A régenskorszakról fantáziálunk, pedig nőnek lenni akkoriban közel sem volt olyan romantikus

–

Mikor is volt pontosan a régenskorszak?

A Regency, vagyis a régenskorszak egy relatív rövid időszakot ölel fel, egészen pontosan az 1811 és az 1820 közötti periódust Nagy-Britanniában. De mire is utal az elnevezés? 1811-ben a napóleoni háborúk kellős közepén Anglia királya, III. György, mentális állapota miatt alkalmatlanná vált az uralkodásra. A következő kilenc évben, egészen György király haláláig, a fia, Wales hercege, IV. György volt helyette a régensherceg, aki híres volt arról, hogy imádta szórni a pénzt, mégpedig a nép szempontjából a lehető leghaszontalanabb dolgokra: italra, mulatságokra és szerencsejátékokra. A legtöbb történész IV. György uralkodásának idejére teszi a régenskorszakot – akadnak azonban, akik egészen IV. Vilmos haláláig datálják. 

Az egyik legismertebb regény ebből az időszakból Jane Austen Büszkeség és balítélete, amely számtalan filmes alkotás inspirációjául szolgált (sokan talán nem is sejtik, de például a Bridget Jones naplójához is) az elmúlt évtizedekben. A regény kiválóan megörökíti a régenskorszak társadalmát, így nem csoda, hogy egyből hatalmas siker lett. Ám a pozitív fogadtatás ellenére Austen nem kapott jutalékot az eladások után, hiszen lemondott a könyv jogairól a kiadó javára, mindössze 110 fontért (ez ma nagyjából két és fél millió forintnak felelne meg – a szerk.), sőt, a neve sem volt feltüntetve a könyvön, csupán annyi, hogy az Értelem és érzelem szerzőjétől.

A regény kiválóan bemutatta a régenskorszak brit társadalmát, a vagyon szerepét a házasságkötésekben, az oktatási rendszert és a jogrendszert, amely például megakadályozta, hogy a nők örökölhessenek, ha voltak fivéreik.

Milyen lehetett ekkoriban nőnek lenni? 

Mai szemmel nézve kegyetlen. A régenskorszakban erősen korlátozó társadalmi szabályok uralkodtak.

Az akkor élő nők számára nem sok romantika lehetett abban, hogy fiatalkorukban házasságra kényszerítették őket, néha pusztán azért, mert néhány percet kettesben töltöttek egy férfival. Ekkoriban még nem szavazhattak, és nem is lehetett saját tulajdonuk. 

Ha egy nemesi családból származó nő nem ment férjhez, jellemzően az az egy választása maradt, hogy rokonoknál élt, mint eltartott (ebben a helyzetben volt maga Austen is). A házasság volt tehát az egyetlen útja annak, hogy valaki kikerüljön a szülői házból, kivéve persze, ha a család rossz anyagi körülmények között élt, ebben az esetben ugyanis a lányok nevelőnőként, tanítóként, vagy társalkodónőként a munkaadójuknál kellett hogy lakjanak. Egy kapcsolatok vagy munkaadó nélkül élő nőt az a veszély is fenyegetett, hogy lecsúszik a nemesi sorból, vagy ahogy akkoriban tartották, még tragikusabb sors várt rá vénlányként. Ezt a bélyeget már akár huszonhárom-huszonnégy éves korukban is megkaphatták.

Pénzhez egy nemesi felmenőkkel büszkélkedő nő tehát csak házasság révén juthatott. Örökölni csak akkor volt lehetősége, ha nem voltak fiútestvérei, közülük is általában a legidősebb fiú örökölte a birtok nagy részét. Az, hogy egy nőnek karrierje legyen, elképesztően ritka volt, csak a legelismertebbeknek sikerült az önállóságnak ezt a fokát elérniük.

Még Jane Austennak sem sikerült a teljes függetlenség: életének utolsó hat évében évi száz font körül keresett, de a családja kiadásai ennek a négyszeresére rúgtak.

De nemcsak a gazdasági helyzetüket, hanem a szexualitásukat tekintve is elnyomott helyzetben voltak a nők ebben az időszakban. A történelem legtöbb szakaszában úgy vélekedtek róluk, hogy magasabb a libidójuk a férfiakénál, ám ez az elképzelés éppen a 18. század közepén kezdett el megingani. Innentől kezdve a hölgyeket passzív félként jellemezték, akik legfeljebb a hitvesi kötelességüknek eleget téve, gyermeknemzés céljából voltak hajlandók közösülni. Az elvárás egyértelműen az volt, hogy egy magára valamit is adó úrihölgy elegáns, tisztességes és istenfélő legyen, és ezen erényeivel nyerje el a férfi vonzalmát. Az engedelmesség miatt érzett nyomás hatására a nők egyénisége szinte teljesen beleolvadt a lány, a feleség és az édesanya szerepébe.

Mégis romantizáljuk a kort, ahol a legfőbb gondunk az lett volna, hogy férjet találjunk

Az Austen-mánia 1995-ben érte el Hollywoodot, és a jelek szerint azóta sincs megállás. Az elmúlt években mintha mindennél intenzívebb lenne a régenskorszak iránti rajongás, ám az újabb adaptációkban van némi történelmi pontatlanság. És nem, nem a fekete színészek megjelenítése a fő csúsztatás, amely miatt korábban rengeteg kritika érte a Bridgertont – egyébként feleslegesen. (Tény, hogy akkoriban London 1,3 milliós lakosságának csupán a másfél százaléka volt fekete, akik nem juthattak be a nemesi körökbe, de a sorozat egy fantáziavilágban játszódik, így engedjük meg ezt a művészi szabadságot a sorozat készítőinek.) A másik – talán jogosabb kritika, hogy a mostani filmes alkotások (mint a Meggyőző érvek) nyelvezetében egyre jobban próbál megfelelni a fiatal közönségnek, ezzel teljesen más karaktert adva a szereplőknek.

Mindezek tükrében leginkább talán arra érdemes odafigyelnünk, amit ezek a sorozatok és filmek hellyel-közzel pontosan bemutatnak. A Bridgerton például ebben a kérdésben többségében jól teljesít, például hogy milyen mértékben kulcskérdés volt az akkori hölgyek számára, hogy minél hamarabb férjet találjanak maguknak.

Modern szemmel nézve persze felületesnek tűnhet, hogy a legtöbb nemesi származású nőnek az volt a legnagyobb problémája, hogy minél kelendőbb, csendesebb és csinosabb legyen, de a kor sajátosságainak megfelelően valóban egy jó parti megtalálása volt a legéletbevágóbb kérdés egy nőnek.

A régensi kordrámák a szellemes kis párbeszédekre, a szexuálisan túlfűtött alig érintésekre, és a kor lenyűgöző divatjára helyezik a hangsúlyt, a szerelem és a vágy művészi részletességgel ábrázolódik bennük. Akkoriban ugyanis egyetlen kézmozdulatnak is óriási jelentősége lehetett, hiszen a szerelmen alapuló házasság akkora luxusnak számított, amit még a tehetősebb nők is csak ritkán engedhettek meg maguknak.

Fejes Flóra

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT