–

Mindennel szembement, amit a józan ész diktált: nem egy mai mesét akart elmondani; a régit sem akarta új köntösbe bújtatni; egy olyan klasszikust választott, ami érinthetetlen volt, amiről azt hittük, nem szabad hozzányúlni; és nem is forgatta ki a sarkaiból, hanem úgy húzta magára, úgy teremtett belőle újat, hogy közben minden lényegit megtartott belőle, és megóvta a legendát. Hogy csinálta? Hogyan lehet ilyen alázattal és egyszerre bátran alkotni?

Hogyan lehet megcsinálni, hogy valami új és régi egyszerre? Hogy tiszta és egyben mocskos is? Hogy tele van hittel és csalódottsággal? Hogy vádbeszéd és hűségeskü egy időben? Hogy minden magába foglal és egyesít? Hogy egy ország himnusza lehetne?

Mindig is tudtuk, hogy Spielberg egy zseni, és mindent, de mindent tud a moziról, a történetmesélésről, az emberről. Azt is tudtuk, hogy Leonard Bernstein és Steven Sondheim (a West Side Story zeneszerzője és szövegírója) is korszakos zsenik voltak. Tony Kushner (az új változat írója) is zseni. És most összeálltak, összeadták a tudásukat, az érzékenységüket, a fájdalmukat és a reményeiket – és megszületett a West Side Story 2021-es változata. 

Persze hogy időutazás, hiszen példátlan módon (mekkora vagányság!) nem helyezte át a történetet a mába, meghagyta az ’50-es évek New Yorkjában. És bár az eredeti is egy megapordukció volt, az újhoz még grandiózusabb látványt hozott létre – most már a semmiből. 

A nulláról építettek fel egy olyan várost, ami felér a legdrámaibb tájélménnyel.

Lerobbant, félig el is pusztított városrészt, mint ahol egy háború tombolt, és a túlélői között megy tovább a harc a maradék erőforrásért. Ez is üzenet: eljött az apokalipszis, és túléltük. De még nincs vége, mert most egymást faljuk fel – ha nem vagyunk elég okosak.

Leonardo Da Vinci ábrázolta így a Megváltó eljövetelét: egy háború és öldöklés közepette. Mert ott van a leginkább szükség a béke és szeretet megszületésére. A West Side Storyban a szerelemnek kellene megváltania a világot, felülírnia a harcot. De ehhez önmagát is fel kell áldoznia.

A West Side Story nem pusztán a Rómeó és Júlia XX. századi változata, hanem a Pál utcai fiúkkal való keresztezése is (kár, hogy ezt Amerikában nem tudják). Mert nem a rasszizmusról van benne szó – és ezt az új verzió kifejezetten hangsúlyozza. Nem azért gyűlölik egymást a fehér bevándorlók gyerekei (a „Jetek”) és a Puerto Ricó-iak (a Cápák), mert az egyik csoportnak sötétebb a bőrszíne és más a kultúrája – bár elhangzik, hogy emezek előbb jöttek ide, mint amazok. Hanem elsősorban azért, mert mindkét csoport a társadalom peremén küzd az életben maradásért, ahol a territóriumnak, a javak megszerzésének ugyanolyan jelentősége van, mint az állatvilágban.

A fennmaradás a tét, és a közösség adja az erőt, az egyéni boldogulással itt semmire sem mész.

És ez az ösztön a férfiakban van meg – a nők más stratégiát követnek. Az új változat még inkább hangsúlyozza, hogy a tesztoszteron fűti ezt a meccset, nem az elvek. Nem a kirekesztés vagy a rasszizmus, hanem a versengés. Aminek – és ezt a film egyértelműen sugallja – nincs értelme, mert nem vezet sehová. De a lét peremén már csak ez ad az egyénnek valamilyen státuszt.

Maria és Tony, a két főhős pedig sokkal árnyaltabb háttértörténetet kapott, mint 1957-ben (amikor a színpadi musical debütált), vagy 1961-ben (amikor a film). Tonyból egy olyan (lengyel származású) srác lett, aki egyszer már majdnem a szakadékba zuhant: elítélték verekedésért, és egy évet börtönben ült. Vagyis kis híján gyilkos lett belőle, hiába indult nagy ígéretként. Maria pedig nem pusztán a latinok tenyészbikájának, Bernardónak a húga, aki 18 évesen végre kiléphet a fényre, elsőbálozó lehet, hanem egy karakán lány, aki megveti a bátyja módszereit, és a maga eszközeivel lázad ellene. Meg is kapja cserébe, hogy „öntörvényű”.

Hatalmas változás az eredetihez képest, hogy Doc karakterét (aki a Rómeó és Júlia Lőrinc barátjának felelt meg) átírták női figurára, és nem is pusztán azért, hogy javítsanak a nemi arányokon, hanem ehhez is valós indokot találtak: egy Puerto Ricó-i asszony lett belőle, aki bebizonyította, hogy nincs értelme az ellenségeskedésnek: ő is amerikai férfihoz ment feleségül, vele élte le az életét. Ebből a pozícióból segíti a szerelmeseket, az pedig már csak hab a tortán, hogy az a Rita Moreno alakítja, aki az eredeti West Side Storyban a másik női főhőst, Anitát játszotta (és ezért Oscar-díjat nyert). Erre mondják, hogy ziccer.   

Ő tehát az új változat szupersztárja, a másik pedig Ansel Elgort, aki először mutatkozik be énekesi-táncosi minőségben, és ahogy az Amerikában lenni szokott: mintha mindig is erre készült volna. De persze a Maria szerepében debütáló Rachel Zegler is felér hozzá, pedig ez az első filmszerepe (most lett csak húszéves) – miközben rengeteget hozzátesz a karakteréhez a valódi frissessége, hamvassága.

Nem lehet ebben túlozni: egyszerűen tökéletes a casting.

Sok tehetséges fiatal tűnik fel, de a két kedvencem: a Riffet alakító Mike Faist és „az új Anita”: Ariana DeBose – mindketten elementáris energiát és érzelmi töltést hoznak a filmbe. De öröm látni a sok meggyötört, baltával faragott arcot a háttérben is, amiken nyomot hagyott a szegénység, a nélkülözés, a kisemmizettség, a frusztráció. Ezek nem hollywoodi arcok, hanem olyanok, amilyenek az eredetiben is voltak: a nép valódi arcai, tele jogos haraggal, robbanásig szított feszültséggel – és reménnyel, hogy egyszer az élet tényleg jobb lesz.

A városi tájélmény mellett miattuk olyan karcos és nyers a film, ami tökéletes ellenpontja az első szerelem tiszta, megindító szépségének.  

Mert Spielberg nem szégyelli bevállalni a makulátlan romantikát sem. Igen, teljesen okénak tűnik itt opálos fényben fürdetni a gyönyörű, fiatal arcokat, és elveszni a tekintetük összekapaszkodásában. Ennyi giccs jár a nézőnek, és milyen legyen az első szerelem – ami kiszakít a valóságból –, ha nem ilyen? Jelentkezzen, aki szerint ez túl sok vagy hamis! Ebben a filmben minden végletet bejárunk – a mennytől a pokolig tart az utazás. És a végén, az utolsó akkordokra Spielberg megmutatja, hogy nem téveszt arányt: ott már nincs semmi maszatolás, szépítés. Csak a keserűség és a visszavonhatatlan pusztítás.

A West Side Story azonban nemcsak az a musical, aminek szinte minden dala bekúszik a fülünkbe, és velünk marad még napokig (és aminek a szövegén végül semmit nem változtattak, mert egyszerűen tökéletes), hanem legalább olyan híres a táncbetéteiről. Jaj, azok a táncok – és azok az idők, amikor még férfiaknak táncolni szexi és hódító dolog volt. Ebben érzek egyedül némi visszalépést, de nem a koreográfiák minőségének tekintetében (amikért az új változatban a New York City Ballet koreográfusa, Justin Peck felelt), hanem a mennyiség miatt: 1961-ben (Jerome Robbins idejében) ez még inkább a középpontban volt, még táncosabb film készült. De persze azok sokkal táncosabb idők voltak…

A táncbetétekre is érvényes azonban: úgy lettek modernebbek, hogy egyben hűek maradtak az eredeti stílusához is.  

Persze mindezek után felmerülhet a kérdés: mégis miért kellett újra megcsinálni a West Side Storyt? Ha az egy remekmű volt (és ki vitatná?), és gyönyörű, nagyszabású, örök érvényű darab, akkor minek kellett belőle egy újabb, felfoghatatlanul gyönyörű (Spielberg állandó operatőre, Janusz Kamiński jóvoltából), lélegzetelállító minőségben megrendezett, nem át- csak újraértelmezett és „ráncfelvarrott” verziót készíteni? Minek?

Én most egymás után megnéztem mindkettőt. De ha nincs az új változat, nem néztem volna meg a régit, ez nem kérdés. És amíg ott ültem a moziban, végig az járt a fejemben, hogy talán a fiatalokat éppen ez a film fogja visszacsábítani a sötétbe, és megmutatni nekik, hogy mi is az a film. Hogy amikor Martin Scorsese azt üzente: nem a mozgó képregények és nem a franchise-produkciók azok, akkor tulajdonképpen erre is gondolt – nem kell a veretes művészfilmekig menni. Ez igazi moziélmény. Jóval nagyobb nálunk, de benne vannak a mi álmaink és vágyaink is – miközben ott a valóságunk kegyetlen, sötét és kiábrándító oldala. Látnunk kell mindkettőt, hogy tanuljunk belőle, és közelebb tudjuk hozni őket egymáshoz.

Gyárfás Dorka