Ez a hátizsák veled marad, amíg élsz, és te is továbbadod az utódaidnak

Megkésett premier

Amikor itthon is kitört a Covid-járvány, Soharózáék épp Jónás Verával dolgoztak együtt már hónapok óta a Back-Pack előadásán. Csak néhány nap volt hátra, hogy bemutathassák a Müpában, amikor minden nyilvános helyet bezártak itthon. Ott álltak hát fizetség és remény nélkül egy hosszú próbafolyamat végén, ami nem premierrel zárult, hanem gyásszal. 

Elég sokat, pontosan 1062 napot kellett várni arra, hogy a budapesti közönség elé kerüljön a Back-Pack, szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy igen kiérlelt produkcióval léptek fel a Trafóban a zsúfolt nézőtér előtt.

Zöld fű közt árva, kék ibolyácska

Az előadás pont úgy kezdődött, mintha egy klasszikus kórus fellépésén lettünk volna. A tagok méretre készült egyenjelmezben besétáltak a színpadra, a karvezető, Halas Dóra érkezett a végén, még meg is hajolt, majd az anyák napja környékén sokszor előkerülő kórusművet kezdték énekelni több szólamban.

(Zöld fű közt árva, kék ibolyácska, rád új nap fénye árad.
Illatod édes, kedves vagy s ékes, nem szebb az álom nálad.
Lelkemben érzem, boldogság nékem kis kelyhed illatárja.
Hozzád a szívet, selymes kék színek pompája hívja, várja.
Rózsás a távol, ködből kél fátyol, szirmokra, fűre fény ül.
Április bája szívünkbe száll ma, s távolba tűnik végül.
Zöld fű közt árva, kék ibolyácska, elröppen év és óra.
Múló az élet, vágyam sír érted, szólíts egy édes csókra.)

A dal eredete is érdekes, itt meghallgathatjátok, ha kíváncsiak vagytok rá. 

Jó kis fricska volt, nem mondom. Aztán a Múló az élet kezdetű sor előtt berobbant a zene, az addig szinte vigyázzban éneklő kórustagok összevissza tekeregtek, és beviharzott Jónás Vera is a színpadra, majd elmesélte nekünk az elmaradt premier történetét.

Kezdetét vette egy fergeteges zenei őrület.

Koncert-performance, gospel-opera és recitativók

Jónás Vera mindig is különleges énekes volt, sokféle műfajban kipróbálta magát, és mindegyikben maradandót alkotott. Nekem úgy tűnt, hogy ebben az előadásban megtalálta azt a hangot, ami igazán az övé. Nem csupán azért, mert a saját szerzeményeit énekelte el, hanem azért is, mert a közösségben való éneklés igazán neki való helyzet. Megvan benne a szólózás lehetősége, és mégis tökéletesen beleolvadt a kórusba, ha úgy adódott.

Elementárisan önazonos volt minden mozdulata, búgása és rezzenése, együtt élt a zenekarával és a kórussal is. Csak úgy áradt belőle a szabadság, és a gyönyörű, nagyon természetes énekhangja minket is magával sodort.

Filmbejátszások és interaktivitás

Jónás Vera megjelenése után, a háttérben kivetítve a Soharóza tagjainak rokonai, nagyszülei, szülei meséltek arról például, hogy milyen ruhadarabjukra emlékeznek leginkább, mi az, amit tudatosan másképp csináltak, mint a szüleik. Vagy hogy melyek azok a dolgok, amelyeket látnak magukban a szüleikből, és még néhány hasonló kérdés. Derűs pillanatokat élhettünk át a vetítés közben, megalapozta a jó hangulatot ez a néhány perces filmecske.

Jónás Vera saját szerzeményei és szólói után/közben következtek Halas Dóra szerzeményei a 24 tagú kórus előadásában, a háttérben Herpai Máté izgalmas és kreatív vizuális effektjei kísérték a színpadi történéseket, és a lengyel Joanna Jarowska-Maciaszek jóvoltából bátran mozogtak a kórustagok is a szépen megkoreografált jelenetekben.

Láthattunk például régi családi fotókat még a háború előttről vagy az ötvenes évekből, majd egy kimerevített képben ugyanazt a beállítást megidézték a Soharóza tagjai.

Jókat vigyorogtunk persze, de ennek azért volt egy erős üzenetértéke is. Ugyanazt csináljuk és ugyanazokat a mondatokat ismételgetjük, amiket az elődeink tettek vagy mondtak. Akkor is, ha nem akarjuk.

Mert a hátunkon ott van a levehetetlen pakk, és mi öntudatlanul visszük tovább, amit belepakolt a nagyanyánk meg a szépapánk.

Mégis inkább az örömről és a játékról szólt az egész előadás, noha nem kendőzte el a fájdalmakat

Halas Dóra felolvasott egy levelet: az egyik kórustag mesélte el neki a saját történetét, miszerint az anyukája minden fölösleges tárgyat kidobott. Nagyon nehéz volt őt meggyőzni arról, hogy azok a tárgyak fontos emlékeket is hordozhatnak. Aztán kiderült, hogy mi volt az oka ennek a látszólag őrült szelektálásnak.

1956-ban az anyuka még gyerek volt, és a házat (a háttérben láthattunk is róla egy fotót), amelyben akkor élt, félig lerombolták az oroszok. Mivel a lépcső is eltűnt, az utcáról nézte a család az épen maradt értékeiket, amelyekhez nem juthattak hozzá. A romokból a régi életük tárgyai közül végül mindössze egyetlen talicskára valót szedtek össze.

Hát ezért kellett mindent kidobni, ezért nem lehetett semmihez kötődni, hogy ne fájjon az elvesztése.

Akármit csinálok, mégis mindig…

Az előadás egyik legizgalmasabb része az volt, amelyben mindenki, aki a színpadon szerepel, recitálva bevallja a közönségnek, hogy akármit csinál, mégis mindig ez vagy az történik vele, így vagy úgy érzi magát, Halas Dóra például akármit csinál, mégis mindig táblázatokban gondolkodik. Másvalaki bezárva érezte magát, és akadt olyan is, akinek a kisfia mindig nagyon későn alszik el, akármit is csinál. Leginkább Eörsi Saroltával (aki az egyik dramaturgja is volt az előadásnak) tudtam azonosulni, aki elrecitálta nekünk, hogy akármit csinál, mégis mindig annyi holmi van a táskájában, hogy nem tudja behúzni a cipzárt.

Hú de ismerős!

Ezek a személyes vallomások lehetővé tették, hogy még közelebb érezzük magunkhoz a színpadi szereplőket, mindenkinek megmutatkozott a személyisége.

Mi is játszottunk

A párbeszéd mindvégig nagyon élénk volt a nézők és a játszók között, hiszen Jónás Vera megalapozta ezt a színpadra lépésével, és végig azt érezhette a közönség, hogy ez a mi közös dolgunk, amiről beszélgetnünk kell, a kollektív tudás pedig mindannyiunk hasznára válik majd. 

Az interaktív játékban mi is részt vehettünk, kiskutyákra és nagykutyákra oszlott a nézőtér, és Halas Dóra vezénylésével ritmusra kellett kiskutyás, illetve nagykutyás hangokat kiadnunk a háttérben kivetített kérdésekre, ilyesmik voltak például: kávé vagy tea, Isaura vagy Sandokan, menni vagy maradni, matriarchális vagy patriarchális, háború vagy járvány.

Felszabadultan ugattunk bele az előadásba, méghozzá a szó szoros értelmében. A mellettem ülő, teljesen idegen fiatal fiúval, aki akár a gyerekem is lehetett volna, egy csomószor összenevettünk, és ha nem hallottam egy szót például, akkor simán rákérdeztem nála, mi is volt az.

Közösségépítő „beleugatásunkat” jó volna kiterjeszteni a közös dolgainkra is, ez elég jó gyakorlat volt hozzá.

Úúúgy szeretném meghááálálni…

Ahogy kezdés, úgy a vég is igen meghökkentő volt. Tradicionális keretek közé helyezték az alkotók az előadást, amelyben együtt játszottunk, gondolkodtunk, sírtunk és nevettünk magunkon, egymáson, a felmenőinken, és közben pazar színpadképeket láthattunk, kiváló zenét hallgathattunk. Elmélázva baktattam haza, fülemben Kovács Kati Úgy szeretném meghálálni című dalával, amely az előadás búcsúdala is volt egyben. Persze azért rendesen „megjónásverázva, megsoharózázva”.

Legközelebb április hetedikén játsszák a darabot, igyekszem rá elvinni a gyerekeimet is, és utána megkérdezem tőlük talán, hogy van-e olyasmi, amit szeretnének nekem meghálálni, én pedig szintén megdolgozom magamban azt a rengeteg témát, amit felvetett ez az előadás.

Olvassátok el Kurucz Adrienn korábbi írását a Keleti blokk című Soharóza-előadásról, és A nyolcas sáv című karanténlemezükről készült interjúmat is ajánlom figyelmetekbe, amelyet Eörsi Saroltával és Halas Dórával készítettem korábban.

Kiemelt kép: Kovács Márton

Both Gabi