–

Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy volt élet a „plasztikocén” földtörténeti kor előtt, vagyis a palackozott ásványvizek és üdítőitalok létezése előtt is. De milyen lehetett akkoriban, abban a messzi-messzi galaxisban? Hogy megtudjam, azt teszem, amit ilyen esetben az ember tehet, az ősök tudásához és bölcsességéhez folyamodom: megkérdezem Anyut. „Anyu, hogy éltetek a palackos víz előtt?” A válasz természetesen triviális.

„Amikor én gyerek voltam, még nem volt szokás mindenhova vizet vinni magunkkal. Ittunk otthon, vagy ahová mentünk, kibírtuk, amíg egyik helyről elértünk a másikig, esetleg megtöltöttük a kulacsunkat, voltak köztéri csapok. Nem csináltunk ebből nagy problémát. Ha volt víz, ittunk, ha nem volt, nem ittunk. Nem haltunk szomjan, látod, hiszen még itt vagyok.”

Egy másik X generációs pedig azt meséli, ha útközben vagy játék közben megszomjaztak, egyszerűen becsöngettek egy házba, és kértek egy pohár vizet. Lám-lám, a vízhez jutás módja sokkal több praktikus kérdésnél: kortünet is egyben.

De mi ez a nagy PET-palack-ellenesség?

– tehetnék fel sokan a kérdést, valamilyen szinten jogosan, hiszen hiába törekszünk a műanyagmentességre, ma már a használati tárgyaink jelentős része műanyag, és a vásárlást is nehéz megúszni műanyag csomagolások nélkül. Csakhogy ez nem ment fel minket. A ma forgalomban lévő PET-palackok jelentős része olyan egyszer használatos műanyag, amelynek alkalmazását könnyedén kiküszöbölhetnénk, és hiába az újrahasznosítás, valójában a legzöldebb palack az, amit nem veszünk meg, vagyis forgalomba sem kerül, vagyis el sem készül.

Hogy mennyit számítanak az egyéni döntések, ahhoz elég a saját életünkre rápillantanunk. Mi például az otthon töltött időszakokra egyáltalán nem vásárolunk műanyag palackos vizet vagy üdítőt, csapvizet iszunk, ám amikor úton vagyunk és kempingezünk vagy vadkempingezünk, akkor szükségünk van a magunkkal vitt vízre. Ha csak a napi ajánlott másfél-két liter vizet innánk meg, az akkor is fejenként napi egy, évente pedig 365 palackot, két ember esetében pedig már 730 darabot jelentene. Ha még hozzávesszük az egyéb okból (mosogatás, fogmosás, kézmosás, tisztálkodás, főzés stb.) szükséges vízmennyiséget, akkor ez több ezer flakon évente. Tehát több ezer PET-palacktól kíméljük meg a környezetünket azzal, hogy a régi flakonokat többször használjuk, újratöltjük, illetve vizeskannát használunk. Szűrt víz is készíthető akár egy kempingben is a vízszűrő kancsók segítségével.

Mennyi palackot használ el akkor egy négyfős család vagy egy tíz fős munkaközösség? És egy nagyvállalat?

Máté, aki egy több mint ezer főt foglalkoztató építőipari vállalatnál dolgozik középvezetői pozícióban, kiszámolta. Arra jutott, hogy ha a cégnél továbbra is palackozott vizet rendelnek az alkalmazottak számára, akkor évente körülbelül 3,8 tonna műanyaghulladékot termelnek (kupakkal együtt).

Ha környezetbarát megoldást választanak, akkor ezt a szemétmennyiséget megspórolják, és anyagilag is jobban járnak.

Ma már több okos választási lehetőségük is van a munkáltatóknak a palackos víz kiváltására. Használhatnak vízszűrős csapot, beszerezhetnek vízautomatát vagy vízadagolós hűtőt. 

„Értelmiségi fiatalok d*gtak a fán” – Ezek a ti legkeményebb fesztiválélményeitek

WMN Nyár – 2022. július 10. – CSA

De mi a helyzet akkor, ha valaki arra kényszerül, amire jómagam, vagyis neki kell vágnia a hatalmas kalandnak: ki kell mozdulnia a négy fal közül? 😨 Hogyan oldjuk meg a hidratálást jártunkban-keltünkben? Lehet élni PET-mentesen?

Egy hosszú nap a városban

Mozgalmas nap elé nézek, amikor a Clark Ádám tér–Margit híd–Széll Kálmán tér-tengelyen fogok mozogni. Tudom, könnyített pálya, hiszen ez a városnak egy frekventált, a turisták és hipszterek által is kedvelt része, nehéz lesz szomjan halni. Valószínűleg ahogy az ember halad a külső kerületek felé, úgy apadnak el a források is. Vagy mégsem?

Már kora reggel a város felé tartva, a volánbuszon zötyögve (üdv az agglomerációból!) kiszúrok Pomázon a főúton egy kék köztéri csapot, elmorzsolok egy könnycseppet a feltoluló gyermekkori emlékek hatására, és íme, meg is van az első hely, ahol újra tudnám tölteni a kulacsom.

Útközben vizslatom az embereket, a legtöbbjüknél PET-palack, persze ki tudná megmondani, hogy újratöltöttek-e, vagy hogy hány táskában lapul ott egy kulacs. A másik irányba elhúzó HÉV vezetőfülkéjében például meglátok egy színes kulacsot a vezető előtt. Gondolatban dobok neki egy pacsit.

Délelőtt szerkesztőségi értekezlet. Ilyenkor az ember otthon szépen megtölti a palackot, és bár nem valószínű, hogy mire beér a szerkesztőségbe, addigra betermel fél liter vizet, de vegyük úgy, hogy figyel a hidratáltságra, és mégis megteszi, úgyhogy a szerkesztőség konyhájában lehetőség van újratölteni a kulacsot. Ha nem lenne nálam palack, akkor sincs probléma, a konyhaszekrény tele van bögrékkel, lehet válogatni (csak aztán tessék elmosni is!). Úgy sejtem, ez a megoldás a legtöbb irodai munkahelyen rendelkezésre áll, vagyis a nap nagy részében megoldott a vízvételezési lehetőség. Aki gyereket hord oviba vagy suliba, valószínűleg az is meg tudja oldani már kora reggel vagy délután az újratöltést a minimosdók világában.

Előző délután például waldorfos rokongyerek iskolai előadására mentünk a férjemmel, ahol a csodálkozó tekintetek gyűrűjében az előadás helyett az osztály csapját kezdem el fotózni. Az osztályteremben ugyanis külön kis konyha van, és mindenkinek saját bögréje. Az edukáció fontos, ugyebár.

Értekezlet után jöhet a városban szaladgálás. Rákeresek a neten, hol juthatnék vízhez, milyen lehetőségek vannak még a kávézókon és a bevásárlóközponton túl. Nagy örömmel jelentem, hogy ma már honlap és applikáció is létezik, amely segít a források megtalálásában.

A vízlelőhely appot letöltve láthatod, melyek azok a vendéglátóhelyek, kik azok a gasztropartnerek, amelyek már csatlakoztak a kampányhoz, és bármikor betérhetsz hozzájuk friss vízért. Minden kulacstöltésért pont jár. Az applikáción keresztül azt is nyomon követheted, hány liter vizet ittál meg, és az újratöltéssel hány műanyag palack nem került ki a környezetbe.

A közkutak.hu oldalra GPS-koordinátákkal, térképen jelölve, egyéb tudnivalókkal együtt kerülnek fel a város vízlelőhelyei. Külön jelölik a közkutakat, ivókutakat, egyéb vízvételi lehetőségeket (például nyilvános vécék), forrásokat, ivócsapokat, újratöltési lehetőségeket.

Úgy döntök, csekkolom, hogy mennyire helytállók az itt található infók.

És hősünk elindult ivókutakra vadászni

Az első kiszemelt helyszínre tartva pillantok meg egy bringást, a biciklijén kulaccsal. Péter a Clark Ádám tér lépcsőjén cipeli éppen lefelé a bringáját, jó nehéznek tűnik, imádhat, hogy leszólítom, de jó fej, megáll, és válaszol a kérdéseimre, vagyis arra, hogy hol szokta újratölteni a kulacsát.

Mint meséli, a városban biciklivel közlekedik, ha tud, akkor melóba is azzal megy, hétvégente pedig a haverokkal tekernek hosszabb távokat, például Szentendrére. A kulacsot otthon tölti meg, ez bőven elég, amíg beér a munkahelyére, de amikor kirándulnak, bizony megesik, hogy boltban kell vizet vennie. Szerinte túl kevés a bicikliutak közelében az ivókút. Azzal még nem próbálkozott, hogy vendéglátóhelyen kérjen vizet, de ő maga már töltötte újra másnak a kulacsát. Péter ugyanis maga is vendéglátóhelyen dolgozik, ahová néha betérnek a szomjazók.

„Persze, ha valaki bejön hozzánk, és vizet kér, adunk neki. Úgy vélem, ez emberi kötelességünk” – mondja.

Megköszönöm az információkat, le akarom fotózni, ezt nem engedi, úgyhogy csak a kulacsáról lövök egy képet, és már megyek is tovább.

Az Ybl Miklós térre tartok, ugyanis itt állítólag egy ivócsap üzemel

Az ivócsapprojekt lényege, hogy egy apró mérnöki szerkezetet szerelnek a tűzcsapokra, amelyek így egy pillanat alatt válnak ivókutakká úgy, hogy közben az eredeti, tűzbiztonsági funkciójuk sem sérül. A piros színű tűzcsapokra felszerelt feltűnő kék színű ivócsapokból a nyomógomb benyomásával az ivóvíz 15 másodpercen keresztül folyik. Az ivócsapon egyetlen felső kifolyási pont van, ehhez közel hajolva lehet közvetlenül inni vagy a lehulló vízsugárból könnyedén megtölthetjük a kulacsunkat. A magyar csapvíz szerencsére jó minőségű és biztonságosan fogyasztható (ellentétben sok más országéval).

Az utcán végig tűzcsapok, háromszor megyek végig rajtuk, de nem találom azt, amelyiket keresem, végül GPS-koordináták segítségével azonosítom az ominózus csapot, de legnagyobb csalódásomra nyoma sincs rajta a szerkezetnek, amelynek segítségével ihatnék belőle. Viszont elém ugrik egy nyilvános vécé a Várkert Bazárnál. Tiszta és kulturált, van vécépapír, szappan és kéztörlő, a kulacsom pedig befér a csap alá. Tulajdonképpen 150 forintért jutok vízhez, műanyag nélkül. (Olcsóbb, mint a Rákóczi téri piacon, ahol 250 forintért könnyíthetünk magunkon.)

Alig teszek meg néhány lépést, már jön is velem szembe az újabb forrás, a Vártkert Bazár csobogói és szökőkútja, sajnos azonban tábla hirdeti, hogy a víz nem iható. Srégen szemben azonban megtalálom az első közkutat.

Segítek egy turistának, aki nem tudja, hogyan kell használni a nyomógombot, megtölti a flakonját, aztán én is vizet vételezek. Megjelenik egy méhecske is, ami hálásan száll rá a csap alatt frissen képződött pocsolyára.

Nagy nehezen rátalálok egy utcával odébb az oroszlános kútra is

Ez a közkutak.hu információi szerint ki van száradva. Valóban úgy tűnik, hogy nem üzemel, de ez csak a látszat. Amikor odatartom a kezem, az oroszlán szájából folyni kezd a víz, nagyjából egy percen keresztül. Igazi gyermeki örömöt érzek a felfedezés hatására. Lelkesen indulok tovább, de hiába keresem a következő két kutat a Jeruzsálem parknál, azokat nem találom meg. Viszont találok egyet a Clark Ádám téren, szemben a siklóval, a nullás kilométerkő mellett. Nem egyszerű a használata, mert csak addig jön a víz, amíg nyomom a gombot, de legalább egy lelkes állatbarát kihelyezett ide egy madáritatót is. Oké, hát olyan, amilyen (egy műanyag virágalátét), de a miénk.

Aki keres, az talál, mondják, vagy lehet, hogy ez már a vonzás törvénye, ugyanis egy régi bérház nyitott főbejárata előtt elhaladva és azon betekintve, újabb oroszlános kútnak tűnő objektumot pillantok meg. Építési terület, valószínűleg tilosban járok, úgyhogy csak óvatosan settenkedem. Közelebb érve gyanúm beigazolódik: ez bizony valaha egy ivókút volt. Kezdem valamiféle budai Indiana Jonesnak érezni magam.

Indiana Jones pedig kutak után kutat tovább

A következőt a Szilágyi Dezső téren találom meg. Először nem értem a csap aljában található tálka miértjét, aztán leesik a tantusz: megtölthető, majd üríthető kutyaitató tál. Zseniális! A háttérben Petz Samu építész emlékkútja, sajnos benne víz helyett csak némi szemét. A modern szerkezetet viszont működés közben is megfigyelhetem, egy lány érkezik kedvencével. A kutya boldogan lefetyel, majd megpróbál belefeküdni a vizes tálba, nem sok sikerrel, aztán engedi, hogy lefotózzam, és még kutyapuszit is kapok a kezemre.

Átszaladok a Batthyány térre, sajnos a csap nem működik, az egyik oldalán még a nyomógomb is le van szedve, viszont itt is találok kulturált nyilvános vécét a vásárcsarnokban (200 forint, és a csap alá fér a kulacs). Végül csekkolom a Nagy Imre téren található kutat. Jópofa medvés faragvány díszíti, de sajnos ez sem működik, pedig hasznos volna, ugyanis a parkban kutyafuttató és játszótér is található.

Ideje, hogy csekkoljak néhány vízlelőhelyet.

A Szilágyi Erzsébet fasorban lesz egy találkozóm egy kávézóban.

Fogyasztó vendégként nem hiszem, hogy nehéz dolgom lesz, ha vízhez akarok jutni. És valóban, beszélgetőpartneremmel megvitatjuk a megvitatandókat, bedobok közben két kávét és elmajszolok némi sült krumplit, amikor pedig fizetek, megkérem a pultost, hogy töltse fel a kulacsomat. Szó nélkül megteszi. Nem csoda, annyira rossz vagyok matekból, hogy irreálisan nagy borravalót adok, simán belefér egy pohár csapvíz.

Hazafelé a Széll Kálmán téren betérek egy kávézóba, a pultos srácok szívesen adnak vizet annak, aki kér. 

„Nyilván, nekünk is jobb, ha valaki az ötszáz forintos ásványvizet veszi meg, de nem hagyjuk szomjan halni az embereket” – mondja egyikük.

Szaladok tovább a HÉV felé, egy cukrászda van még a listámon (közben kiszúrok egy „levegő és víz” feliratot egy benzinkút oldalán, aki keres, az talál, ugyebár). A cukrászdában kedves, mosolygós lányok fogadnak, rögtön nekik szegezem a kérdést, adnának-e vizet. Adnának, de nem azért, mert ez számukra kötelező, hanem csak úgy, kedvességből. Gyakran térnek be hozzájuk az iskolából hazafelé tartó, vagy a közeli játszótéren kitikkadt gyerekek is. Korábban mindenki kiszolgálhatta magát a falicsapnál (rajta felirat: Bründl János cs. és kir. udvari szállító), ám az csöpögött, ezért el kellett zárni, de aki kér, annak most is adatik.

Csekkolom még a Rumini játszótér csapját (működik)

Aztán átmegyek az utca túloldalán található ékszerműhelyhez. A közkutak.hu szerint itt is megtölthetem a kulacsomat. Kétszer megyek el mellette, mire meglelem, aztán megpróbálok bemenni. Az ajtó nem nyílik, csengetni kell. Elbizonytalanodom. Tényleg csengessem ki a tulajt? Végül megteszem.

Zoltán, a műhely vezetője készségesen áll rendelkezésemre. Mint meséli, a felesége ötlete volt, hogy legyenek ők is újratöltő pont. Egyrészt természetvédelmi okokból, másrészt azért, mert ők is szoktak bringával kirándulni, és tudják, milyen jó, ha meg tudják tölteni a kulacsaikat. Eddig még nem volt példa arra (az érkezésem előtt), hogy valaki azért csöngetett be, hogy vizet kérjen, de a lehetőség adott.

Elköszönök Zoltántól, és csupa jó érzéssel indulok haza. Lám, még sincs az ember szomjan magára hagyva a nagyváros nyüzsgő betondzsungelében. Vannak, akik megértettek valami nagyon fontosat, és ha csak ennyit tehetnek, hát azt megteszik: vizet adnak a szomjazónak.

Nekünk nincs más dolgunk, mint megtalálni a forrást. És alátartani a kulacsunkat.

Iliás-Nagy Katalin

Ha biztosra akarsz menni, ITT töltheted fel a kulacsodat. 

A képek a szerző tulajdonában vannak