–

1. Szürke sapkák

Az idejét sem tudom, mióta hordok sapkákat, de legalább tíz éve. Az okát sem tudom, őszintén szólva, legalábbis nincs valami jól hangzó szexi magyarázat, nem a válásom miatt kezdtem, és nem valami vagy valaki az oka. Csak azt tudom, hogy komfortérzetet ad, hogy imádok sapkában lenni, és hogy valószínűleg túl sokat hordom őket, mivel a közel négyéves kislányom az oviban, a csoportszobában is sapkában van. Szóval ránőttek a sapkák a fejemre, és jobban belegondolva nagyon kevés olyan élethelyzet van, amikor nem sapkában vagyok, ez is csak május és szeptember között képzelhető el. Azt hiszem, a személyes lázadásom egyik jele és eszköze lett a világgal szemben, hogy „a rohadt életbe, történhet bármi, én elbújok a sapkám alatt, ott nagy baj nem történhet”. És igen, van kék és fekete sapkám is, de azokat alig hordom. Ezeket viszont néha öltönyhöz is… nem, a tébolynak nincs sem egészséges, sem egészségtelen határa. A sapka a részem lett. És imádom, hogy az lett.

2. Kotyogós

A kotyogós azért szimbolikus és fontos része az életemnek, mert mindig emlékeztet rá, hogy nemcsak a magasságom miatt szoktam kilógni minden sorból, hanem azért is, mert a legtöbb mainstream divat totál hidegen hagy. A kávé esetében a teljes kapszulás hullám kimaradt nekem, másrészt vendéglátós-rendezvényesként elég közelről látom, és elég jól értem, hogy a klasszikus olasz presszó mitől olyan egyedi és csodálatos, de nekem a vödör méretű latte mandulatejből és kotyogósból az abszolút kedvencem, egyáltalán nem vagyok kávéfüggő, kettőt iszom minden reggel, azt viszont ebből, mert nekem ez a legfinomabb. Ráadásul a kapszulákhoz képest ez egy csodálatosan környezetvédő megoldás, plusz ez pont annyi, amennyit a feleségemmel minden reggel megiszunk, és egyáltalán nincs igényem napi hatot inni belőle, azaz még hazudhatom magamnak azt is, hogy tök egészséges. 

3. A zsidó bácsi

A faragott zenészfigurát egy huszonévvel ezelőtti krakkói úton vettem, kitettem a polcra, aztán ott maradt. Sosem vittem sehova, sosem veszítettem el semelyik költözésnél, és ahogy jött velem, úgy lett egyre nagyobb a jelentősége. Egyrészt a családi gyökereimet, a származásomat, az identitásom egy részét jelenti, ahogy lenéz rám a polcról. Másrészt, és nagyobb részt a krakkói túra másik célállomását juttatja mindig eszembe – igen, elmentünk Auschwitzba is, ami nekem olyan élmény volt, hogy ahhoz egyedül a jeruzsálemi Yad Vashem Múzeumban tett látogatás hasonlítható. Sem normálisan elmesélni, sem az emléket reprodukálni nem nagyon tudom. Úgy mentem oda, hogy „na, én aztán mindent tudok, ami itt történt”. Úgy jöttem el onnan, hogy sírni, beszélni, komolyabb összefüggésekben gondolkodni, vagy felfogni azt, amit épp átéltem – nem tudtam.

Auschwitzban a percre, centire kimért kíméletlen szervezettség, Birkenauban a méretek, a lépték az, ami torkon szúrt. A családi történeteink a nagyszüleimtől.

Az a csend, amiben sok millió sikítás van. Az a szag, amire nincsenek szavak. Az összegyűjtött hajak, a sínek, a körmök nyomai, minden egyes centiméter olyan, hogy a komplett emberiség számára kötelezően felírnám receptre. A bejáratnál sokan fotózkodnak és beszélgetnek. A kijáratnál egyetlen hangot sem hallasz senkitől. Erre emlékeztet az én zsidó bácsim mindig. Erre a csendre.

4. Katalin utca

A Katalin utca nem az én tárgyam. Bevallom, hogy még nem is olvastam. Nem is ezért fontos. Hanem azért, mert a feleségem kedvenc könyve. És ahányszor csak ránézek a Szabó Magda-gyűjteményére, mindig az jut eszembe, mennyire jó lenne ennyire hitelesnek, önazonosnak lenni, mint ő. Aki a világon a legjobban olvasni szeret, sőt egyedül egy szobában szeret olvasni, ezt fel is vállalja előttem, és a világ előtt, és irigylem őt sokszor ezért. Amiért ennyire nem akar megfelelni, alakoskodni, úgy tenni, mintha. Ő nem ilyen. Ő olvasni szeret, és büszkén vállalja is ezt, és amikor ideje és lehetősége van rá, akkor tiszta erőből boldog a könyveivel. A Katalin utcáról pedig mindig ragyogó, csillogó szemmel beszél. Mint egy csodáról. Ezért fontos nekem a Katalin utca, mert ő fontos nekem.

Mert kiegyenesítette az életemet, mert ott volt nekem, amikor nem is léteztem, annyira darabokban voltam, mert a társam, a legjobb barátom, a szerelmem, és a gyerekem fantasztikus anyja. A mindenem. 

5. A csatos doboz


Ezt pedig magyarázni sem kellene, annyira nyilvánvaló. A csatos doboz azért fontos, mert minden alkalommal, amikor használom, azt juttatja eszembe és azt szimbolizálja, hogy lányos apa vagyok. És nem lehetnék sem büszkébb, sem boldogabb, sem teljesebb lányos apaként.

Akkor is, ha a hatalmas virsliujjaimmal még mindig ügyetlen vagyok ezekkel a csatokkal, és a kisebbik gyerek már nem bőgi el magát, de még mindig megrémül, ha kiderül, hogy én fogom a haját megcsinálni.

Ez a doboz szimbolizálja a 400 bugyit, a több szobányi női ruhát, a sminkes dobozokat, amelyek tartalmának 30 százalékát ismerem – a többi rejtély –, és szimbolizálja mindazt, ami a lányos apákra olyan sokszor jellemző. A csupaszív ügyetlenkedést ezekkel a szarokkal, az időnként megjelenő egyik-másik lánygyereket, aki bebújik Apa hatalmas ölelésébe, nagy karjaiba egy megnyugvás erejéig, vagy két jó szóért, a büszkeséget, amiért én lehetek az apjuk, és a magabiztos tudatosságot, hogy igenis jó apjuk vagyok. A szívatásokat, amiket kapok, ha nem tudom, mi az a korrektor, a büszke tekinteteket, amikor én állok az iskola vagy óvoda előtt, és a teljes elernyedést, amit a karjaimban megnyugvó gyerekeken érzek. Ez a doboz szinte mindig eszembe juttatja, mennyire isteni dolog apának lenni, mennyire isteni lányos apának lenni.

Doffek Gábor

Olvassátok el a sorozatban korábban megjelent írásainkat is ITT