–

Magyarországon nem szokás sikeres filmeknek folytatást csinálni – a ritka kivételektől eltekintve –, de olyan, ami még jól is sikerül, a külföldi példák között is ritka. Mi a titka, hogy jól süljön el? Egyszerű: nyilván az, hogy nem pusztán a siker meglovagolása, és még egy bőr lehúzása legyen a cél, hanem hogy a sztori továbbfejlődjön, a karaktereknek nagyobb ívet adjon, még tágabb perspektívába helyezze az eredeti cselekményt. Máskülönben bukásra van ítélve. 

Köbli Norbert forgatókönyvíró bevallottan azért akarta folytatni a tizenegy évvel ezelőtt bemutatott A vizsgát (amit Bergendy Péter rendezett), mert így akart tisztelegni annak főszereplője, Kulka János előtt, aki olyan tragédiát élt át azóta, amit senki sem kíván az ellenségének sem – különösen nem egy színésznek: elveszítette a beszédkészségét, a mozgása könnyedségét, a színpadra lépéshez szükséges képességei jelentős hányadát. De nem mindent! Nem a lényeget! Ha egy másik ember is lett belőle – amit elképesztő méltósággal vállalt fel a nyilvánosság előtt –, Köbli jól ítélte meg, hogy ezt erőforrásként lehet kamatoztatni egy új történetben. Rá gondolva, neki írta A játszmát (ahogy a forgatásán idején nekünk is mesélte), de ez nem jelenti azt, hogy nem kellett hozzá még egy érvényes, a saját lábán is megállni képes történetet kitalálnia.

Nehéz megítélni, hogy „A vizsga” ismerete nélkül „A játszma” megállja-e a helyét, de az az érzésem, hogy igen, az előtörténetből kiderül annyi, amennyire egy átlagos nézőnek szüksége lehet.

Még több is: megtudjuk, hogy Markó Pál (Kulka János), az ÁVO korábbi rettegett tisztje elveszítette a feleségét, majd agyvérzést kapott maga is, így félreállítva, magányos éldegél, immár kedv és cél nélkül; hogy korábbi pártfogoltja, Jung András (Nagy Zsolt) időközben komoly karriert épített az állambiztonságnál, ahogy felesége, Éva (Hámori Gabriella) is, de még nagyobb babérokra törnek; és hogy Kulcsár elvtárs (Scherer Péter) is képben van még. Mindhárman tartanak attól, hogy Markó valamiféle bosszúra vagy visszatérésre készülhet, miután tíz évvel korábban lépre csalták. 

Innen indulunk, amikor belép a történetbe egy fiatal, vidéki lány, Abigél (Staub Viktória), akit csaliként kívánnak használni Markó céljainak kifürkészésére és feltartóztatására. Abigél azt állítja, hogy abból a falusi családból érkezett, amelyik Markót a háború alatt bújtatta, és most, hogy felvették az ELTÉ-re, segítséget kér a fővárosi megtelepedéshez.  

Igazából nem a sztori a lényeg, csak hogy legalább van egy sztori, ha nem is akkora téttel, amiért lerágnánk miatta a körmünket. A lényeg, hogy az egykor megismert alakokkal mi lett, milyen ember vált belőlük. Hogy az, aki akkor a csúcson volt (Markó, vagyis Kulka) mit kezd a lefokozott, csökkent értékű életével, és a korábbi feltörekvők (Éva, Pál és Kulcsár) személyiségére hogyan hatott, hogy nyeregbe kerültek. És hogy kiderüljön: kiben mekkora valós erő és képesség volt.

Klasszikus film „A játszma” – FILM film. Amilyenből ma egyre kevesebb születik, amelyikért aggódunk, hogy végleg eltűnik a franchise-produkciók korában.

Hagyományos kémtörténet, ami megdolgoztatja az agyat: feldobja a labdát, hogy végig azon morfondírozz, ki mit akar titkon, mit rejteget, és kicsoda valójában. Ilyen filmekért jött létre egykor a mozi, és tartok tőle, hogy ezek azok a filmek, amiket ma már csak képernyőn akarnak látni az emberek, mert hiába elsőrangú a látványvilága (ahogy megidézi a ’60-as éveket, kifogástalan ízléssel, kifinomultan egyensúlyozva a hiteles és a vágyott között – aminek a készülését ITT követtük nyomon), mégsem fog szétrobbanni a vászon az akcióktól, nincsenek villódzó fények, szapora vágások. Talán a zene dominanciája (Asher Goldschmidt munkája), és a szereplők „over the top” ruhatára illeszkedik leginkább a mai kor ingerdús elvárásaihoz.

Én éppen ezért szerettem. A maga csendes, elegáns, pontos és profi módján – Fazakas Péter rendező eddigi legkiforrottabb, legjobb munkája – elmesélt egy történetet arról, mit tesz az emberrel az ambíció és a mohóság – és mit tesz az, ha állandóan hazudni kell. És mivel egyértelmű volt a cél, mindenki tudta, mit kell hozzátennie: a stáb és a szereplők egyaránt magas színvonalon teljesítettek.

Hámori Gabriella és Nagy Zsolt kettőse örömtelien beérett: annyira harmonikus, kiforrott és komplex a játékuk, hogy élmény nézni. Mindig is nagy tehetségek voltak, és most felnőtt, érett, beérkezett sztárok lettek. Nekik is legalább olyan jutalomjáték ez a film, mint a valódi főszereplőnek. Staub Viktóriára pedig csak azért nem mondhatjuk, hogy kiváló felfedezés, mert ezt már learatták az Aranyélet alkotói az utolsó évadban, mindenesetre most is ugyanolyan friss és erőteljes hatású, mint akkor volt: filmezésre termett színésznő. (Talán egy kicsivel többet ismerünk meg a testéből, mint szükséges volna – ez lehet az egyetlen kifogásunk.) Szarvas Józsefet mint új szereplőt pedig szintén öröm látni, sosem kopik el a kvalitása.  

És akkor itt van Kulka, az egész produkció lelke és motorja. Kulka, akiből csak egy van ebben az országban.

Akiért megéri felhúzni a semmiből egy ilyen, több milliárdos produkciót, mert még mindig elviszi a hátán, elég hozzá csak néznie. Elég ott lennie, akkora súlya van – de itt most ennél többet is megmutathat: leckét ad tartásból, méltóságból, emberi nagyságból.

Markó Pálként mindenkit leiskoláz ebben a sztoriban, de nem csak úgy, hogy sikerül-e túljárnia mások (a fiatalok) eszén, mert az smafu, hanem azzal, hogy megmutatja: ki tud ember maradni, kinek maradtak valós emberi kapcsolatai. Vagy legalább egy. Mert kémként, aki egy életen át játszmázik, hazudik, színlel, mindig és mindenki előtt, talán ez lehet a legnagyobb teljesítmény: legalább egyvalakit őszintén, szívből szeretni, legalább előtte önmagadnak lenni. És ahhoz hűnek maradni, minden körülmények között. Nekem erről szólt A játszma.   

Gyárfás Dorka

Képek: InterCom