Szentesi Éva: Kemény világ ez így kenyér nélkül
A kenyér világnapja van. Hogy mennyiféleképpen kapcsolódik az életünkhöz ez az alapvető élelmiszer, azon kevésszer gondolkodunk: természetes, hogy van, hogy ezt esszük, és jelentőségét talán csak akkor értékeljük igazán, amikor elfogy, vagy amikor valami miatt nem ehetjük. Merthogy kenyér mindig van otthon, ahhoz bármikor nyúlhatunk, és fogjuk a fejünket, hova drágul még. Szentesi Éva írása.
–
A rómaiak óta tudjuk, hogy kenyér és cirkusz kell a népnek. Jézus tanítja, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel, de ezt azért kevesen tartják be, például nekem sem feltétlen kenyerem, és volt már olyan, hogy kenyértörésre került sor, mert inkább kővel dobálóztam én is. Az viszont üt, amikor valakire igaz az állítás, hogy megette már a kenyere javát, sokszor úgy érzem, én is.
A kenyérrel kapcsolatban ez az öt mondás jutott eszembe kapásból, illetve az, hogy nem is tudjuk igazán, mennyire meghatározza az életünket. Ha drágulás van, az első, amivel riogatnak, hogy mennyibe kerül majd a kenyér. Amíg nagyanyám élt, nem volt olyan év, amikor ne sopánkodott volna az árán – szerintem forog a sírjában, hogy ebben az évben csaknem a duplájára nőtt. A karanténban pedig az egyik legelső dolog volt, amihez nyúltak az emberek (leginkább a nők), kovászt neveltek, otthon sütötték a kenyeret.
Gyerekkoromból az egyik kedvenc és meghatározó íz-élményem a tiszalöki kenyérgyárban sütött kenyér vajjal megkenve, enyhén sózva, a kertből leszedett paradicsommal elmajszolva.
Nem tudok hasonlóan jót mondani, mint az. Talán néhány Michelin-csillagos étterem ízcunamija vetekszik vele, de az élmény akkor is feledhetetlen.
Nagyapámról pedig az a meghatározó kép él bennem, ahogy ül az ebédlőasztalnál, szalonnát szel és hozzá kenyeret vág kisebb kockákra, katonákat készít, és eteti magát meg engem is. Mondjuk, nagyapám nagy mágus volt, simán eladta nekünk a hosszú útra becsomagolt szendvicsét, amit nem evett meg, azzal hogy az „madárlátta”, és sokkal finomabb, mint bármi más. Jóízűen meg is ettük.
A későbbi, kiváló éttermekben elköltött vacsoráknál is jóféle kenyér az üdvözlőfalat, finomra köpült vajjal, különböző ízesítésekben.
A kenyér tehát ezerféleképpen kapcsolódik a kultúránkhoz, az étkezési szokásainkhoz, meghatároz bennünket, ha nincs semmi ötletünk, egy kenyeret akkor is meg tudunk kenni, legfeljebb eszünk mellé kolbászt vagy szalonnát.
Most pedig azt kérdezed, milyen egy kenyér nélküli világ? Vacak! Legalábbis eléggé furcsa, de kibírható. Mint ahogy minden, ez is csak megszokás kérdése.
Majdnem egy éve nem eszem kenyeret (elvétve, bizonyos alkalmak kivételével csak, de általánosságban leszoktam róla gluténérzékenység miatt.) A gluténmentes kenyér se játszik, ne is kérdezd, az amúgy se olyan. A beleim nem szeretik, így hát megpróbálom azt, ami első hallomásra lehetetlennek tűnik: semmilyen kenyeret, tésztát nem fogyasztani. Megoldható! Ez van.
Nem kell sajnálni, mert a közérzetem jobb (pláne, mióta a hüvelyeseket is száműztem, mert azok is olyan galibát csináltak, hogy csak na!). De az örökös fegyelem nehéz kenyér (tessék, még egy kenyeres mondás csúszott ki a számon).
Amikor a párom hazahozza a kézműves kovászos kenyeret, és jóízűen megkeni vajjal, mellé paradicsomot szel és befalja, akkor összeszorul a szívem.
Összeszorul a szívem akkor is, amikor abban az étteremben vagyok, ahol híresen a legjobb kenyeret sütik, és minden étkezés alkalmával gőzölgő kenyérkosarat hoznak házi vajjal, csakhogy megjöjjön az étvágy – én mindig is furán néztem azokra a nőkre, akik eltolják maguktól, és hiúságból nem esznek belőle. Most meg tessék, itt vagyok, én is olyan nő lettem, aki visszautasítja a kenyeres kosarat.
Nehéz a szalonnás tojás pirítós nélkül, sőt, úgy en bloc nehéz az élet szalonnás tojás és pirítós nélkül, merthogy ez előbbit is inkább kerülöm.
Kemény vállalkozás mindig nemet mondani, egyenes háttal tartani magam.
Egy távoli, letűnt kor innen hat év távlatából az az időszak, amikor Borcsa bent az irodában libát sütött, mellé burgonyás kenyeret hozott, és libazsíros, lilahagymás, sült húsos kovászos kenyeret ettünk, majd fényesen csurgó szájjal vigyorogtunk önmagunkon. Talán nem is velem történt mindez, néha azt hiszem.
Most jók rám a ruhák, ne tagadjuk el a kellemesebb részét sem. Beleférek a kisebb méretbe, nem kell takargatni a hasam, mert nincs. A kilók úgy olvadtak le rólam, hogy nem is foglalkoztam velük különösebben, mert azzal voltam elfoglalva, hogy a beleim jól legyenek – nem volt időm hiúsági kérdésekre. Mire észbe kaptam, újra S-es nadrágot hordtam, amit utoljára tinédzserkoromban vehettem fel.
„Olyan sovány vagy!” – mondják néhányan, én meg elfordítom a fejem. Nem sovány vagyok, csak fegyelmezett. Kitartó abban, hogy ha nincs kenyér meg cirkusz, akkor nyugodalmas az élet. Nem kell mindig a porondon állni, és kenyérrel dobálni azokat, akik kővel megdobtak.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Franzi Meyer
