„Sokan azt hiszik, hogy betegek vagyunk, hogy nem vagyunk normálisak” – Transz fiatalok meséltek a kőkemény valóságról, amit kevesen ismerünk

–

Hübsch Lilla, Matus Nikolasz, Tóth Zsófi és Vastag Bendegúz. Mindannyian huszonéves transz fiatalok, akik sok mindenben hasonlítanak. Például abban, hogy egyikőjüknek sem az imént leírt neve szerepel a személyi igazolványában. Lilla és Zsófi hiába élik a mindennapjaikat transz nőként, a papírjaikon férfinév szerepel. Nikolasz és Bendi pedig hiába élnek transz férfiként, a születésükkor kapott női neveket nem változtathatják meg hivatalosan, mert tavaly óta ezt törvény tiltja.

Abban is hasonlítanak, hogy mindannyian megvívták a saját kemény csatáikat, amikor önmaguk számára is világossá vált, hogy nem tudnak a születésükkor meghatározott nemükkel tovább élni. Abban is, hogy ők csak egy egyszerű, hétköznapi életet szeretnének, beilleszkedni a társadalomba, csak mintha éppen ezt nem akarnák hagyni nekik. Az is közös bennük, hogy együtt vettek részt a feat. és a Transvanilla Transznemű Egyesület közös, Név a múltból elnevezésű kampányában, éppen azért, hogy felhívják a figyelmet arra, milyen bélyeget kényszerítettek rájuk a tavalyi törvénymódosítással, és hogy milyen szerencsés az, aki például a gyerekkori gúnynevét maga mögött hagyhatja – míg a transz emberek a többségi, ciszneműekkel ellentétben nem hagyhatják el hivatalosan a régi nevüket.

Egy sor dologban pedig nagyon is különböznek. Az ugyanis, hogy milyen emberek, mi érdekli őket, mit tanultak vagy dolgoznak, a személyiségükből fakad, nem pedig a nemi identitásukból.

Krajnyik Cintia/WMN: Meséljetek magatokról mindannyian – ki mikor érezte először, hogy a születésekor meghatározott neme nem egyezik a nemi identitásával?

Tóth Zsófi: Nekem ez egy nagyon hosszú küzdelem volt, de már hatéves koromtól ott voltak a jelek. Ezek hiába váltak egyre nyilvánvalóbbá, én nagyon sokáig tagadtam magam előtt, igyekeztem nem venni róla tudomást, és elzárni. Huszonnégy éves koromban jött el a fordulópont, amikor készült rólam egy fotó, ami a nőiesebb oldalamat mutatta meg. Az világított rá, hogy én valójában az vagyok, aki a fényképen szerepel, és eldöntöttem, hogy ki fogom magam szabadítani abból a börtönből, amiben élek. Az ezt megelőző másfél évben egyébként már érdeklődtem a nemi identitást érintő témák iránt, folyamatosan kutakodtam. Másfél éven keresztül vizsgálódtam, de még akkor sem tudtam beismerni magamnak az igazságot.

Vastag Bendegúz: Én körülbelül öt évvel ezelőtt, amikor húszéves voltam. Kollégistaként volt egy előadásunk, ahol egyebek mellett a transzneműségről beszéltek, ami felkeltette az érdeklődésemet, és elkezdtem a téma után kutatni, mert régóta azt éreztem, hogy fiús lány vagyok. Ekkor vált világossá, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy valójában én férfiként szeretnék élni. Volt egy ismerősöm Pesten, aki akkor már benne volt a tranzíció folyamatában, tőle kérdeztem sokat, utánajártam, hogy mi szükséges a nem- és a névváltoztatás elindításához (pszichiáter szakorvos által készített szakvélemény, amely megállapítja a transzszexualizmus [F64.00] diagnózisát, továbbá tartalmazza a nemváltoztatás engedélyezésének javaslatát; klinikai szakpszichológus szakvéleménye [neki szerepelnie kell az egészségügyi dolgozók működési nyilvántartásában]; valamint a kérelmező születésekor regisztrált nemének megfelelő nőgyógyász/urológus szakorvos szakvéleménye, amely tartalmazza, hogy a nemi átalakító műtétnek nincs orvosszakmai szempontból ellenjavallata. [Male to Female esetben urológiai, Female to Male esetben nőgyógyászati lelet szükséges – a szerk.]), és két éve vagyok hormonkezelésen.

Matus Nikolasz: Én sokáig azt hittem, hogy leszbikus vagyok. Abban mindig biztos voltam, hogy a nőkhöz vonzódom, de az érzés folyamatosan ott bujkált bennem, hogy nem érzem jól magam a testemben. Sokat kísérleteztem a körmeimmel, a hajam színével, fazonjával, minden extrém dolgot kipróbáltam, kerestem önmagam. Utólag visszagondolva, már gyerekként is megmutatkoztak annak a jelei, hogy én már akkor is fiúnak éreztem belül magam. Fiúkkal játszottam, a Barbie-k teljesen hidegen hagytak, az autók, motorok érdekeltek. Aztán 2019-ben találkoztam a transzneműség fogalmával, és még abban az évben elő is bújtam, először csak a baráti körömben. Tavaly januárban kezdtem a hormonterápiám, tehát lassan másfél éve. Azóta a családom előtt és a munkahelyemen is coming outoltam, és borzasztó szerencsésnek vallom magam, mert rendkívül elfogadó volt mindenki. A médiában dolgozom, ezen a területen talán nyitottabbak az emberek, és férfiként kezelnek az előbújásom óta, ami nem mindenkinek adatik meg.

K. C./WMN: Mindannyiótok családja jól reagált?

V. B.: Az én családomban közölték, hogy hiába élek mostantól Bendegúzként, én akkor is az ő pici lányuk maradok. A munkahelyemen a mostani részlegem elfogadó, az előző egyáltalán nem volt az. Pfujogtak, undorítónak neveztek, de az ilyesmi legtöbbször azért fordul elő, mert

az emberek többségének fogalma sincs, hogy valójában mit jelent az, ha valaki transznemű. Rengeteg hülyeség kering a közbeszédben velünk kapcsolatban.

A barátaim nagyon megértők voltak, én összességében úgy élem meg, hogy szerencsém volt a környezetemmel. A legjobb gyerekkori barátom reakciójától tartottam a leginkább, de számára teljesen természetes volt, hogy úgy fogad el, ahogy vagyok, és mindenben támogat.

Hübsch Lilla: Én mindig „furcsa” kisgyerek voltam, soha nem a földön jártam. Anyukám hihetetlenül támogató, de ebben rengeteg munkánk van. Meg kellett vívnunk a harcainkat, neki is el kellett fogadnia ezt a helyzetet, egyáltalán meg kellett ismernie, hogy mit is jelent mindez. Vele szoktunk sokat beszélgetni arról, hogy nekem soha semmi nem volt megtiltva, és rám erőltetve sem. Én kisfiúként imádtam a Barbie-kat, állandóan lovakkal játszottam, de ezt nem furcsállták, mert mint mondtam, alapból is különc gyerek voltam, kínos, nem kínos, én tizenhárom éves koromig pegazus akartam lenni (nevet). Komolyra fordítva a szót, nekem is volt Nikolaszéhoz hasonló élményem, hogy tizenhárom éves koromtól kezdve azt gondoltam, egy meleg srác vagyok. A jellem- és személyisgéfejlődésemben tizenöt éves koromban jött el a fordulópont, amikor nagyon szerettem volna egy fiúnak imponálni. Korábban kicsit husi voltam, és mivel szerettem volna ennek a fiúnak tetszeni, elkezdtem Victoria’s Secret-modelleket követni, tornázni, diétázni, és körülbelül egy-két hónap után a testem elkezdett megváltozni. Egy esti edzés után mentem volna zuhanyozni, belenéztem a tükörbe, és a csupasz testem látványa egyszer csak felfedte a valóságot önmagam számára, hogy ki is vagyok. Diszfória fogott el, mert világossá vált, hogy nem tudok azonosulni azzal a testtel, amibe születtem. Ezt egy nagyon intenzív, szorongó, depresszív érzésként tudnám leírni, ami hihetetlenül mélyre tudja taszítani az embert. A következő pár hónapban zajlott bennem a belső coming out, azon voltam, hogy megtaláljam önmagam, és tisztázzam, mit és hogyan szeretnék. Ezután az osztálytársaim elkezdték észrevenni, hogy növesztem a hajam, hogy egyre femininebb vagyok.

Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy magamra öltöttem egy szerepet. Épp ellenkezőleg. Végre kiengedhettem, ami mindig is bennem volt.

A bátyámmal sok konfliktusunk volt kisebb koromban, ő a végletekig elutasított mindent, ami kicsit is lányos volt, emiatt sok elfojtás volt bennem. Végzős koromra vált teljesen biztossá és kristálytisztává, hogy nőként szeretném leélni az életem, a banketten bújtam elő az osztályban, nagyon jól fogadták, nem is lepődtek meg. Drámatagozatra jártam, a szalagavatón megbeszéltem az osztályfőnökkel, hogy hadd viseljek egy androgün, uniszex ruhát zakó helyett, szóval senkit nem ért addigra ez váratlanul.

V. B.: A transzneműek szerintem egyébként szinte mindannyian átmennek ezen a szintlépésen, hogy először azt gondolják magukról, hogy melegek, aztán utána jön a felismerés, hogy nem erről van szó.

T. Zs.: Én, mondjuk, lányokkal vettem magam körül mindig, a baráti és a párkapcsolataimban is. Hat-hét fős lánybandák tagja voltam, ennek is gyanúsnak kellett volna lennie, aztán ezekből mindig egy-egy lány a barátnőm lett. Utólag fedeztem fel, hogy egyébként voltak fiúk is, akik tetszettek, de azzal a testtel és testképpel, amivel akkor rendelkeztem, ezt nem tudtam kezelni, úgyhogy vagy nem is foglalkoztam az érzéssel, vagy megpróbáltam baráti irányba tolni.

K. C./WMN: Megkönnyebbülést hoz, amikor az ember rájön, hogy miért nem találta igazán soha a helyét, vagy ez rémisztő is egyben?

T. Zs.: Én, ahogy említettem, másfél évig kutakodtam a nemi identitás témájában, mire be tudtam vallani magamnak, hogy transznemű vagyok.

Ez az időszak olyan gyötrelmes volt, hogy a beismerés már csak felszabadulást hozott. Elhúzódó depressziótól szenvedtem, úgy éreztem, hogy úgy nem érdemes tovább élnem, ahogy addig próbáltam.

Akkor már nyolc éve éltem egy párkapcsolatban egy lánnyal, ő biztatott egyébként arra, hogy mélyedjek el a témában, ugyanis minden adott lett volna, hogy boldog legyek, mégis boldogtalan voltam. Az előbújásom után végül még egy évig együtt maradtunk, sok dolog történt, ami miatt végül szakítottunk, de ő nagyon jól reagált. Rengeteg mindenben segített, tanácsokat adott, például a sminkeléshez. Jó volt, hogy egy biztonságos, támogató környezetben lehettem. A családomhoz már a szakvéleményemmel mentem haza, először anyukámmal beszéltem, ő abszolút jól fogadta. Apukámmal viszonylag sok ideig nem találkoztam, és az előbújásom előtt, amikor utoljára látott, több mint száz kiló voltam, majd egyszer csak ott álltam előtte hatvanöt kilósan, úgyhogy ő megkönnyebbült, mert először azt hitte, hogy halálos beteg vagyok. Egy életen át elzárkóztam előlük, ők sem, és én sem értettem az okát, nem volt köztünk meg a kapocs, és az előbújásom után ez helyreállt.

M. N.: Kettős érzés ez. Az ember elkezd gondolkozni: ebbe tényleg bele akar vágni, fel akarja ezt vállalni? Mérlegelsz, hogy ez mennyi kockázattal jár, megkérdőjelezed saját magad is, hogy biztos jó úton jársz-e. Ott van a félelem, hogy mi van, ha a környezeted nem fog elfogadni. Én anyukámtól tartottam a legjobban, nem is mertem neki elmondani szemtől szemben, egy levelet írtam neki, ő pedig nem értette, miért nem mondtam el ezt neki hamarabb.

H. L.: Én először azt mondtam a családomnak, hogy a fiúkhoz vonzódom, szándékosan nem úgy fogalmaztam, hogy homoszexuális vagyok, majd egy évvel később elmondtam, hogy transznemű vagyok. Mindkét alkalommal heteken át tartó feszültség, veszekedés következett, anyukám nehezen értette meg a helyzetet, azt mondta, jobb lett volna csak egyszer feldolgozni, hogy az a kép nem valós, ahogy élek a fejében, és meg is kérdezte, hogy ő rontott-e el valamit.

K. C./WMN: Ezt a kérdést sok szülő felteszi, nem?

M. N.: Persze. Ez számukra teljesen ismeretlen fogalom, az ő idejükben ez nem igazán volt még a köztudatban.

V. B.: Nekem elváltak a szüleim, és én maradtam egyedül apukámmal, a másik három testvérem anyukámmal élt. Nagyon fiús kisgyerek voltam, rövid hajam volt, a foci, az autók érdekeltek, apu mindig azt mondta, hogy második gyerek vagyok, és alapból fiúnak készültem a nővérem után. A rokonok jöttek is ezzel, hogy biztos apu miatt alakult így ez az egész, de ez nem apu hibája. Kamaszként én hosszú, göndör hajú lányként éltem, volt barátom is. Ez nem ezen múlt.

K. C./WMN: Nikolasz, te szolnoki vagy, Bendi, te Székesfehérváron élsz. Mit gondoltok, van különbség, az LMBTQI-közösség elfogadásában vidéken és a fővárosban?

M. N.: Nem nagyon tapasztaltunk ilyesmit. Amivel nehézségünk van – de ez nem földrajzi adottságból fakad –, az az, amikor például hoz a postás egy csomagot, amit én Nikolasz névre rendelek meg, de a papírjaimban még a születési nevem, Nikolett van. A postás nyilván nem érti, hogy most akkor mi történik, előtte áll egy férfi, de a személyi igazolványomon női név szerepel. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy hallott-e már a transzneműségről. Nézett, aztán annyit mondott, hogy „Hagyjuk!”, és inkább odaadta a csomagot.

V. B.: Nekem dohányboltban volt hasonló élményem. A személyimen még hosszú hajam van, Brigitta a nevem.

A dohányboltos megkért, hogy mutassak fel még egy iratot, visszakérdeztem, hogy mi jogosítja fel, hogy a személyin kívül mást is elkérjen. Mondta, hogy semmi, de kihívja a rendőrséget okirat-hamisításért.

Ezután kifáradtam a boltból, nem szolgált ki, de a legjobban az borít ki, ha lenéznek és lesajnáló tekinteteket kapok. Olyankor hihetetlenül dühös tudok lenni.

T. Zs.: Más is volt a boltban?

V. B.: Igen.

T. Zs.: Akkor azt kellett volna mondani, hogy „Oké, akkor, vegyünk fel egy jegyzőkönyvet, és az adatvédelmi hatósághoz fordulok, hogy az egészségi helyzetemre vonatkozó információkat nyilvánosságra hozza más vevők előtt”.

M. N.: Ilyenkor én úgy vagyok vele, hogy inkább hagyjanak békén, megyek tovább, ez remélhetőleg úgyis csak egy átmeneti szakasz, amiben vagyunk jelenleg.

T. Zs.: Én is így vagyok vele alapvetően, csak ezzel a mentalitással, amit javasoltam, tényleg békén hagynak.

Bátran kell menni előre. Nem tart sokáig jogi témákban kiművelni magunkat, viszont onnantól kezdve ad egy magabiztosságot, védettséget. Nekem nehezen tudnának mások olyan váratlan szituációt teremteni, amelyben igazán meglepődnék, és ez nagy könnyebbség.

Sajnos mindig azt bántják, aki hagyja.

K. C./WMN: Bendi, te a Facebookon és az Instagramon is a születési neveddel, Brigittaként vagy fent. Ennek mi az oka?

V. B.: Én akkor szeretném átírni, ha hivatalosan is megtörtént a névváltoztatás.

K. C./WMN: Az a bizonyos 33-as paragrafus azonban egyelőre ellehetetleníti, hogy erre legyen lehetőségetek. Az egy dolog, hogy az elfogadott törvény alapvető emberi jogokat sért, de ennek nagyon súlyos anyagi következményei lettek rátok nézve.

V. B.: Ez nyilván rendkívül fontos volt a koronavírus-járvány közepén. Nekem a törvény a nagyműtétemet húzta keresztbe. Ha megváltozott volna a nevem, utána mehettem volna a kipakolásra (méheltávolítás – a szerk.), ami kb. ötvenezerbe került volna, így most hétszázezerért tudnám megcsináltatni. A tb ugyanis csak akkor támogat bármilyen beavatkozást, ha a név megvan hozzá. Ha férfinevem lenne, az emlőeltávolítás is szinte ingyenes lett volna, így hatszázezer volt.

H. L.: Ezzel a törvénnyel most minden folyamat lelassult, leginkább amiatt, mert a legtöbbünknek pénzt kell gyűjtenie a kezelésekre. Én egyébként az anyagiaktól függetlenül is azt javaslom, hogy mindenki hagyjon időt magának.

Minden transznemű története egyedi, ahogy az is, hogy ki mitől érzi magát komfortosan. Nem mindenki szorul hormonkezelésre, nincs mindenkinek szüksége nemi megerősítő műtétekre. Kevés tranzíciónak lesz a végpontja a műtét.

M. N.: Ezzel nagyon egyetértek. Én közel egy-másfél évig rágódtam, hogy bele merjek-e vágni ebbe az egészbe. Kicsit a tetováláshoz tudom hasonlítani, azt is meg kell fontolni, alaposan át kell gondolni. Azt pedig, ha valaki nemet változtat, mentálisan és lelkileg is fel kell dolgozni. Én pont a törvényjavaslat elfogadása előtt adtam be a névváltoztatási kérelmem, így az én műtétemet is keresztbe húzták. Jelenleg arra gyűjtök, hogy magánúton levetethessem a melleim, ami körülbelül kilencszázezerbe fog kerülni. A lenti műtét árának egyelőre utána se mertem járni.

V. B.: De ez a hormonokra is érvényes. Amit én kapok, az most két-három havonta harmincezerbe kerül, ha megváltoztathatnám a nevem, akkor ugyanez az összeg háromezer forint lenne.

T. Zs.: Ez óriási pofon volt, ami megerősített abban, hogy továbbra is külföldi megoldásokban kell gondolkodnom. Én tizenegy hónapja vagyok gyógyszeres kezelésen, de a testi átalakulásom a fogyásom révén már korábban megkezdődött. Az én nagyműtétem egy új autó árába fog kerülni, és óriási szerencsém van, mert a családom tud támogatni.

K. C./WMN: Hogyan lettetek a szereplői a Név a múltból kampánynak? Amikor láttátok a felhívást, nem volt bennetek hasonló kettőség, mint amiről már beszéltünk a felismerés kapcsán? Hogy szuper lenne arccal és névvel kiállni egy fontos ügy mellett, más transzneműek jogai mellett, ugyanakkor, hogy ez milyen negatívumokkal, támadásokkal is járhat?

V. B.: Bennem nem volt. Én mindig kiállok másokért és önmagamért is. Bízom benne, hogy egyszer csak elérjük a célunkat.

M. N.: Én is hasonlóképp voltam.

H. L.: Én égi jelnek vettem, amikor találkoztam a felhívással. Épp egy komoly mélypontom volt, rengeteg düh volt bennem, és azt éreztem, hogy valamit szeretnék tenni, szóval gondolkodás nélkül elküldtem a jelentkezésem.

K. C./WMN: Egyfajta misszió is ez mindannyiótok számára, úgy veszem ki a szavaitokból.

T. Zs.: Én most már bizonyos távolságot tartok a transzközösségtől. Korábban egy polgármesteri hivatalban dolgoztam, egy hatósági, műszaki és pályázatkezelő irodának lettem volna az irodavezetője, de mivel a születéskor kapott nevemmel kellett volna mindent aláírnom, úgy szerepeltem volna a határozatokon, és úgy kellett volna bárkit is fogadnom, így ez kivitelezhetetlenné vált. Esetemben a 33-as paragrafus ellehetetlenítette a munkámat. Azóta új állásom van, és lassan

szeretném magam mögött hagyni a múltat, és csak egy egyszerű, hétköznapi, átlagos életet szeretnék. Semmiféle plusz küzdelem nem hiányzik, ami ezzel az egésszel jár.

Ez a kampány egy kivétel most. Amikor jelentkeztem, nagyon dühös voltam az előző munkahelyemre, és van két barátnőm, akik különböző okoknál fogva, de nem feleltek meg a kritériumoknak, vagy nem volt lehetőségük részt venni a kezdeményezésben, pedig érintettek. Így leginkább értük, helyettük jelentkeztem.

K. C./WMN: Ez talán egy örök dilemma, mint amikor valaki átél valamilyen traumát, hogy onnantól kezdve legyen aktív szószólója a témának, vagy próbálja meg lezárni magában, folytatni az életét és továbblépni.

T. Zs.: Nekem megvolt az aktív korszakom. Én azt veszem észre, hogy folyamatosan jönnek új emberek a közösségbe, a régiek pedig szép lassan háttérbe vonulnak, mert tényleg mindenki csak békében szeretne élni végre.

K. C./WMN: Mi szerintetek a legnagyobb tévhit a transzneműekkel kapcsolatban?

H. L.: Hogy feltűnősködni szeretnénk, és ez csak egy hóbort. Sokan azt hiszik, hogy betegek vagyunk, hogy nem vagyunk normálisak. Pedig mi is emberek vagyunk, teljesen átlagosak. Az már eltérő, hogy ki milyen személyiség, rám a nemi identitásomtól függetlenül is sokan mondták régen is, hogy fura vagyok (nevet). Mi csak élni szeretnénk, viszont a papírjainkon nem mi szereplünk, ezt kimondhatom. És ez hihetetlenül megnehezíti a hétköznapokat.

M. N.:

Mi pont hogy nem különcködni akarunk, hanem beilleszkedni a társadalomba.

K. C./WMN: És ha már sztereotípiák és tévhitek, fontos megjegyezni, hogy a transzneműség teljesen független a szexuális orientációtól.

H. L.: Így van, a kettőnek nincs köze egymáshoz. Transzneműek is ugyanúgy lehetnek melegek, hetero-, bi- vagy éppen pánszexuálisok. Ez sokakat meglep, és tényleg úgy tekintenek ránk, mintha mi nem átlagos vagy hétköznapi emberek lennénk, pedig mi is ugyanúgy szeretünk másokat és vonzódunk emberekhez, mint bárki más.

M. N.: Sokan összemossák ezt a két fogalmat, pedig

a nemi identitás és a szexuális orientáció két különálló dolog,

csak itt is megjelenik az információhiány.

T. Zs.: Az is hozzátartozik, hogy egy transznemű nagy valószínűséggel alaposan megkérdőjelezi önmagát, amikor tudatosodik benne, hogy ott van benne a másság érzete. Ha szembe tud nézni ezzel, utána már sokkal könnyebben tudja vállalni, hogy adott esetben meleg vagy biszexuális, ami a transzneműséghez képest teljesen hétköznapi, hiszen egy sokkal nagyobb küzdelem megvívásán már túl van.

K. C./WMN: Ahogy beszélgettem veletek, az merült fel bennem, hogy ha olyan mértékű önreflexió lenne minden, magát normálisnak valló emberben, mint bennetek, egy sokkal egészségesebb társadalomban élhetnénk. Sokan azt sem merik maguknak bevallani, ha boldogtalanok a párkapcsolatukban, és a szőnyeg alá söprik a legtöbb problémájukat.

T. Zs.: Megundorodtam ettől a szótól, hogy normális. Vannak fehér, heteroszexuális, cisz emberek. De ezen múlik, hogy valaki normális? Nem azon, hogy mennyi önvizsgálatot gyakorol, hogy hogyan kezeli és próbálja megoldani a problémáit? Szinte mindenkinek az életében van valamilyen nehézség, csak erről a legtöbben nem beszélnek, nem mondják ki, de mindenki rejteget valamit. A különbség csak annyi, hogy mi, transzneműek kénytelenek vagyunk vállalni magunkat.

Krajnyik Cintia

Képek: Chripkó Lili/WMN