A történetek, amiket még nem meséltek el – Eljött az írónők ideje

–

Emlékszem, éppen terhes lettem, amikor Doris Lessing angol írónő elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, és elkezdtek megjelenni a könyvei magyarul is. Azt gondoltam, nincs ennél jobb alkalom, hogy elolvassam Az ötödik gyerek című regényét, hiszen én is épp gyerekvállalásra készülök, a történet főhőse pedig egy fiatal házaspár, akik szép, nagy családot terveznek. Teljesen gyanútlanul vágtam bele a könyvbe, és már nagy volt a pocakom, amikor éreztem, hogy valami olyan sötét emberi tapasztalatba húztak be, amiről sejtelmem sem volt, és ami elől már nem rejthetem el a tekintetem. 

Az ötödik gyerek tipikusan női regény – mondhatnánk, de nem azért, ahogyan ezt a kifejezést olykor degradálón, lesajnáló hangsúllyal használják, mint ami kevesebbet ér a többi (nyilván férfiak által írott) regénynél. Én azért használom rá ezt a szót, mert olyan élményt ad át, ami tényleg csak a nőknek lehet meg. Ebben az esteben például azt, milyen gyereket várni és nevelni, milyen a különböző terhességeket megélni, milyen, amikor rosszat sejtesz már a terhesség folyamán, milyen egy vadembert, egy szörnyszülöttet világra hozni, és milyen, ha mégis képtelen vagy megtagadni, pedig az egész családod – a többi négy gyereked és a férjed is – rámehet.

Rémisztő dolog volt ebbe a mély és fekete kútba belenézni. Rettegtem tőle. 

Amikor a férjemnek meséltem róla, azt kérte, hagyjam abba, ebben az állapotban ne olvassak ilyen történeteket. De én akkor már nem akartam abbahagyni, azt gondoltam, a végére csak jön valamiféle feloldozás. Nem jött. Nem a feloldozás jött, hanem az a hatalmas valódi kérdés, hogy mit is jelent anyának lenni.  

Lehet, hogy itt kezdődött hosszú, azóta is tartó meghitt kapcsolatom a női szerzőkkel. A szoptatás során már feltűnt, hogy szinte kizárólag női írók műveit olvasom (és falom őket a két kis szopizó fejecske meg az ikres szoptatós párna fölött). Nem szándékos volt, nem állt mögötte feminista szemlélet – valószínűleg csak arra a női közösségre volt szükségem, ami akkor épp hiányzott az életemből, és ami a régi társadalmakban még megadatott egy friss anyukának. Mint a szivacs, szívtam magamba a női energiát, a női történeteket, a nők bölcsességét. 

Agatha Christie önéletrajza, Alice Munro novellái, Ljudmila Ulickaja varázslatos történetei, Karen Blixen, Zadie Smith, Szabó Magda, Patricia Highsmith, Szvetlana Alekszijevics, Lionel Shriver, Tóth Krisztina, Polcz Alaine, Arundhati Roy, Joan Didion, és még sokan mások, akik megmutatták nekem,

nem igaz, hogy minden történetet elmeséltek már. A nők még csak most kezdtek el igazán mesélni! Az ő történeteik újak, mások, lebilincselőek.

És Ferrantéval csak ezután ismerkedtem meg… 

Most pedig nézem az ő listáját – azt a negyven könyvet írónők tollából, akit Elena Ferrante ajánl a The Guardian hasábjain – és kellemes elégedettséggel nyugtázom, hogy elég sokan megvoltak belőle nekem. Persze a többit is ideje lenne megismerni. De büszkén húzhatjuk ki magunkat, hogy Szabó Magda neve is ott szerepel rajta Az ajtó című regényével, mert szerencsére Olaszországban mindig is nagy becsben tartották. (És lassan az angolszász világban is.) 

Ferrante évek óta kiáll a női irodalom mellett, miután a saját bőrén tapasztalta meg, hogy hihetetlen népszerűsége ellenére milyen lesajnálóan kezeli az irodalmi elit. Mert onnan nézve, a férfiírók által meghatározott kritériumok alapján ő csak „fecseg”, azt sem irodalmi stílusban. Mert az elmúlt évszázadok irodalmi kánonjához mérik, ahhoz hasonlítják, amit természetesen férfiak teremtettek, és amire ő szándékosan, és egyre hangosabban mond nemet. Mára nemcsak a saját nevében, hanem minden női író szócsöveként, hogy ezt is ismerjék el irodalomnak. Mert az: az egyetemes kultúra része.

Azt mondta nemrég az Elle hasábjain: „A férfiak, beleértve a legműveltebbeket is, bele sem lapoznak a könyveinkbe. Női vacaknak tartják (…) egyfelől a férfiasságukon ütött léktől berzenkedve, másfelől megtagadva tőlünk az egyetemesség jogát, amit kizárólag maguknak tartanak fenn.

Ők azok, akik férfiaknak és nőknek egyaránt írhatnak könyvet, mi azonban csakis a nőket szólíthatjuk meg. És ez csak az egyik jele annak, hogy mennyivel alacsonyabb rendűnek tartanak bennünket.

(…) A férfiak intelligenciája, tehetsége erénynek számít. A mi intelligenciánk és tehetségünk jellemhibának.” 

Innen nézve nem is tűnik olyan kedélyborzolónak Alice Coffin francia feminista író kijelentése, ami pár hete bejárta a világsajtót. Ő ugyanis azt mondta az új könyve megjelenésekor, hogy többé nem olvassa férfi írók könyveit, nem nézi férfi filmrendezők filmjeit, és nem hallgatja férfiak zenéjét, mert elég volt abból, hogy minket, nőket csak az ő szemüvegükön keresztül mutatnak be, az ő vágyaik és fantáziáik kielégítésére. Első hallásra persze én is tiltakozom: miért kell megint árkot ásni a két nem közé? Miért tekintjük egymást ellenségnek? De Ferrante igazságával szemben sajnos más megvilágításba kerülnek ezek a szavak is. Ha a férfiak nem kíváncsiak a nők történeteire, sőt helyenként lesajnálják őket, akkor mi miért legyünk kíváncsiak rájuk?

Helytelen gondolkodás ez, persze, tudom. Alice Coffin jó kis promóciót csinált vele a könyvének, de a megoldás nyilvánvalóan nem ez. Gyerekes válasz a „ha ti úgy, mi is úgy”, nem beszélve arról, hogy én is – mint minden nő – meghatározó olvasmányélményeket köszönhetek a férfiaknak. Inkább azt mondanám, miután az ember felnőttként is újra olvassa az Anna Kareninát (ami továbbra is, és örökre remekmű – akkor is, ha egy nő másképp írta volna meg), azután nem árt elolvasni Alexandra Popoff Szofja Tolsztaja élete című könyvét is, hogy kontextusba kerüljön, milyen ember is volt a nagy író, és milyen volt nőként (feleségként, anyaként) vele élni.

Mert bár az író és az ember (a művész és az ember) két külön dolog, de a kép mégis csak így teljes. Nem véletlenül elmélkedett nemrég Szabó T. Anna is a Magyar Narancs oldalán azon, hogy mit adtak neki a női írók naplói, és mennyi támogatást, tudást merített ezekből. Igen, nemcsak a műveikből, hanem az emberi tépelődéseikből, harcaikból is.  

Nálam az utóbbi időben természetes egyensúly alakult ki. Nem figyelem, de utólag konstatálom, hogy nagyjából egyforma arányban szerepelnek az olvasmányaim között férfi és női szerzők.

Természetesen minőségi különbséget a két halmaz között nem, csakis egyes művek között lehet tenni. De legyen ez természetes a férfiak részéről is.

Ha majd nem kell figyelni egy-egy díj odaítélésekor, hogy milyen arányban szerepelnek a zsűriben a különböző nemek, és a díjazottak köre reprezentálja-e a társadalmi állapotunkat, akkor rendben leszünk. 

Amikor ez a téma felmerül, óhatatlanul eszembe jut A férfi mögött (vagy eredetileg a The Wife) című film, ami egy híres (férfi) író életének (Jonathan Pryce alakításában) legdicsőségesebb pillanatát ábrázolja: amikor átveheti az irodalmi Nobel-díjat, és ez felszínre hozza azt az évtizedek óta lappangó titkot, hogy a könyveit legalább felerészben a felesége (Glenn Close) írja. A férfi fürödne a fényben, és persze udvariasan hálát rebegne a hitvese áldozatos támogatásáért is a köszönőbeszédében, de addigra ez már nem elég. Egy egész élet hazugsága, igazságtalansága és elnyomása robban ki a nőből. 

Ugyanekkor eszembe jut az a pillanat is, amit szerencsére a londoni híradósok megörökítettek az utókornak: amikor Doris Lessinggel közlik a nagy hírt, hogy elnyerte a Nobel-díjat. Merthogy nem ült a rádió vagy tévé mellett, hogy azonnal értesüljön a hírről, hanem szépen elment bevásárolni, és zöldségekkel megrakott szatyrokkal szállt ki épp a taxiból, amikor megrohanták az újságírók. De az még beszédesebb, hogy háromszori visszakérdezésre sem tudnak a riporterek semmi magasztosat kihúzni belőle. Az idős hölgyet nem rázza meg az információ. Nem ájul el attól, a világ legjobb írójának kiáltották ki. Nem ejt könnyeket. „Oh, Christ” – kommentálja rezignáltan, és már vonszolja is be szatyrait a ház bejárata felé. Ennyi. „Mondják meg, mit mondjak erre?” – kérdez még vissza a leforrázott riportereknek. 

Mégis, mit akarnak hallani? – gondolja magában. Megnyert addigra minden díjat, de a munkáját (ami a lényeg) mindez nem érinti. Ahogy szerencsére a hiúságát sem, mert az nincs neki. 

Tessék, ilyen a női író: teszi a dolgát, és a pávatáncot meghagyja másoknak, akik az egészet valójában a dicsőségért csinálják. Legszívesebben ezzel a jelenettel írnám le a különbséget.