„A választ, testvér, azt fújja már a szél” – Ma 80 éves Bob Dylan

–

Zsidó gyökerek

Nagyszülei Kelet-Európából származó zsidók voltak, akik az erősödő fasizmus elől menekülve érkeztek a tengerentúlra. Dylan apja, Abe már itt született, igaz, nem a legideálisabb körülmények közé, ő azonban mindig feltalálta magát. Hétévesen cipőt pucolt és újságot árult, hogy valamelyest besegíthessen a családi büdzsébe. Alacsony, szemüveges fiú létére tehetséges atlétának bizonyult, és gyakran zenélt együtt a testvéreivel. Dylan anyja, Beatrice (Beatty) Edelstein a világ dolgai iránt érdeklődő nő volt – Abe gyakorta a szemére vetette, hogy „folyton a lapokat bújja, ahelyett, hogy a konyhában forgolódna, mint más rendes asszony”.

Dylan eredetileg Robert Allen Zimmermanként látta meg a napvilágot 1941. május 24-én a minnesotai Duluthban, és a gyökereire való tekintettel mindjárt kapott egy zsidó nevet is, ami a következőképpen hangzott: Shabtai Zisel ben Avraham. Amikor apja paralízisben megbetegedett, a család a könnyebb élet reményében Beatty szülővárosába, a közeli Hibbingbe költözött.

Zimmermanból Dylan

Bob nem volt különösebben jó tanuló, a könyveknél sokkal jobban érdekelte – nyilván a családi indíttatásból adódóan is – a zene.

A New Orleans-i blues- és countryadókon nőtt fel, majd a középiskolában több bandát gründolt, és maga is írt számokat. A továbbtanulásról azért nem mondott le, sőt be is iratkozott a Minnesotai Egyetemre, hogy aztán alig egy év múlva végleg búcsút mondjon az intézménynek. A családnevét is ekkoriban változtatta Zimmermanról Dylanre, részben a walesi költő és prózaíró Dylan Thomas előtt tisztelegve – ám, mint később látni fogjuk, más oka is lehetett ennek a lépésnek. Mindenesetre első, immár a folk-rock világát idéző, és kritikusai szerint némiképp kiforratlan albumának a címe is Bob Dylan lett.

Nagyobb hatása volt, mint a politikusoknak

A debütáló lemezt újabbak követték, Dylan pedig rövid időn belül sokkal többé vált, mint énekes és zenész, igaz, nehezen lehetett volna bármilyen kategóriába beszuszakolni.

Egyszerre megmondóember, békeharcos és próféta.

Dalaiban olyan, akkoriban valóban égető problémákat vetett fel, mint a hidegháború vagy a vietnámi háború, és ugyanígy felszólalt a társadalmi egyenlőtlenségek ellen is. Egyes vélemények szerint nagyobb hatással volt a nemzedékére, mint a kor bármelyik politikusa.

Protest songok, amiket ma is mindenki ismer

Ekkoriban született a Blowin’ in the Wind, amely Dylan kapcsán a legtöbbeknek talán elsőként jut eszébe. Az idővel valóságos himnusszá váló protest song dallamához a No More Auction Block című rabszolgadal adta az alapot, szövegét viszont – amely háborúról és békéről szól, egyszersmind a szociális és társadalmi struktúra ellen tiltakozik – Dylan írta. Ő maga állítólag sohasem volt különösebben büszke erre a szerzeményére, és egyszerű munkásdalként emlegette azt. 

Hasonlóképpen híres lett The Times They Are A-Changin’ – a hatvanas években nemigen akadt olyan emberi jogi rendezvény, ahol ne hangzott volna el. Vagy ott a Chimes of Freedom – ezt Dylan Joan Baezzel adta elő azon a washingtoni tüntetésen, ahol Martin Luther King „Van egy álmom” kezdetű beszédét tartotta. Dylan egyébként jó néhány dalt – egyszer egy egész lemeznyit – írt Baeznek, akivel a magánéletben is egy párt alkottak. Viharos szerelmüknek egy még viharosabb szakítás vetett véget. A harag még évtizedekig kitartott, később azonban többször is álltak együtt színpadra.

„Kísérteties érzéseim vannak, öregem”

Mindig képes volt valami mást mutatni, így például az 1965-ös Newporti folkfesztiválon elsőként lépett a közönség elé elektromos erősítésű zenekarral, igaz, a fogadtatás finoman szólva is vegyes volt.

A szekér ettől persze még továbbra is ugyanúgy futott, például ugyanebben az évben jött ki a Like a Rolling Stone, és világszerte hatalmas siker lett. Dylan azonban egyre kevésbé érezte jól magát a bőrében, valószínűleg a hírnévvel óhatatlanul együtt járó nyomás miatt, ami az alkoholt és a drogot is magával hozta.

„A lemezeimet veszik, és egyre több a pénzem, de azt gyanítom, hogy nem jó úton járok. Kísérteties érzéseim vannak, öregem” – nyilatkozta még 1963-ban.

Kényszerpihenő

1966-ban, lényegében karrierje csúcsán Dylan súlyos balesetet szenvedett: Triumph 500-asának féke meghibásodott, és a motor levetette magáról. A részletekre azóta sem derült fény, csupán annyi tűnik biztosnak, hogy többek között nyaktörést szenvedett. Ezt követően gyanúsan sokáig kerülte a nyilvánosságot. Lehetséges, hogy valóban ennyi időre volt szüksége a teljes felépüléshez, egyes feltételezések szerint azonban egyszerűen csak menekült. Két év után tért vissza – ám ekkor már egy másik világ fogadta.

„Rengeteg olyan követőm lett, akik nem is értem voltak oda”

„Amikor kidőltem és kibuktam, sokan nyilván azt hitték, hogy kész, vége, többé vissza se jövök (…) és akkoriban jött be nagyon az LSD (…) mire lábra álltam, már nem az ment, amit én a baleset előtt csináltam. Bennünket még nem ajnároztak, istenítettek annyira, én tényleg csak egy énekes voltam a sok közül, bár megvoltak a magam hűséges rajongói. Mire újból nekivágtam az útnak, híresebb voltam, mint amikor letértem róla. Összehasonlíthatatlanul híresebb voltam. Rengeteg olyan követőm lett, akik nem is értem voltak oda (…). Az ilyen embereknek fogalmuk sem volt róla, hogy mi módon jutottam el idáig, az ő eszükben csak az járt, hogy nekem van egy híres nevem, és hogy Jimi Hendrix is játssza a számaimat: csak ez és semmi más” – emlékezett vissza erre az időszakra 1978-ban.

A némiképp kiábrándult Dylan újabb szerzeményeiben már kisebb hangsúlyt kapott a politika, akadt tisztán countrylemeze is. A kritika persze fanyalgott, ami egy dolog, de közönség sem lelkesedett a „stílusváltásért”. Aztán valahogy mégis magára talált, amiben talán a vallás is segítette – zsidó létére a kereszténységben talált legalább valamilyen szintű megnyugvást, még gospelalbumokat is adott ki.

Feleségek, szeretők, kalandok

Megállapodni azonban senki oldalán nem tudott, és az éppen aktuális párján kívül mindig voltak szeretői és futó kalandjai is. Miután véget ért a kapcsolata Baezzel, feleségül vette Sara Lownds modell-színésznőt. A frigynek Dylan függősége és – nem túl meglepő módon – hűtlenkedése vetett véget. Majd összejött a terapeutával, akihez a gyerekeik jártak éppen azért, hogy fel tudják dolgozni a szülők válását. Másodszorra a szintén színésznő Carolyn Dennisszel állt oltár elé, akit ugyancsak mindvégig csalt a házasságuk alatt. Egyik szeretője, Susan Ross több mint tíz évig kitartott mellette, igaz, a nőnek nem éppen szép emlékei vannak ebből az időből. Legkedvesebb barátnője pedig Suze Rotolo volt, akinél saját bevallása szerint erotikusabb nővel soha nem találkozott – vele látható egyébként Freewheelin’ című lemezének borítóján.

Zűrös magánélete miatt anyagi helyzete is állandóan rendezetlen volt. Öt saját utódja mellett több – sikertelenül – eltitkolt gyerekéről lehet tudni, és mostanra számos unokával is büszkélkedhet. A válásaiból sem jött ki éppen jól anyagilag, ráadásul, ha hinni lehet a pletykáknak, jó néhány szeretőjének fizetett is a hallgatásért cserébe.

A teljes életművét eladta

Valószínűleg ennek köszönhető, hogy 2019–2020-ban a teljes életművét eladta. Levelei, versei, dalszövegei a Tulsai Egyetemhez, dalai – szám szerint több mint hatszáz – az Universalhoz kerültek. Valójában a zeneipar legnagyobb üzletét kötötte – ezzel pedig be is biztosította valamennyi leszármazottja jövőjét.

Ugyancsak tavaly keltek el elveszettnek hitt dokumentumai, így például egy soha meg nem jelent interjú leirata. Ez utóbbiból kiderül, hogy Dylan annak idején részben az antiszemitizmustól való félelme miatt döntött a névváltoztatás mellett, Lay Lay Lay című számát pedig valójában nem az Oscar-díjas Éjféli cowboy című filmhez írta – ahogy azt addig mindenki hitte –, hanem Barba Streisandnak szánta. Arról, hogy volt-e más közük is egymáshoz az énekes-színésznővel, sajnos nincs szó. A szövegek egyébként az aukcióig Tony Glover bluesgitáros tulajdonában voltak, új gazdájuk nem fedte fel a kilétét.

Nem hatotta meg a Nobel-díj

2016-ban a Svéd Akadémia Dylannek ítélte a Nobel-díjat – amire egyébként már két évtizede évről évre jelölték –, nem kis felhördülést keltve. A szintén Nobel-díjas Mario Vargas Llosa például azt nyilatkozta, hogy Dylan jó zenész ugyan, de ezt nem jelenti azt, hogy jó költő is lenne. Irvine Welsh skót író pedig „szenilis, makogó hippik rosszul fogant nosztalgiadíjának” titulálta az akadémia döntését.

Hogy maga az érintett mit gondolt minderről, nem tudni. Mindenesetre az akadémiának a bejelentés után két hétig nem sikerült őt elérni, állítólag azért, mert a megtiszteltetéstől szóhoz sem jutott.

Végül megköszönte azért a díjat, az átadón azonban nem jelent meg, amin nincs is mit csodálkozni annak fényében, hogy Barack Obama meghívását sem fogadta el a Fehér Házba.

A közönségét sem tiszteli jobban

Viszont még mindig koncertezik, bár a pandémia őt is kényszerű moratóriumra ítélte. Nem üdvözli a közönségét, nem köszöni meg a tapsot, pláne nem hajol meg, és éneklés közben mindvégig távolságtartó, szenvtelen kifejezés ül az arcán. Ki tudja, hogy mi áll emögött: fásultság, érdektelenség, rátartiság, netán csak egy ügyes marketingfogásról van-e szó. De mindegy is: így szeretjük, és reméljük, hogy két eddigi magyarországi koncertje után lesz egy harmadik is.

Mezei M. Katalin

Olvassátok el Prieger Zsolt két évvel ezelőtt megjelent köszöntőjét is ITT, megéri!

Források: Barna Imre: Bob Dylan, Európa Kiadó, Budapest, 2017, valamint ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/David Redfern/Redferns