekem igazán jó egyensúlyt ad, hogy míg a színpadon a rendező instrukcióit követem, más koncepcióján belül játszom, addig itt teljesen a saját gondolatmenetemet, céljaimat valósíthatom meg” – osztja meg tapasztalatait. 

Bár a színészetet sohasem hagyná abba, a logopédia-gyógypedagógia kapcsán nagy vágyat dédelget: „Az álmom létrehozni egy beszéd és előadói központot, ahol minél több ide kapcsolódó területről hoznék hiteles, jó, tapasztalt szakembereket. Lennének színészek, drámatanárok, logopédusok, gyógypedagógusok és egyfajta komplex munkát lehetne végezni – mert ez az, amiben igazán hiszek” – foglalja össze Linda.

Az idősödést nem elszenvedni, hanem megélni kell

Döbrösi Laurát a fenntarthatóság iránti elkötelezettsége vezette el a másik szerelemhivatásához. Amikor a szépségápolás terén minimalizálni akarta a megvásárolt termékeket, és természetes alternatívák után kutatott, rátalált az arcjógára, ami annyira jó tapasztalatokat hozott számára, hogy oktatóként is elsajátította a módszert.

„A Covid alatt volt idő magammal foglalkozni: az első lépéseim abszolút a szépségápolásról szóltak, nem gondoltam, hogy egy új hivatás kapujában állok. Aztán – mivel a karanténidőszakban valóban rendszeresen tudtam végezni a gyakorlatokat – viszonylag gyorsan észrevettem, hogy nemcsak kívül vagyok elégedettebb, hanem elindult valamiféle pozitív belső transzformáció is” – idézi fel Laura. Ahogy meséli: az, hogy a jóga mennyire komplex hatással bír, nem jelentett újdonságot számára, hiszen 20 éves korától űzte egy-egy formáját. Mégis az arccal foglalkozó ága rengeteg meglepetést hozott.

„A jógát is sokan azért kezdik el, mert remek alakformáló, és közben döbbenek rá, hogy mennyi-mennyi pozitív hatása van, miközben megtanít egységben gondolkodni az egész testről. Az arcjóga ugyanilyen: a gyakorlatok során megérted, hogy miért ott és úgy alakultak ki a ráncaid, ahogy.

Az arcizmaid tónusba kerülnek, észreveszed, ha például mindig csak egyik oldalon rágsz és ez kihat az arcod szimmetriájára. Rájössz, mely területek jelzik a különböző szerveid működését – például a májét –, vagy milyen problémáid adódnak a fogcsikorgatásból. Látási, valamint nyelőcsővel kapcsolatos nehézségeket is tudunk orvosolni vele, miközben egyébként tényleg simítja a ráncokat és emeli, formázza az arcot” – mondja Laura.

A színésznő 2021 novemberében szerezte meg az oktatói képesítést, azóta több helyen tart kiscsoportos órákat heti két alkalommal, valamint havonta kétszer workshopokat is szervez, illetve magántanítványai is vannak. Elmondása szerint a színészet melletti második hivatása rendszert hozott az életébe. Persze a színpadot sosem adná fel – főleg, hogy a színészi hivatásában is profitál az új szakmából, hiszen az arca ott is a munkaeszköze.

A csoportos órák résztvevői között vannak vidám húszasok, akik jókedvből és kíváncsiságból érkeznek, tudatos harmincasok, akiket elsősorban a megelőzés érdekel, valamint negyvenes, ötvenes nők, akik sokszor egy-egy konkrét problémával jönnek, de aztán őket is magával húzza a holisztikus szemlélet, amely a módszert jellemzi. A legidősebb tanítványa eddig egy 73 éves hölgy volt. 

„Aki több alkalommal eljön, tanul négy-öt gyakorlatot, amellyel már elvégezhet egy napi rutint, amire elég naponta néhány percet szánni. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy éppen azért lettem arcjóga-oktató, mert szépnek tartom az öregedés folyamatát. Gyerekként folyton az első ráncaimat vártam, mert az imádott nagymamámnak tele volt velük az arca, és olyannak láttam a bőrét, mint egy régi titkokat őrző, gyönyörű fakérget.

Az arcjóga azt tanítja, hogy ne féljünk az öregedéstől, és alternatívát kínál mesterséges beavatkozások helyett. Számomra ez a módszer arról szól, hogy az idősödést nem elszenvedni, hanem megélni kell. Minél egészségesebben, minél tudatosabban, minél több jókedvvel” – mondja Laura.

Az élet fonala néha többszínű

Huzella Júlia színésznő, a Tíztőlmese online csatorna megálmodója – amelyen keresztül a magyar meseirodalomból válogatva olvas fel videó formájában a gyerekeknek – szintén gyerekkorából hozza magával a horgolás iránti rajongást. A nagymamája ugyanis rengeteg kedves babát és állatot készített nekik.

Juli azért ment el egy horgolótanfolyamra, mert meg akarta őrizni és tovább akarta adni a lányainak a kézművességnek ezt a formáját. Tíz éve tanulta ki profiktól a horgolás minden csínját-bínját, de vállalkozást még csak mostanában kezdett építeni erre a szenvedélyére.

„Az elején sokat küzdöttem, káromkodtam, szitkozódtam, de nem adtam fel. Szépen lassan kezdett egyre könnyebbé és könnyebbé válni a dolog, idővel már nemcsak a gyerekeimnek, de a rokonoknak, ismerősöknek, ismerősök ismerőseinek is horgoltam. Végül annyi minden összegyűlt, hogy kiposztoltam néhány anyukacsoportban: nagyon gyorsan elkapkodták, aztán kezdtek érkezni a rendelések. Akkor döntöttem el, hogy miért ne foglalkozhatnék ezzel is a színészettel párhuzamosan” – fogalmazza meg Juli.

Ahogy meséli, abban, hogy a hobbija lassan másodállássá válik, abszolút szerepet játszanak a színházi szakmát ért csapások.

„Főleg független társulatokban játszottam, több közülük megszűnik, vannak darabjaim, amelyek jövő évadtól mennek a kukába. Nagy megnyugvás számomra, hogy még egy »lábam« nő a horgolással, nem beszélve arról, hogy a felesleges energiáimat is leköti. Nincs időm szomorkodni, ha épp kevés a színpadi munka” – vall őszintén a jelenlegi kihívással teli helyzetről. 

Persze az külön öröm számára, hogy olyan tevékenységben talált ambícióra és pénzkereseti forrásra, amelyet szenvedéllyel tud csinálni. Akár csak a színházat. „Azt hiszem, abban egészíti ki a színésznői pályát a horgolás, hogy ezáltal valami kézzel foghatót hozok létre. Nekem ez nagyon-nagy motiváció: tapintani, látni, tárgyként továbbadni, amit csináltam. Emellett imádok sorozatban gyártani” – magyarázza Juli, majd hozzáteszi: az egyetlen nehézség a keze erős igénybevétele. Mivel hajlamos az ínhüvelygyulladásra, naponta kell végeznie a gyógytornát a váll, hát, nyaki szakaszon, hogy ne legyenek fájdalmai.

„Egyre inkább merek kísérletezni, és ezt nagyon élvezem. A lányaim, akik hét és tíz évesek, szintén horgolnak már, szóval sikerült megvalósítani az eredeti célomat is, hogy továbbadjam ezt a szenvedélyt. Sokfelől inspirálódom: külföldi mintákat olvasok, tematikus oldalakat nézek. El tudom képzelni, hogy egyre többet foglalkozom ezzel, kézműves vásárokra járok, építem a márkát, miközben persze a színészet is az életem része marad” – gondolkodik a jövőn.

A horgolt állatok, tárolók és egyéb tárgyak a Moira név mögé bújtatva kaptak helyet. A görög mitológiában ők azok a nők, akik fonják, eregetik és elvágják az élet fonalát. Juliét talán horgolják is, ha már egyszer ekkora örömöt talált benne.

Kiemelt képek forrásai: Szamosi Zsófia, Döbrösi Laura, Verebes Linda és Huzella Juli

Széles-Horváth Anna