–

Sajnos ez a sorozat sosem lett annyira nagy robbanás itthon, mint ahogy azt szerintem megérdemelte volna

Eredetileg 2013–2018 között futott az ABC Family csatorna gyártásában. Nagyon sok sorozatot nézek, de a gyenge pontom a tinisorozatokon kívül mindig is a tipikus feel good-szériák voltak, azok, ahol mind tudjuk, hogy a főszereplő úgyis nyer, a rosszak megbűnhődnek, az ellenfelek megbocsátanak egymásnak, és mindenki szépen lassan feloldja a traumáit. A The Fostersben pedig ennek a kettőnek a tökéletes ötvözését találtam meg. 

A történet az Adams-Foster család körül forog, ami kezdetben még csak a leszbikus szülőpárból a rendőr Stefből és tanár Lenából meg a három gyerekükből áll: Stef előző kapcsolatából származó fiából, Brandonból, és az örökbefogadott ikerpárból Marianából és Jesusból. 

Amikor a gyámügyes közvetítőtől kapnak egy hívást egy a fiatalkorúak büntetőintézetéből szabadult lányról, Callie-ről, aki nem viseli jól a férfiak jelenlétét, nagy nehezen igent mondanak, és a terv szerint csak pár napra, de befogadják.

Callie az első adandó alkalommal ellóg az iskolából, hogy megkeresse az öccsét, Jude-ot. Így Brandonnal együtt elindulnak a város lepukkantabb részeibe, hogy kimenekítsék a lány öccsét a korábbi nevelőszülőktől, abból a házból, ahonnan Callie bekerült a fiatalkorúak börtönébe. Azonban a család többi részénél sem áll meg az élet: Mariana az iskolában árulja Jesus ADHD- gyógyszereit, hogy titokban kisegítse a szülőanyját, Stef pedig az exférjével kénytelen párban dolgozni. Már az első epizód is rengeteg fordulatot rejt, így nem spoilereznék le belőle többet, de annyit mondhatok, csavaros történet.

Azonban nem csak a csavaros történet miatt érdemes adni neki egy esélyt 

A sorozat legnagyobb előnye, hogy végtelenül empatikus, és nem ijed meg attól, hogy komoly társadalmi kérdésekhez nyúljon. Dinamikája alapvetően az örökbefogadás és nevelőszülőség kérdésköre körül forog. Hogyan tudnak a szülők hatással lenni egy tizenéves lányra, aki egész életében nevelőszülőkről nevelőszülőkre járt? Az egészen korrupt amerikai örökbefogadási rendszer mélyére megy, de magyar viszonylatban is sokat lehet tanulni belőle – már ami az állami gondozásban élő fiatalok lelkét illeti. Azonban mindezeken kívül jó példa lehet arra, hogy ha még csak képernyőn keresztül, egy megírt történetben is, de meglássuk: a szivárványcsaládok pont ugyanúgy ölik egymást azért, hogy ki meddig zuhanyzik, vagy mi legyen vacsorára, mint az úgynevezett „átlagcsaládok”. 

A sorozat empatikusan nyúl olyan témákhoz is, mint a bevándorlás, a szerhasználat, a depresszió, a különböző nemi vagy szexuális orientációk helyzete, iskolai lövöldözések vagy krónikus betegségek.

Épp akkora hangsúlyt fektet az egyes gyerekek jövőjére és önálló történetére, mint a szülők kapcsolatára. Az évadok során láthatjuk Steffet és Lenát a házasságtól a válás szélére sodródni, majd visszajutni a harmóniába. Nem állíthatom, hogy a sztori nem csöpögős vagy giccses néhol, és azt sem, hogy nem használja a családi drámák szokásos paneljeit. Azonban azt a nagyon fontos üzenetet mégis átadja, hogy ha gyerekekről és szülőkről van szó, sokszor jár a negyedik, ötödik vagy hatodik esély is. A karakterek szerethetően esendők, a kamaszok végre tényleg kamasznak néznek ki, és nem jól sminkelt harmincas színészek próbálják magukat kiadni tinédzsereknek.

A Fosters nagy része azonban elsősorban arról szó, hogy ha az ember olyan körülmények közül érkezik, ahol azt éreztetik vele, nem elég, vagy eldobható, akkor a rossz döntések csak halmozódnak. Az évadok során végignézzük, hogy Callie folyamatosan szabotálja saját magát, amíg meg nem tanulja elfogadni, hogy márpedig nem fognak róla olyan könnyen lemondani. Az évadok során a nukleáris család felbomlik, és egyre-egyre egészül ki vér szerinti szülőkkel, nevelt és vértestvérekkel vagy nagyszülőkkel. A filmsorozat a család átalakulásával át is fogalmazza azt:

a néző tényleg azzal az érzéssel ül a kanapén, hogy a család, – tök mindegy, hogy is néz ki – a nap és a rész végén elfogadja és támogatja egymást.  

Ha a sorozat empátiája vagy karakterei nem győznének meg valakit, a Foster-család háza valami briliáns belsőépítészeti és lakberendezési csoda, amiért önmagában érdemes megnézni pár epizódot, mert legalább annyira ikonikus a Brady Bunch-e, vagy hogy egy nagyon Z generációs példát hozzak, mint a Sok szerencsét, Charlie! sorozaté. A másik pedig, a sorozat főcímdala az egyik legjobb és leginkább „dallamtapadós”, amit valaha hallottam – így, hogy már háromszor láttam, most sem tudtam soha áttekerni. 

A The Fosters nem váltja meg a világot, nem is vállalkozik rá. Viszont megmutatja, hogy mennyire jól is működhet egy sokszor végtelenül diszfunkcionális, de szerető család, ahova az epizódok végén mindenki tartozni akar. 

Polner Laura