„Szerintem én valahol állandó kapunyitási pánikban létezem” – Interjú Grosan Cristinával, A legjobb dolgokon bőgni kell rendezőjével

–

Gyárfás Dorka/WMN: Olyan rendezőről még nem hallottam, aki már a második filmjét is leforgatta (mint te nyáron a Hétköznapi kudarcok című cseh–magyar–szlovák–olasz koprodukciót), amikor az első filmje bekerül a mozikba. Ez azért elképesztő.

Grosan Cristi: Igen, de ehhez kellett a pandémia, és egy hosszú leállás.

Gy. D./WMN: De akkor is, nem sok rendező dolgozik párhuzamosan több projekten úgy, hogy bármelyik percben elindíthatja őket, nem? Neked még hány könyv van a tarsolyodban?

G. C.: A legjobb dolgokon bőgni kellt 2017-ben kezdtük el, akkor ültünk össze ötletelni Rainer-Micsinyei Nórával, a cseh–magyar koprodukciót pedig nagyjából 2018 közepén kezdtük el a forgatókönyvíró-társammal, akinek ez volt a diplomamunkája a FAMU-n, a cseh filmművészeti akadémián. És míg azt fejlesztettük, közben elkezdtük forgatni A legjobb dolgokon bőgni kellt, úgyhogy a kettő nagyon jól kiegészítette egymást. Azóta pedig leforgattam egy román kisfilmet is, de azt már jóval korábban kidolgoztuk.

Gy. D./WMN: Úgy tűnik, igazi kelet-közép-európai kozmopolita vagy. Ezekben az országokban folyamatosan jelen vagy és utazol közöttük?

G. C.: Nem tudom, mennyire mondhatom, hogy jelen vagyok mindenütt, de nagyon hiányzott már, hogy románul rendezzek, és régi barátokkal dolgozhassam együtt. Van egy nagyon régi barátnőm, akivel annak idején együtt kezdtünk tiniszínházat csinálni még a gimis évek alatt Aradon, és azóta filmproducer lett – nagy vágyam volt valamit együtt csinálni vele. Aztán egyszer csak kaptunk is támogatást a kisfilmünkhöz Romániában, így A legjobb dolgokon bőgni kell után oda utaztam.

Gy. D./WMN: Nem szeretsz ülni a fenekeden.

G. C.: Nem.

Valahogy nagyon nyomaszt az idő múlása.

Gy. D./WMN: Pedig annyi mindent pakoltál bele az elmúlt pár évbe. Kezdjük onnan, hogy Kolozsvárról érkeztél ide, ugye?

G. C.: Aradi vagyok, és Kolozsváron jártam filmszakra az egyetemen. Bár anyukám magyar volt (ezáltal a fél családom az), de én alapvetően román közegben nőttem fel, és teljesen elmaradt a kapcsolatom a kinti magyar közösséggel. Román iskolába jártam, román irodalmat olvastam, és akkoriban eléggé szeparálva voltak a magyarok és a románok a mindennapi életben.

Gy. D./WMN: De az erdélyi magyarok többnyire nagyon erősen megélik a magyar identitásukat.

G. C.: Szerintem akkoriban Aradon épp az bizonyos román suli számított a legjobbnak, ezért írattak oda, illetve az én szüleim még mindig egy tiszta patriarchátusban nőttek fel, ahol a családfő adta a kulturális identitást, az pedig nálunk a román volt. Bár közben apukám is megtanult magyarul anyukámtól, csak nem tudjuk pontosan, mennyire, mert sosem szólal meg ezen a nyelven. Szóval ez egy vegyes házasság volt, így én is keveset beszéltem magyarul, és amikor Budapestre jöttem a MOME-ra, nagyjából egy tizenkét éves gyerek szókincsével rendelkeztem.

Gy. D./WMN: És hogy kerültél épp a MOME-ra? Budapestre akartál jönni, vagy direkt erre az egyetemre?

G. C.:

Kolozsváron kaptam egy Erasmus-ösztöndíjat Isztambulba, és az valami csodálatos volt, mert nagyon sok mindent tanultam közben magamról és az identitásomról úgy, hogy épp távol voltam az otthonomtól.

Ezután kezdett érdekelni, hova mehetnék tovább, illetve, mivel az akkori barátom magyar volt, keresgélni kezdtem, hogy Budapesten mi érdekeset lehetne tanulni. Nem tudtam, hogy a MOME-ra tök nehéz bekerülni, viszont az SZFE-n épp nem indult rendezői osztály, én pedig nem akartam várni, így jelentkeztem a MOME-n média design szakra, és felvettek.

Gy. D./WMN: Azért akkor már tudtad, hogy igazából filmrendező szeretnél lenni, nem médiaművész?

G. C.: Igen, és Kolozsváron még nagyon célorientáltan is neveltek minket erre – azt mondták, ez nem egy művészeti iskola. A MOME-t viszont épp azért élveztem annyira, mert ott szabad volt bármit kipróbálni, kísérletezni. A végén így is egy hagyományos kisfilmmel végeztem, amihez nem tartozott sem installáció, sem performance, sem applikáció, úgyhogy a diplomavédésen nagyon kedvesen meg is kérdezték tőlem, hogy miért nem az SZFE-re jártam.

Gy. D./WMN: És innen hogyan lehetett bekerülni a filmszakmába? Azt hiszem, ez még az SZFE-n végzett rendezőknek sem könnyű… Neked is belekerült pár évedbe, nem?

G. C.: Igen, ez visszatekintve nagyon ijesztő, de akkor szerencsére nem így gondoltam rá, hanem hogy itt vagyok, Budapest kulturálisan sokkal közelebb áll Aradhoz, mint Bukarest, én szeretnék dolgozni, és vannak itt emberek, akik inspirálnak. Kisfilmeket kezdtem készíteni, és ezekből igyekeztem minél többet tanulni, fejlődni. Az elején szinte mindenki kezdő volt körülöttem. Emlékszem, hogy M. Deák Kristóf – aki mostanra ismert operatőr – jött segíteni a diplomafilmembe úgy, hogy egy másik forgatásról esett be, ahol egész éjszaka dolgozott, aztán átjött hozzánk reggel hatkor. Aludt előtte fél órát a kocsmában, ahol forgattunk, aztán felkelt, és elkezdett világítani.

Gy. D./WMN: És miből éltél akkoriban?

G. C.: Épp a hétvégén beszélgettünk arról egy animációs rendezővel, hogy a rendezők vajon miből élnek két film között. Ugyanis nem beszélnek erről, pedig még a befutott rendezőknél is nagy kérdés ez, szerintem. Én például a diploma után a Daazóhoz mentem (ez egy kisjátékfilmek gyűjtésére létrejött oldal), és velük dolgoztam elég sokáig – szerveztük az online kommunikációt, aztán kitaláltunk közösen egy filmes magazint, majd később útnak indítottuk a Friss Hús fesztivált.

Egy idő után aztán úgy éreztem, hogy nem tudok többet mindennap egy irodába járni, rugalmasságot szeretnék, ezért továbbléptem.

Gy. D./WMN: Hat rövidfilmet készítettél, mielőtt elérkeztél volna az első egész estés filmedhez. Ennyi „gyakorlás” után milyen volt egy nagyobb fába vágni a fejszédet?

G. C.: Egyfelől egyszerű, mert nagyon jól előkészítettük, tehát már jól ismertük, mi az, amiről beszélni akarunk ebben a filmben, másrészt a producerünk, a Stalter Judit, a Laokoon Filmgrouptól szuper csapatot rakott össze, amiben kezdők és régi motorosok egyaránt voltak, és az volt a közös bennünk, hogy nagyon akartunk dolgozni, érdekelt, amit csinálunk, így én is nagy biztonságban éreztem magam. Tudtam közben gondolkodni – ami talán egyszerűnek tűnik, de amikor pereg az idő, állandóan döntést kell hozni, mert mindig akar tőled valaki egy választ, és nincs csend körülötted, akkor ez nagyon nagy szó.

Gy. D./WMN: És kaptál valami jótanácsot a rendezéshez, mielőtt elkezdtél forgatni?

G. C.: Egy nagyon jó tanácsot kaptam Libor Anita barátnőmtől, aki egy amerikai rendező tanácsát adta tovább: hogy cseréljek zoknit napközben, és mindig pamutzoknit hordjak.

Gy. D./WMN: És ez miért jótanács? Hogyan segíti a rendezést?

G. C.: Új embernek érzed magad tőle, és tényleg.

Gy. D./WMN: A rendezőkről van egy ilyen sztereotípia, hogy zsebes nadrágban és kapucnis pulcsiban mennek a forgatásra. Számít az, hogy miben mentek ki? Azon kívül, hogy kényelmes legyen… Vagy ilyet egy nőtől nem szabad kérdezni, mert szexizmusnak hat?

G. C.:

Akkor nem szexista kérdés, ha legközelebb megkérdezed egy férfi rendezőtől is.

Engem egyébként nem érdekel, miben vagyok a forgatáson, amíg nem fázom meg. Tehát legyen kényelmes, ennyi. Egyébként most, amikor nyáron Csehországban forgattam, készítettem magamról egy szelfit az elején, meg egy szelfit a végén, és gondoltam, hogy majd az öltözékre fogok reflektálni a posztban, de a végén a hangulatra reflektáltam.

Gy. D./WMN: És miért, milyen öltözékben voltál? Kitaláltad aznap, hogy miben mész?

G. C.: Persze. Egy rózsaszín lennadrág volt rajtam, amit csak azért választottam, mert volt egy baseballsapkám, amit Rainer-Micsinyei Nórától kaptam karácsonyra a forgatásunk előtt, és azt éreztem, hogy ha a második filmem forgatására is azt veszem fel, akkor A legjobb dolgokon bőgni kell pozitív energiáját és a mázliját átviszem ebbe is.

Gy. D./WMN: Szóval ez lett a kabalád. És szerencsét hozott?

G. C.: Igen, mert ez egy nagyon nehéz munka volt: sok költözés, száz statiszta, robotkutya, macskaszülés élőben, robbantás, éjszakai forgatás, gyerekszereplők stb. Úgyhogy amikor két felnőtt színész csak ült egy asztalnál belső térben, annak nagyon tudtam örülni.

Gy. D./WMN: Akkor ismét szintet léptél, nem?

G. C.: Ebbe nem gondoltam bele, csak annyira tetszett a sztori, és annyira szerettem volna megcsinálni, hogy bármit megtettem volna érte. Nem is a körülmények tűntek nehéznek, hanem hogy felnövök-e a feladathoz, és meg tudok-e mindent tenni azért, hogy úgy valósuljon meg, ahogyan a lelki szemem előtt látom ezt a filmet. A legjobb… cselekménye javarészt belsőben zajlik, kevés karakterrel, és a hangsúly inkább a párbeszédeken van. A színészi játékon és az időzítésen múlik, hogy él-e a történet humora. Nincsenek bonyolult kameramozgások, helyette egy meghatározó atmoszférát kellett teremteni – a kellékekkel, a világítással, a kameralencsével és a kompozícióval –, aztán hagyni, hogy a színészi alakítás elvigye a hátán a filmet.

Gy. D./WMN: Igen, de épp erre szokták mondani, hogy nincs könnyű műfaj, mert valójában a könnyű műfaj a legnehezebb – és te mindjárt ezzel kezdtél. Egy forgatáson, ahol nincs közönség, ami visszajelezze, hogy ült az a poén, honnan lehet tudni, hogy működik a dolog?

G. C.:

Hát, ha a stáb még a nyolcadik felvételnél is nevet, az azért jó jel – és úgy általában nagyon jó volt a hangulat a forgatáson, valahogy áradt a vidámság mindenkiből.

Szerintem ez részben annak köszönhető, hogy olyan forgatókönyvet írtunk, ami meghozta a kedvüket a munkához, részben pedig vissza is tükrözte felénk, tehát itt egy körforgás jött létre, egy angyali kör. Visszakaptuk azt, amit betettünk a körbe.

Gy. D./WMN: És a sztori kiből fakadt?

G. C.: Velem történt meg pár évvel ezelőtt. Az akkori barátomnak meghalt a nagypapája, és felhívott, hogy megtalálta az otthonában. Idős volt már, tudtuk, hogy nincs jól, de persze így is váratlanul történt. Átmentem hozzájuk, meg átjött a testvére és annak a kedvese is, és együtt voltunk egész sokáig, amíg el nem vitték a holttestet.

Gy. D./WMN: És azt érezted utána, hogy ebből filmet kellene csinálni?

G. C.: Igen, de leginkább az érdekelt benne, hogy egy ilyen furcsa szituáció milyen gondolatokat ébreszt az emberben. Teljesen abszurd volt, hogy ott ülünk, ételt rendelünk, megnéztük, hogy a nagypapának milyen italai voltak elrakva, közben meg ő ott feküdt a másik szobában. Hullámokban tört ránk, hogy mi történt. Róla is beszélgettünk, nézegettük a fotóit, és eközben persze az ember a saját életén is elgondolkodik, hogy akkor ő mit csinál, hol tart, és mit hagy maga után.

Gy. D./WMN: Láttál azelőtt halottat?

G. C.: Csak temetésen, de ezalatt nem néztem rá a barátom nagypapájára. Pedig végig azon gondolkodtam, hogy ha nem nézek rá, akkor később meg fogom bánni. Meg is bántam.

Gy. D./WMN: Akár sorsfordítónak is nevezhetjük ezt az élményt?

G. C.: Persze.

Szembesített azzal, hogy csomó mindenre nem akarok gondolni, hogy kényelmesebb, egyszerűbb gyávának lenni. Hogy van egy rejtett sarok az életemben, amiről nem akartam tudomást venni. De a szembesülés nem egy olyan folyamat, ami elkezdődik és egyszer véget ér, hanem folyamatosan zajlik. Néha jobban, néha rosszabbul megy.

Gy. D./WMN: És hogy jött a képbe Rainer-Micsinyei Nóra?

G. C.: Muhi Zsófi mutatta meg nekem pár évvel ezelőtt, aztán rendeztem őt két kisfilmben, és nagyon megtetszett, ahogyan játszik és gondolkodik. De mivel nem vagyok valami barátkozós alkat, ennyiben maradt volna a dolog, ha ő nem akart volna tovább beszélgetni. De mivel ő viszont nagyon barátságos, szociális alkat, egyszer csak rám írt, hogy szívesen gondolkodna valamiről közösen. Nem is értettem először, mit akar, de aztán azt mondta, hogy hát ő írna valamit. Akkor elmeséltem neki, min gondolkodom – az iménti történetet –, ő pedig azzal jött, hogy nagyon szereti a Csajok című sorozatot, és hogy vajon miért nincs itthon ilyen. Hiszen, ha a globalizáció megmutatta, hogy hasonló dolgokat élünk át, itt, Budapesten, mint New Yorkban a hasonló korú lányok, akkor mi miért nem csináljuk meg a saját sztorinkat? Így kezdtünk el agyalni, összerakni a történetet, miközben figyelmeztettem őt – mert én addigra túl voltam már egy inkubátoros shortlisten, ami végül nem kapott támogatást –, hogy ebből még egyáltalán nem biztos, hogy film lesz, mert nagyon nehéz pénzt szerezni rá.

G. C.: Nagyon. Ő meg csak csinálta, csinálta, én meg mondtam, hogy jó, jó, de szerintem legyünk azon, hogy nekünk tetsszen, aztán meglátjuk.

Gy. D./WMN: Érdekes, hogy te magad jöttél elő a Csajok sorozattal, ami szerintem sokaknak fog eszébe jutni a filmetekről – de úgy látszik, nem zavar, hogy van egy könnyen beazonosítható előképe. Azt gondolod, hogy attól még ez egy önálló, eredeti mű?

G. C.: Egyáltalán nem zavar, mert szerintem a Csajok úttörő volt, és sajnos azóta sincs ilyen. És

mi nem egy új Csajokat akartunk csinálni, hanem megmutatni, hogy minket itt most mi nyomaszt, és hogy az tud vicces is lenni, meg szívszorító is, esetleg.

Gy. D./WMN: Miben volt szerinted úttörő a Csajok?

G. C.: Például abban, hogy tökéletlen karaktereket állított középpontba, vagy abban, hogy megmutatta: a szex nem mindig szép és romantikus, és hogy körülöttünk mindenki kicsit önző, kicsit kicsinyes, de néha mer szembenézni magával – mindezt egy olyan korosztályban, amit eddig nem láttunk. Mert voltak a tinifilmek, és voltak a felnőtt nők meg az anyák, de ez a huszonöt és harminc közötti korosztály nem volt ábrázolva hitelesen, talán azért sem, mert ez a nemzedék csak most kezdett igazán élni, most nőttünk csak fel.

G. C.: Hát nem tudom, én Nórát egy nagyon játékos, szép lánynak látom, csak nem Barbie baba típusúnak. De igazából ettől nekem csak jobban tetszik, sokkal jobban. Ez persze abszolút szándékos volt a részünkről, és nevezhetjük provokációnak is, de valójában csak lehetőség arra, hogy kilépjünk a sztereotípiákból. Akinek pedig problémája van ezzel, annak nem szól ez a film, mert annak az sem lesz érthető, hogy tulajdonképpen mi is a baja ennek a lánynak.

Gy. D./WMN: Szerintem lesznek olyanok is, valószínűleg. És tulajdonképpen mi is? Kapunyitási pánik?

G. C.: Abszolút kapunyitási pánik. Olyan nehéz elfogadni, hogy az emberben lehetnek kérdések és kételyek, hogy mi a jó választás? De hiszen azok az emberek is, akik mára tartanak valahol, azok is voltak valaha olyan ponton az életükben, amikor dönteniük kellett, és nem mindig volt nyilvánvaló, hogy melyik a jó út. Mindenkinek meg kell adni az időt és a lehetőséget arra, hogy kibontakozzon, és választani tudjon.

Gy. D./WMN: Volt még egy dolog, amiben szerintem a Csajok újat hozott, és a ti filmetekre is hatott: a női szemszög. Hogy nagyon másképp mutatja be a lányok életét, mint a korábbi filmek, és máshogyan ábrázolja képileg is. Olyan dolgokat mutat meg és olyan szögből, ahonnan nem volt szokás korábban, ami a hagyományos személetben „nem előnyös” vagy „nem illik”. Neked fontos volt, hogy A legjobb dolgokon bőgni kell ilyen értelemben női film legyen?

G. C.: Persze, nagyon nagy különbség tud lenni a férfi és a női nézőpont között, ugyanis

a „male gaze” (vagyis a férfipillantás) a nőre leginkább funkcionálisan tekint: a nő legyen szép, a nő szerezzen örömet stb., mi pedig elsősorban emberként tekintünk a nőre. Nem egy funkciót tölt be, hanem teljesen nemtelenül tálaljuk a történetét, a dilemmáit.

Gy. D./WMN: Igen, viszont a női történetmesélőkkel mostanában előfordul, hogy ők meg a férfi szereplőkre tekintenek úgy, hogy csak egy-egy funkciót töltenek be.

G. C.: Hát most úgy próbálok erről úgy beszélni, hogy ne spoilerezzek, de tény, hogy ebben a történetben bizonyos dolgok éppen a két férfi szereplő távollétében történnek meg. Ugyan az ő hatásukra, de nem velük együtt születnek meg döntések.

Gy. D./WMN: Te fürödtél már egy barátnőddel egy kádban?

G. C.: Igen. Illetve zuhanyoztam, de ruhástul. Még gimiben történt egy táborban, ahol annyira unatkozunk a barátnőmmel, hogy úgy éreztük, valamit csinálnunk kell. Úgyhogy én levágtam a haját, ő pedig felvetette, hogy zuhanyozzunk ruhástul, hogy másnap legyen egy sztorink, amit el tudunk mesélni másoknak. Nem volt benne semmi erotikus, csak azt akartunk, hogy történjen valami.

Gy. D./WMN: Ebben a filmben inkább a lányok közti barátságnak egy állomása a közös fürdés. Itt kezdenek igazán megnyílni egymásnak.

G. C.: Igen, a női barátság egy érdekes téma. Már az a projekt, amiben megismertem Nórát is ezt boncolgatta (Éjszakai festés a címe), mert ez egy nagyon árnyalt, érdekes kapcsolat, ami – ha szerencsés vagy – nem ér véget soha, csak mindig változik valamilyen módon.

Gy. D./WMN: Huzella Júlia – Nóra barátnője a történetben – hogyan került képbe?

G. C.: Vele is dolgoztam már egy másik kisfilmben (annak Átalakítás folyamatban volt a címe), és elhívtam egy kisebb szerepre ahhoz a teaserhez, amit még az Inkubátor programra készítettem, hogy kipróbáljam, milyen legyen a film tempója, hogyan működik a humora, és dióhéjban bemutassam a sztorit. Ebben ő segített nekünk, és a próbák folyamán elkezdett mesélni arról, amiben éppen van, hogy hogyan éli meg a munka és az anyaság egyensúlyát. Ez annyira érdekes volt, hogy elmondtam Nórának, hogy szerintem megérné tovább gondolkodni rajta. Ő is látott benne fantáziát, úgyhogy elkezdtük feldolgozni a forgatókönyvben, és annak ellenére, hogy az egész Juliból indult ki, nekiálltam castingolni valakit a szerepre, csak hogy ne érezzem azt, hogy nem is adom meg a lehetőséget arra, hogy valaki új meglepjen. Aztán fél év múlva felhívtam Julit, hogy még mindig rá gondolok, és végül nagyon jó volt vele együtt dolgozni, annyira inspiráló volt, hogy övé a szerep.

Gy. D./WMN: Ezzel most két olyan színésznővel dolgoztál, akik leléptek a hagyományos színészi útról, és nemcsak vártak a felkérésekre, hanem társalkotókká válnak. 

G. C.: Ez most így alakult, de már Kolozsváron is konkrétan egy színészre írtam a diplomafilmemet, mert megtetszett, ahogyan gondolkodik, és a következő kisfilmemben már a társíróm lett. Engem – úgy látszik – olyan emberek inspirálnak, akiknek van mondanivalójuk, és az ráadásul hasonló, mint az enyém. Nagyon hálás vagyok azért, ha közreműködnének a történet alakításában, mert ezáltal több és jobb lesz.

Egyszerűen kíváncsi vagyok emberekre, és amíg ők is kíváncsiak rám, és közösen tudunk gondolkodni, addig nagyon jó dolgok sülhetnek ki belőle.

Gy. D./WMN: A rendezők között is van ilyesfajta kollegialitás, kíváncsiság egymásra?

G. C.: Nem tudom, én nagyon picit látok csak bele más rendezők munkájába. Egyszer láttam Hajdu Szabolcsot rendezni – ez volt az egyetlen alkalom. Jó lenne, ha többet beszélnénk egymással, de itthon ez nem jellemző. Prágában találkoztam egy olyan nemzetközi szervezettel, amin keresztül női filmkészítők segíthetik egymást – az a neve, hogy Girls in film, és egy producer alapította. Ez egy hálózat, aminek az a célja, hogy több nőnek biztosítson lehetőséget a filmiparban. Ennek a keretében például engem is megkeresett már egy cseh forgatókönyvíró, hogy szeretne eljönni egy forgatásomra, hogy megnézzen munka közben, és bár nem ismertem személyesen, szívesen láttam időnként, mert örültem, hogy tudok valamit nyújtani neki anélkül, hogy engem akadályozna. De nekem például nem volt lehetőségem ilyesmire – bár én is kérdeztem rendezőket, de azt mondták, hogy nem biztos, hogy bármit is nyernék abból, ha kilátogatnék hozzájuk, úgyhogy inkább beszélgessünk utána. Persze az is lehet, hogy nem próbálkoztam eleget. 

Gy. D./WMN: De most már valamennyi rutint azért szereztél hat rövidfilm és két játékfilm után…

G. C.: Hát, amit nyáron forgattunk Prágában, az egy nagyon összetett és bonyolult gépezet volt, de megcsináltuk, amit akartunk. Szerintem ezután talán nyugodtabban állok neki a következő projekteknek, mert már tudom, hogy amikor nem tudom valamire a választ, akkor is hogyan szerezzem meg azt az információt, ami hiányzik. Már nem ijesztő a nemtudás, csak kell az az öt perc nyugalom, amíg kitalálom, merre lépjek, és aztán jó lesz.

Gy. D./WMN: Akkor kijelenthetjük, hogy mára túljutottál a kapunyitási pánikon?

G. C.: Szerintem én valahol állandó kapunyitási pánikban létezem, ebből következik egy csomó kérdés és kétely. Még Kolozsváron kezdődött a filmes egyetemen, ahol a negyedik évben nagyon durva pánik tört rám, hiszen

nem tudtam elképzelni, hogy engem ki fog valaha megfizetni azért, amit csinálni szeretnék, illetve, hogy kinek tudok én szolgálni bármivel is. Mit érek majd azzal, hogy szeretem a sztorikat, és tetszenek a jó színek meg formák?

Aztán elkezdtem kisjátékfilmeket készíteni, meg dolgozni a könyvpiacon (ahol könyvborítókat tervezek, meg például a Margó Fesztiválnak minden vizuális elemét), és mára ott tartok, hogy ha minden jól megy, jövőre bemutatjuk a második egész estés filmemet is. Közben már elkezdtük írni a legújabb projektemet, de továbbra is kérdés bennem, hogy hova tartozom, valójában melyik területhez, és van-e jogom váltani az országok között. Persze biztosan ez is eldől majd magától, csak másfajta ereje van annak, ha te döntesz, mint amikor csak sodródsz.

Gy. D./WMN: De fontos neked, hogy valahol otthon legyél?

G. C.: Pont ez a kérdés most bennem. Nem tudom. Néha azt gondolom, hogy nem, és hogy az a jó, ha olyan emberekkel veszem körül magam, akikkel összetartozunk – és akkor ők az én gyökereim. Néha meg azt érzem, hogy számít az ország is, ahol élek. Nem tudom még a választ.

Gyárfás Dorka

Interjúképek: Kerepeczki Anna/WMN