Szentesi Éva: Kibernetikus organizmus
Levetkőzni meztelenre és még annál is tovább, levetni mindent, ami fájt az elmúlt kilenc évben. Megvizsgálni a szervek állapotát, az elmét, a lelket, és akkor meglátni, hogy ez utóbbi megkeményedett, szinte kérges, vágtak is belőle, nehezen volt mozdítható műtét közben, de egy ügyes mozdulattal elválasztották egymástól a szálait, és megstoppolták, egy időre kivezették a hasfalra, egy zsákba ürült a lélek tartalma, majd vissza. Azóta sem találja az eredeti helyét. Szentesi Éva írása.
–
A kortizolos csomagban nincs benne az Anti TPO, az Anti TG, a TSH, a T3 és a T4. Külön kell kérni. Harmincnégyezer. Összesen ötvenegyezer-egyszáz.
Nem tudom pontosan, mit jelentenek ezek, de T800-as terminátornak érzem magam, arra gondolok, mennyivel könnyebb lenne, ha az organizmus alatt fém lenne és nem szervek.
Hat tizenötkor már a laborba robogok, hétre beírtam magam edzésre (ez felelőtlenség volt vérvétel előtt, de ez csak később derül ki). Edzős cuccban nyomulok előre, hajnalban alig vannak a körúton, arcon vág a kürtőskalácsos bódé sűrű cukorszaga (hónapok óta nem ettem cukrot, émelygek a szagától), sietősre veszi a figurát néhány korai munkás, a sarkon hajléktalanok kornyadoznak, a fornettis kocsi ledudál, amikor majdnem kilépek elé óvatlanságból. Ezt írja meg a Tóth Árpád.
Anti TPO, Anti TG, TSH, T3, T4, külön a kortizol, ismételgetem magamban, berakom sorba a kosárba, mint egy jóféle szupermarketben, mindent alaposan elmagyaráznak, közben tovább reménykedem, bár fém lenne az organizmus alatt.
Belenyomja a tűt a vénámba, és vér folyik ki. „A picsába!”
Az utolsó szót hangosan kimondom, az egészségügyi dolgozó rám néz, azt hiszi, valamit rosszul csinált, mondom „nem fáj, már ezerszer volt ilyen, csak azt képzeltem, kiborg vagyok.” (A szeme kikerekedik, nem érti, mit magyarázok.) „Terminátor, megvan? Tudja, élő szövettel betakart gépek, Schwarzenegger játszotta egy filmben, elhittem neki, amikor leolvadt róla a bőr, és csak a fémváz maradt. Most irigylem.”
A labor neonfénye megvilágítja az összes részletet rajtam, zöldeskék vénák, sűrű, sötét vér, sápadt arc, kevés hús. Ennyi maradt az elmúlt kilenc év alatt. Ha rólam is leolvadna a külső takaró, pontosan látszana.
Közben egy műanyag, csavaros tégelyt nyom a kezembe, bele kell pisilni, legalább a vonalig. Nézem az ibriket, halvány a vonal, hunyorgok, szemem is szar, remélem, majd látom, ha a lábam közé rakom, és célzok. Nem akarom azzal fárasztani, hogy a hólyagom ilyenkor stresszbe kerül, és megmakacsolja magát, de mesélni kezdek, hogy „képzelje, volt rajta egy lyuk (mármint a hólyagon), és az orvosok se értették, amikor felnyitottak, hogy éltem addig ezzel a lyukkal. Szerencsére olyan helyen helyezkedett el, hogy nem okozott halálos bajt, bár már olyan mindegy lenne (itt kényszeresen nevetek, és arra gondolok, tuti bolondnak néz, és ilyeneket mond magában, hogy »miket dumál itt összevissza ez a holdkóros«). Aztán meg azt mondták, hogy életem végéig katéter, napi ötször, én meg nem tudtam elképzelni, hogy azt a kis pálcát feldugjam magamnak, azt se láttam, hova kéne, meg érti, hogy azt úgy mégse, mert olyan elképzelhetetlen folyamat. Aztán találtam egy neurológust, aki megtanította a maradék ép ideget, hogy vegye át az elhalt vizelési mechanizmus funkcióját, és szállítson jeleket az agyba.”
„Azta, maga tényleg kiborg, ilyet én még az életben nem hallottam!”
„El is hiszem, az országban csak egy ember csinálja, egy idős professzor, gyerekneurológus, de felnőtteket is vállal, és senki más, mert macerás. És képzelje, volt egy asszisztense, az Ica, visszaadta az életbe vetett hitem. Aztán vége lett a kezelésemnek, ő pedig meghalt.”
„Ne mondja! Miben?”
„Méhnyakrákban. Előrehaladott volt.”
„Fenébe! Rohadt rák! Már elnézést.”
„Ne kérjen elnézést, rohadék rák…” – nyomatékosítom én is, hogy ne érezze szarul magát a kicsúszott káromkodás miatt.
A kezébe nyomom a meleg vizeletes ibriket, amit körbetekertem egy vécépapírral, de a papíron keresztül is érezhető a melegség. Visszapasszírozom magam a szűk edzőruhába, felveszem a dzsekimet, kifizetem az ötvenegyezer-egyszázat, és elköszönök.
„Várjon, itt írja alá! – szól utánam. – Milyen edzésre megy?”
„Bokszolok.”
„Az igen. Maga tényleg kiborg!”
Összenevetünk.
Közben kivilágosodott. A kürtőskalácsos bódé sűrű cukorszaga a nagykörút. A reggeli fény szürke, és világosban sokkal barátságtalanabbak az emberek. Organizmusok néznek maguk elé, tekintetük üveges, néznek belém, át rajtam, látják a vázam, a szerveim, a lelkem hasfalamból kilógó szálait.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / gremlin
