Az önellátás valójában illúzió, csak együttműködésben tartható fenn a rendszer – Mit tanulhatunk a hangyáktól?
Mindenütt ott vannak, különösen nyáron, és ezt általában bosszúsággal vesszük tudomásul, próbálunk ellene tenni. Pedig a hangyák – amelyekből csak nálunk százhúszféle faj létezik, szerte a világon pedig százhatvanezer – rengeteg szempontból hasznos társaink a földi létben, például fantasztikus újrahasznosítók. De a fejlett társadalmuktól is van mit tanulnunk! Kökéndy Ákos a szokásos észvesztő humorával mesél most róluk.
–
Nincs könnyű dolga annak a világban, akinek az egyik szervét potrohnak hívják. Akinek pedig a szervét Tibornak hívják, abból remek színész lesz, de ez már az elején egy mellékszál.
De térjünk vissza a hangyákra! Ha elképzeljük a társadalomtól megcsömörlött városi polgárt, aki úgy dönt, hogy kimenekül a civilizációból és ezentúl önellátó lesz (elérve ezzel a romantika és az önbecsapás cukorcsúcsát), akkor már tudjuk is, mi nem jellemző a hangyákra.
A hangya ugyanis nem tud önállóan létezni, egy hangya tulajdonképpen nincs is.
Ami látszólag felszaladt a lábszáradon, kedves olvasó, az csak egy alkotóeleme az élőlénynek. Ahogyan nem azonosulunk egyetlen vörösvérsejtünkkel sem – pedig fontos feladatot lát el és van saját formája –, éppúgy nem tekinthetünk egy hangyát önálló élőlénynek. A szomszéd néni tehát egy két lábon járó hangyaboly, a hangyaboly pedig egy nyüzsgő, eleven szomszéd néninek felel meg. És ahogyan Mari néni egyes sejtjei egymással szoros együttműködésben teszik azt lehetővé, hogy sétáljon az utcán, úgy a hangyaboly egyes tagjai is teljes együttműködésben működtetik ezt a nagy rendszert.
A hangyák a szárazföldön mindenhol ott vannak. A vöröshangyákból 100-200 példány kell ahhoz, hogy együtt egyetlen grammot nyomjanak, minden szomszédra jut kb. egy kilogramm hangya, így könnyen kiszámolhatjuk, hogy egy négytagú családra több mint félmillió hangya jut. Szerencsére úgy döntöttek, hogy nem kell minden család lakótelepi spájzában demonstrálniuk ezt a jelenlétet.
Persze nem minden hangya egy fajhoz tartozik, hazánkban is több mint 120, világszerte pedig csekély 160 ezer különböző faja él.
Ez a felfoghatatlan gazdagság azt is jelenti, hogy elképesztően változatosan élnek, szaporodnak, halnak. Amiben nem mutatnak óriási változatosságot, az a színük: többnyire a konzervatív fekete, barna vonalon mozognak. Abban is megegyezett annak idején minden hangya, hogy fészket fognak építeni, de ebben nem lesznek a méh- és darázsrokonságra jellemző hatszögű lépsejtek. Vannak benne viszont állandóan szárnyatlan és ivartalan dolgozók.
Ivartalan?! – kaphatja fel a fejét az óriásplakátokon szocializálódott, gyanakvó olvasó. Azt meg hogy csinálja? Miféle nyugati hozzáállás ez?
De rögtön meg is nyugodhat mindenki, ilyet az ember nem tud. Ez ugyanis elképesztően izgalmas.
A hangyaállam középpontjában a királynő áll, a fajok többségében egy családban egyetlen ilyen van. Az ő hétköznapjai nem pont olyanok, mint a kosztümös Netflix-sorozatok királynőinek hétköznapjai. Semmi csillogás-villogás, a föld mélyén kuksol vakon. Nem csipeget pástétomot meg egy kis egzotikus gyümölcsöt, hanem tömik szakadatlan a gondozói. Nincs kilovagolgatás, hintózgatás, hanem ül az irgalmatlan termetes potrohán egész nap. Na jó, darázsdereka neki is van, de ez sovány vigasz (szó szerint).
Egyszer szerelmeskedik. Nem naponta, nem havonta, nem évente egyszer, hanem az életben egyszer.
Ez azért elég látványos, mert a kifejlődése után, akkor még szárnyasan, fiatal királynőtestvéreivel és a szintén szárnyas hímekkel együtt rajzanak ki, hatalmas repülő felhőt alkotva. Ez éppen ezekben a hetekben aktuális, most érnek be a hangyabolyok termései! A párzási repülés során igyekszik több hímmel is párosodni, ami erkölcsileg ugyebár pfuj, viszont zseniális a faj fennmaradása szempontjából.
A hímek ivarsejtjeit egész életén keresztül őrizgeti a potrohában, akár évtizedekre is beosztva, szomorú, fiatalkorát visszasíró, gigászira hizlalt szülőgépként.
Persze az esetek többségében a fiatal királynő valami rovarevő állat gyomrában végzi, mielőtt családot alapíthatna a föld mélyén. Zabálni való szépsége önbeteljesül.
Ha egy megtermékenyített petéből fejlődő hangya nem kap elég táplálékot, akkor dolgozó lesz belőle, ha azonban jól tartják, akkor királynővé cseperedik, és majd ő is kirajzik, meghagyva a családot az öreg királynőnek. A dolgozók tehát részben kifejlett nőstények.
Sok fajnál vannak katonák is, ezek sokkal nagyobbak a dolgozóknál, ők is ivartalanok, de öröklötten ők is nőstények, tehát amazonokról beszélhetünk. Honnan lesznek akkor hímek, a teremtés koronái, az erősebb nem stb.?
A hervasztó igazság az, hogy a hangyáknál a hímek azokból a petékből fejlődnek, amelyekhez a királynő nem ad spermát. Ha ebbe belegondolunk, akkor ez nem egy nagy melldöngető származástörténet.
Nekik is lesz majd szárnyuk, de ha túl sok lenne belőlük, akkor a dolgozók nemes egyszerűséggel megeszik őket még kifejlődés közben. Születésszabályozás hangyaszorgalommal.
A hangyafajok táplálkozása csodálatosan változatosan alakult. Sokan elhullott rovarok tetemeit fogyasztják, ami onnan is tudható, hogy az erdőben nem járunk bokáig bogárhullák között, miközben természetesen hallatlan mennyiség pusztul el ezekből a lényekből is naponta. A hangyák gondoskodnak az újrahasznosításról. Általánosságban minden szerves táplálékot szeretnek, ezért lehet látni őket kollégiumi szobák padlóján is vidáman flangálni a morzsákkal a hátukon. Aztán ott vannak a gombatermesztő fajok, amelyek leveleket rágcsálnak és pépesítenek, hogy aztán ezen a pépen a föld alatt spéci gombák nőhessenek, amit ők megehetnek.
Azért is jó, hogy vannak hangyák, mert ha nekünk kellene nyalogatnunk a levéltetvekből kiszivárgó mézharmatot, akkor azt eléggé rossz néven vennénk páran. Vannak magevő hangyák, őket focimeccseken külön árusok szolgálják ki, vannak dögevők, amik úgy lecsupaszítják a csontvázig az egérdögöt, hogy az vitrinkész állapotú lesz. Az afrikai vándorhangyák legendásan brutális ragadozók, a menekülésre képtelen élő állatokat is megölik és elfogyasztják, ezért nem kedves dolog ott sem szeretteinket vagy a szerkesztőnket láncra verve tartani. Viszont megesznek minden zugból minden bolhát, minden csótányt, tehát megjelenésük kimondottan hasznos tud lenni az ott lakó embereknek.
Aztán ott vannak a híres mézesbödön-hangyák, amiket a társaik úgy megtömnek, hogy szőlőszem méretűre dagad a potrohuk. Ezek a drága önfeláldozó jószágok a plafonról lógnak, mint a denevérek, az arra járó éhes társaik pedig egyszerűen megfejik őket, mintha egy gyorsétterem italautomatájából töltenék újra magukat. Persze ha ezt a tápanyag-raktározási megoldást bevezetnénk a falunkban, rögtön kitörne a botrány. Ettől is megkímélnek tehát minket a hangyák.
Bár a világban vannak veszélyes hangyák, hazánkban nem kell félni tőlük.
Ha beleülünk egy nagy hangyabolyba és olyan testrészünket is tartósan felkínáljuk, ahol vékonyabb a bőr, akkor könnyebben érhet minket szúrás, de a hazai fajok felének nincs is fullánkja. Támadni nem fognak minket, védekezni viszont mindegyik hangyafaj védekezik valahogyan, ezért nem illik haragudni rájuk.
A szárazföldet sokan hangyabolyok kiterjedt hálózatának tekintik, ahogyan láttuk, nem is véletlenül. Egyre többen vannak a kétlábú államalkotók között, akik nem irtó spray-vel közelítenek feléjük, hanem kíváncsisággal. Otthon tartják őket, vagy csak figyelik békésen a nyüzsgésüket a kertben, a parkban. Szuper könyveket lehet róluk kapni, A földi idegenek című, Csősz Sándor által írt zseniális kötet után (Athenaeum Kiadó, 2019) a Park Kiadó az idén előállt Susanne Foitzik és Olaf Fritsche Hangyák című könyvével, ami szintén remek képet ad ezekről a rejtélyes rovarokról. Rengeteg tanulnivalónk van róluk, tőlük. Olyan lények ők, akik folyamatosan egymást szabályozzák, egymást támogatják, akiknél a kommunikáció őszintesége a fennmaradás záloga. Micsoda világ ez!
