Gurulós bőrönd: valójában egy négygyerekes, világutazó festőnő találmánya volt

A gurulós bőrönd emberek millióinak utazását könnyíti meg úgy ötven éve. Vagyis nem is olyan régóta, ha arra gondolunk, mi mindent talált ki az emberiség korábban, amely találmányokhoz képest az, hogy kerekekkel láttak el egy poggyászt, nem tűnik nagy truvájnak. Különösen, ha eszünkbe villan, hogy magát a kereket amúgy több mint ötezer éve használja az emberiség. Ám, ha belegondolunk abba, régen kik és hogyan utazgattak, máris érthetőbbnek tűnik, miért nem volt nagyobb igény a terhek csökkentésére.

Az urak, akiknek sok holmijuk volt, és sok pénzük, nem cipekedtek lógó nyelvvel a pályaudvarokon, kikötőkben, hanem eleve szolgákkal utaztak vagy fillérekért hordárt fogadtak. A hölgyek pedig nem nagyon keltek útra kísérő nélkül.

Anita Willets-Burnham (1880–1958) sok szempontból lázadó volt.

Egész életében feszegette a társadalmi kereteket, sokáig úgy gondolta például, nem lesz családja, egészen a festésnek szenteli az életét. Aztán közbeszólt a szerelem, hozzáment egy ügyvédhez, és négy gyerekük született. A házaspár abban maradt, hogy szép dolog a család, de azért az álmokról sem kell lemondani, úgyhogy Anita Willets-Burnham továbbra is nagyszerű képeket festett, emellett művésztanár volt, népszerű előadó, nőjogi aktivista, békeharcos és világutazó.

Burnhamék családostul szerettek útra kelni, és élményeikről 1933-ban Anita Willets-Burnham meg is jelentetett egy könyvet, amelynek címe: Round the World on a Penny (Egy fillérrel a világ körül), utalva arra, hogy nagyon kis költségvetésből gazdálkodtak abban az időben, amikor a hátizsákos turizmus még nem létezett a mai divatos formájában.

A Burnham család bejárta Európát: többek közt Franciaországot, Spanyolországot, Belgiumot, Angliát, voltak Észak-Afrikában, Japánban, Koreában, Kínában, Indiában, Egyiptomban, Palesztinában – a lista korántsem teljes.

A sok hajózás és vonatozás közben nem volt egyszerű a csomagokkal mit kezdeni, és az anya kitalált egy ötletes megoldást: fia segítségével egy babakocsi kerekeit, és egy fafogantyút rögzített a bőröndhöz.

Az imigyen utazgató művészről képek jelentek meg az amerikai sajtóban.

Mégsem csaptak le a gyártók az ötletre.

Hogy miért? Mindjárt rátérek erre is, de előbb beszélni kell két másik feltalálóról is, akik Anita Willets-Burnham után évekkel szintén elkészítették saját gurulós bőröndjüket (nem tudni, ismerték-e elődjük nevét és ötletét).

Az egyikük szintén festőművész volt, 25 évvel fiatalabb amerikai kollégájánál, és szintén nagyon kalandos életet élt, amely Lengyelországban kezdődött, és Jugoszláviában folytatódott, ahová Alfred Krupa a fasizmus elől menekült. A Horvátországi Antifasiszta Mozgalom aktív tagja volt, segített például a partizánoknak kimenteni Winston Churchill brit miniszterelnök fiát Horvátországból.

A háború után folytatta művészkarrierjét, emellett pedig kiváló sportoló volt, ökölvívó, céllövő, vívó, edzősködött is. Folyton törte valamin a fejét, egy sor találmánya volt: igen, a gurulós bőröndöt is kitalálta (ő is, nagyjából húsz évvel Anita Willets-Burnham után).

De készített sílécet vízen való sétáláshoz (!), üvegfenekű csónakot, búvárruhát, amelyben lehet víz alatt festeni, összecsukható vászonkatamaránt és sűrített levegővel felfújható bokszkesztyűt. Találmányait megpróbálta levédetni, de nem járt sikerrel, pedig a belgrádi brit nagykövetségen is kilincselt.

Így aztán a gurulós bőrönd feltalálójaként egy bizonyos Bernard D. Sadow-t jegyeznek a lexikonok.

Az évszám pedig 1970.

Ebben az időszakban egyre többen repültek, mind több nő egyedül. A hordárok eltűntek, a repterek egyre nagyobbak lettek, a bőröndök pedig nem lettek könnyebbek. Nagy igény volt tehát a gurulós bőröndökre, gondolhatnánk, de az igazság az, hogy eleinte alig lehetett eladni ezeket. 

Pedig Bernard Sadow, aki egy bőröndgyártó cégnél dolgozott, és egy családi nyaralás során felismerte, hogy a görgők megkönnyítenék a cipekedést, nagyon hitt a találmányában. Szabadalmaztatta is az ötletet. Aztán házalni kezdett a gurulós bőröndökkel, ám eleinte úgy tűnt, senkit sem hoznak lázba. Később ezt úgy magyarázta, a férfiak férfiatlan dolognak tartották maguk után húzni a poggyászt, mintha képtelenek lennének megemelni.

Egyetért ezzel Katrine Marçal, a Mother of Invention: How Good Ideas Get Ignored in an Economy Built for Men (A találmány anyja: Hogyan hagyják figyelmen kívül a jó ötleteket egy férfiaknak épített gazdaságban) szerzője. Szerinte is a szexizmus miatt nem tudott sokáig elterjedni Anita Willets-Burnham remek találmánya, ahogy később Sadow-é is csak nehezen.

Egyrészt a már említett okból („egy igazi férfi elbírja a bőröndöt”), másrészt, a gyártók is úgy vélték, a nők nem utazgatnak egyedül, tehát nekik meg nincs szükségük a könnyítésre.

Hol itt az üzleti lehetőség, ugyebár?!

Egy cég azért vállalkozott arra, hogy árulni kezdje kísérletképpen a boltjaiban a Sadow-féle koffereket, és be is jött nekik a dolog, de nagyjából 15 év kellett ahhoz, hogy a gurulós bőröndök elterjedjenek az egész világon.

Hozzájárult ehhez az a tény, hogy 1987-ben egy Robert Plath nevű pilóta, a Northwest Airlines munkatársa rakott a bőröndjére még két kereket (Sadow-én csak kettő volt), így nem borult fel olyan könnyen, és egy hosszú, teleszkópos fogantyút. „Rollaboard” nevű találmányát okos húzással először a kollégáinak árulta, stewardesseknek, pilótáknak, ezáltal viszont villámgyorsan divatba hozta az utazók között is. Plath pedig felhagyott a repüléssel, kereskedőnek állt, és meggazdagodott a találmányból, a gurulós bőröndből, amit, igaz, házilag összeeszkábálva és marketingtámogatás nélkül, de ötven évvel ezelőtt egy kreatív anya is elkészített.

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Winnetka Historical Society; Krupa Family Archive / Public domain

Kurucz Adrienn