–

Azt a sztorit talán már mindenki tudja, hogy Szabó Győző tulajdonképpen a Valami Amerika miatt jött le a heroinról, mert csak azzal a feltétellel kapta meg a főszerepet, ha végig csinál egy rehabot Csernus Imrénél (aki akkor még az állami egészségügyben dolgozott addiktológusként), és tisztán áll a kamera elé. Ez az, amit már nem kell (és nem is lehet) elmesélni a Toxikomában, mert túl személyes lenne – megkövetelné, hogy a rendező (Herendi Gábor) tegye bele magát is a sztoriba, írjon magának egy szerepet. 

Ehelyett az a mondat olvasható a főcím előtt: „Igaz történet, de fikciós elemekkel”. És máris itt egy kis szépítés: ebben a filmben a Szabó Győző nevű főhős (aki egy személyben színész, énekes és műsorvezető) azért dönt a leszokás mellett, mert már minden hitelét eljátszotta a családja (a felesége és a kislánya) előtt. A gyereket egyik nap ott felejti az oviban, miközben drogos látomásában elviszi még a vidámparkba is, és lő neki egy plüssmacit, ahogy a mintaapukák. Aztán kiderül, hogy ez csak benne játszódott le. Filmes szempontból hatásos jelenet, méltán lett a történet fordulópontja – kár, hogy az élet ennél prózaibb. 

De nem kell félni: prózai jelenetből is akad nem kevés a Toxikomában, sőt az egész világa, a történet kulisszája (amiért Pater Sparrow látványtervező felelt) meglepően életszagúan hozza a húsz évvel ezelőtti valóságunk színeit, bűzeit. (Meglepő, mondom, de valójában csak Herenditől szokatlan.) Ennek ellenére a Toxikoma elsősorban és mindenekelőtt szórakoztató film – akkor is, ha kemény témát választ, és valamire tanítani akar. Ahogy már az azonos című könyv is az volt. Bár akkoriban olvastam, amikor megjelent (vagyis kilenc évvel ezelőtt), máig emlékszem egyes epizódjaira, különösen a drogos kalandokra, amiket Szabó olyan plasztikusan, élményszerűen írt meg, hogy az ember rendesen vele utazott, vele nyalogatta a bőrkabátról a ráragadt mákgubó nedűjét. 

Egyet nem tudtunk meg már akkor sem: de miért lett drogos? 

És erre most sem kapunk választ.

Kár, hogy ez elég fontos kérdés, szinte megkerülhetetlen, mert – mint a filmből is kiderül – ennek felismerése nélkül nem lehet lejönni a szerről. Mit pótol? Mi elől jelent menekülést? Milyen sebre vagy törésre nyújt (rövid távon) vigaszt?

Szabó Győzőnek ez olyan belső magánügye lehet, amit már nem óhajt a nyilvánosság elé tárni. Kérdés, hogy így meg tud-e állni a lábán a sztori – tud-e eléggé fájni, valódi bevállalásként hat-e? És ha még hozzávesszük, hogy a végkifejletet illetően sem lehetnek kétségeink (hiszen nem halt bele, nem ment rá, tudjuk, látjuk, ismerjük), akkor végképp fel van adva lecke a forgatókönyvíróknak. Hogy lesz így tétje a sztorinak?

Valószínűleg erre találták ki (Gergely Dorka és Bárány Márton), hogy akkor legyen inkább két domináns férfi párharca a fókuszban, és szóljon arról a film, hogyan formálják egymást, míg a másikkal és önmagukkal birkóznak.

Nem jó és rossz harca ez, nem is mester és tanítványé, inkább két öntörvényű, makacs férfi küzdelme a rendszerrel, amiben egyikük sem találja a helyét, és egyikük sem hajlandó eljátszani a rá osztott szerepet.

Lehetnének akár szövetségesek is, hiszen annyi bennük a közös vonás, ehelyett az élet úgy hozta, hogy egymással szemben kell meghatározniuk magukat. És ha mindez egy pszichiátrián zajlik, akkor nincs mese: az embernek óhatatlanul a Száll a kakukk fészkére ugrik be (a két óra alatt többször), amiben ezúttal nem egy McMurphy és egy Ratched nővér áll szemben egymással, hanem két McMurphy.

A film annyira rájuk koncentrál, hogy a csoportterápián résztvevő többi alak sajnos feleannyira sincs kibontva, mint az előképben, Csernus doki figurája viszont kapott még egy ellenpontot Éva nővér személyében (Török-Illyés Orsolya), hogy neki is legyen valamiféle személyes háttere, amihez képest a szakmai tevékenységét mérhetjük. Ez a megoldás több szempontból is fontos és kedvező – a könyvhöz képest pedig újítás, hiszen teljes egészében fikciós elem.

Amúgy a tisztulás folyamatának minden mozzanata lekottázható: a nagy mellénnyel indított hősködéstől kezdve a csúfos összeomláson keresztül a gyerekes fegyelmezéseken át az összes visszaesésig – ezt a részét már sok filmből (legyen az akár alkoholista vagy egyéb szenvedélybeteg történet) ismerjük. Nem ettől jó a Toxikoma, sőt, ha őszinte akarok lenni, ez egy kicsit döcögőssé, kiszámíthatóvá (és néhol unalmassá) teszi – kötelező körök, amiken nekünk, nézőknek is át kell verekednünk magunkat a főhőssel.  

Ami sokkal nagyobb élmény, az egyrészt a film naturalizmusa, ami ebben a szórakoztató műfajban üdítő – igen, friss és menő –, másrészt a színészi játék (amin jóformán áll vagy bukik ez a film, annyira színészközpontú), és végül a drogos élmények megfogalmazása,

amiknek úgy kell megragadniuk, hogy egyszerre mutassák meg a méreg vonzerejét és életveszélyességét.

Herendi rendezői kvalitásai szerintem ezekben a részekben mutatkoznak meg leginkább: mindjárt a film elején (ami nagyon erős, magával ragadó), és aztán minden egyes drogos epizódban, ami túl tud lépni az előzőn. De nyilván abban is, amilyen átgondoltan, egységesen és tudatosan halad ez a film a maga által kijelölt mezsgyén – iszonyú profi munka, öröm nézni.

Azt is jó látni, hogy a Kontroll után 18 évvel ismét van egy olyan közönségfilmünk (mert műfaji filmnek nem mondanám), ami nem fél a sötétségtől, a nyerseségtől, a kosztól, mocsoktól, a fájdalomtól, betegségtől, a haláltól és a baszástól. Ezekből építkezik, és nem ígér semmiféle megváltást. Talán megint eljutottunk oda, hogy mindezeket az élet részének tekinthetjük, amiken valamilyen formában mindenkinek át kell menni, mert csak így juthatunk el a megbékélésig – de csak akkor, ha szembe merünk nézni velük.

Ha hagyjuk, hogy ez a két elementáris erő, Molnár Áron és Bányai Kelemen Barna szembesítsen minket, és a küzdelmük bennünk folytatódjon. Ha elismerjük, hogy nincsenek is annyira messze tőlünk. 

Ők mindent megtettek érte: beleadták a szívüket, lelküket – az önbecsapásaikat és a pofára eséseiket –, de az anyagot sem spórolták ki a filmből: itt aztán van munka, fegyelem és alázat. Sokaknak akarnak mesélni arról, hogy milyen nehéz felvállalni önmagunkat és felelősséget vállalni a tetteinkért, és mennyivel jobb lenne néha mindettől elmenekülni – ez remélhetőleg sikerülni fog nekik: ha valami, akkor a Toxikoma vissza fogja csábítani az embereket a mozikba. És miután kiszórakozták magukat, meg lehet próbálni egy ilyen szembenézést utánuk csinálni. Hogy kinek megy könnyebben. De ha könnyen megy, akkor nem is ér semmit. 


Gyárfás Dorka

Képek: Gordon Eszter/Vertigo Média