Babák ketrecben: hogyan keveredett gyerekbántalmazási ügybe Eleanor Roosevelt?

–

Az 1900-as évek elején New Yorkban az emeletes házak ablakában egyre gyakrabban tűnt fel egy furcsa toldalék. Fémből, fából, drótból készült alkotmány volt, amely egyszerre hasonlított beépített erkélyre, tárolódobozra és tyúkketrecre. A funkciója azonban eltért ezekétől: egészségügyi célokat szolgált. De ne szaladjunk ennyire előre! Ahhoz, hogy megértsük, mégis miként pattanhatott ki bárki fejéből ez a később majd kiderül, mennyire eszement ötlet, nem árt néhány dolgot átlátnunk.

 A XIX. század végén, a XX. század elején, a nagyvárosok létrejöttével, egyre nagyobb mértékben terjedt tuberkulózis, azaz a tbc.

A fertőzés terjedésének két fő oka a túlzsúfoltság és az alultápláltság volt ugyan, de sokan vélték úgy, hogy a megelőzését segíti a napfény és a megfelelő szellőzés.

És bár ez önmagában nem teljesen igaz, ma már pontosan tudjuk, hogy a friss levegő valóban elengedhetetlenül fontos, ahogyan a napsütésre is szükségünk van testi és mentális jóllétünk érdekében. Ha nem pont a tuberkulózis megelőzésére, hát a D-vitamin-termelődés elősegítésére, az angolkór nevű, egy évszázada még gyerekek tömegeit sújtó betegség elkerülésére.

Iskola a szabadban

A hat éven felüli gyerekek számára az úgynevezett „open air school” („iskola a szabadban”) elnevezésű kezdeményezéssel próbálták biztosítani a lehető legtöbb szabadban töltött időt. Ez nem egyszerűen azt jelentette, hogy alkalomszerűen, például tornaórán kivitték a diákokat a természetbe; magát az iskolai oktatást helyezték ki egy-egy, a városközponttól, a gyáraktól és a magas épületektől távolabbi helyre. Erre jellemzően a nyári időszakban került sor.

A szabadban zajló oktatásra eltérő épületeket vettek igénybe (vagy állítottak össze akár helyben). Volt, hogy korábbi laktanyát alakítottak át erre a célra, esetleg (katonai) sátrakat, de előfordult, hogy – ha az időjárás lehetővé tette, akkor – simán csak a padokat vitték ki, és a szabad ég alatt zajlottak az órák.

Ha erre nem adódott is mindig lehetőség, a cél az volt, hogy hatalmas, nyitott ablakokkal felszerelt termekben történjen az oktatás, sőt bentlakásos iskola esetén az alvás is.

Európa néhány országában (például Nagy-Britanniában és Franciaországban) pavilonszerű épületeket emeltek, amelyekben a korabeli szanatóriumokhoz hasonló volt az elrendezés: tágas, jól szellőző helyiségek, hosszú ablakokkal szegélyezett folyosók.

A kezdeményezés nem terjedt el tömegesen, de virágkorában több európai országban is próbálkoztak vele. A németországi Waldschule Charlottenburg volt az első 1904-ben, ezt követte a belgiumi, majd 1907-ben Svájcban, Itáliában, Franciaországban létesültek ilyen kihelyezett iskolák, de 1910-ben Magyarországon is építettek ilyeneket. Angliában a harmincas évek végére több mint száz open air school létesült, sok közöttük bentlakásos volt. De épültek ilyen iskolák Amerikában és Ausztráliában is. 

Mit tegyen, aki nem engedheti meg magának?

Az a megközelítés, hogy a gyerekek egészséges fejlődéséhez elengedhetetlenül fontos a friss levegő és a napfény, egyre inkább elterjedt a társadalom egészében. Természetesen – látva a számokat – közel sem volt rá lehetősége mindenkinek, hogy open air schoolba küldje a gyerekét, ráadásul az sem volt kétséges, hogy nem csupán a hat év felettiek számára fontos, hogy ne dohos, áporodott, rosszul szellőző helyiségekben töltsék a napokat.

A nagyobb, sűrűn beépített városokban, az apró, egészségtelen kialakítású lakásokban azonban nehéz volt gondoskodni a megfelelő szellőzésről, ezért jöhetett az ötlet, hogy

a csecsemőket egyfajta speciális ketrecben helyezzék ki „napozni”. Ezek az úgynevezett baby cage-ek az Amerikai Egyesült Államokban terjedtek el.

Bár a szerkezet első ránézésre meglehetősen ijesztő, börtönszerű képzetet kelt a vasrács miatt, valójában inkább a szoba szabadba történő, biztonságos „meghosszabbítása” volt, afféle minierkély kisbabáknak. Az interneten fellelhető képek tanúsága szerint sokféle megoldás létezett, némelyik valóban csak egy szimpla, ablakra rögzített, befelé nyíló ketrec volt, soknak azonban volt teteje is, vagy épp oldalfala.

A nagyobb, erősebb kialakítású „babaketrecek” nem csupán csecsemők, de totyogó, sőt akár járni tudó kisgyerekek számára is elég erősek voltak. Elképzelhető, hogy a szülők nem csupán addig tartották meg ezeket a szerkezeteket, amíg a gyerkőcök megtanultak járni, és már felügyelet nélkül ki lehetett engedni őket a szabadba (ebben a fél évszázaddal ezelőtti generáció jóval engedékenyebb volt, mint a mai), hanem jóval tovább, hiszen a rács a kieséstől is védte a kicsiket.

Na és hogy jön ide a későbbi first lady,

egészen pontosan a first ladységről akkoriban még nem is álmodozó Eleanor Roosevelt? Nos, úgy, hogy 1908-ban – követve a legmodernebb csecsemőgondozási irányzatot – első babáját, Annát, ő is ilyen babaketrecben tette ki napozni. Önmagában ezzel talán még nem is lett volna semmi gond, ám a gyereknevelés akkor népszerű irányzata azt javasolta a szülőknek, hogy ne vegyék fel a síró kisbabát.

A sok szülő által ma is hangoztatott nézet szerint a kétségbeesetten síró kisbaba csupán „hisztizik”, babusgatása, ringatása elkényeztetett kis zsarnokká változtatja. Eleanor fiatal, kezdő anyaként követni próbálta ezt az elvet, ám az idősebb, és modern csecsemőgondozási felvilágosító könyveket nem olvasó, többgyerekes szomszédjai zaklatottan hallgatták a síró, kiabáló Annát.

Mint későbbi visszaemlékezéseiben írja, ő csupán hallgatott a gyerekorvosra, a szomszédasszonyok azonban feljelentették a gyerekbántalmazás megelőzésére létrehozott New York Society for Prevention of Cruelty to Children nevű hivatalnál.

Eleanor Roosevelt számára nyilván tanulságos volt ez az eset. Nekünk, mai magyar olvasóknak, azonban nem csupán azért lehet érdekes, mert ezek szerint az emberi jogok későbbi szónoka, Franklin D. Roosevelt felesége gyerekbántalmazási ügybe keveredett fiatal asszonyként, hanem azért is, mert New Yorkban a múlt század legelején már gyerekbántalmazással foglalkozó szervezet működött, és akár gyereksírás miatt is vizsgálatot indítottak.

Erre pedig ma is akkora szükség lenne, mint a friss levegőre.

H. Fekete Bernadett

Kiemelt kép: Getty Images / © Hulton-Deutsch Collection / CORBIS / Corbis