A „veszett kutya”, akinek lelke volt – 77 éve született a rozsdás hangú énekes, Joe Cocker

–

Sheffieldtől Woodstockig

John Robert Cocker 1944-ben született egy sheffieldi munkáscsalád második gyermekeként. „Utcagyerekként” nőtt fel, mindvégig a zene és a zenélés bűvöletében. Ray Charles volt számára az isten, őt további példaképei, a blueslegendák követtek: John Lee Hooker, Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Lightnin’ Hopkins…

Tizenkét évesen lépett fel először bátyja, Vic skiffle-zenekarában. A „skiffle” az ötvenes évek Angliájában blues-, dzsessz- és folkelemekből építkező műfaj volt, és Joe éveken keresztül járta a sheffieldi pubokat előbb a „nagyfiúkkal”, később már a saját bandáival.

„A szüleim nagyjából lemondtak rólam. Úgy voltak vele, »majd csak szerez egy rendes munkát«.”

Dolgoznia már tizenöt éves korától kellett ugyan, egy idő után iskola helyett is, előbb villanyszerelő-segédként, később benzinkutasként, majd gázszerelőként, mellette viszont járták az éjszakát a haverokkal.

Az első saját bandája, a Cavaliers első fellépésén a helyi ifjúsági klubban még ugyanúgy fizetniük kellett a belépésért, mint a közönségnek. Egy évvel később felvette a Vance Arnold színpadi nevet (az Elvis Presley Jailhouse Rockjában szereplő, félrehallott Vince Everett és a countryénekes Eddie Arnold nevéből összevonva), és „Vance Arnold and the Avengers” néven játszották a sheffieldi klubokban Chuck Berry és Ray Charles slágereit.

1963-ban a Sheffield City Hallban a Rolling Stones előzenekaraként léptek fel, a következő évben pedig Londonban, a Decca stúdiójában saját pénzén énekelte lemezre a Beatles I’ll Cry Instead című számát, de akciója teljes nettó bevétele hetven penny volt. Ez még nem nyert! A szülők viszont már sejthették, a „rendes munka” nem annyira dereng a horizonton…

A nagy áttörésre 1968-ig kellett várnia

Ekkor rögzítette az első igazi sikerének tekinthető Marjorine kislemezt. Aztán a With a Little Help from My Friends című Beatles-dal átdolgozásával Joe egy csapásra a brit, svájci, holland, német és amerikai slágerlisták élére került, és innentől nem volt megállás.

A Beatlesszel való kapcsolata megmaradt.

„Ha valamelyik Beatle meghívott magához, az olyan érzés volt, mint egy királyi audiencia.”

Később is kapott tőlük dalt, amit előbb énekelt el, mint ők (Paultól például a She Came In Through The Bathroom Window című számot). 

Egyre több fesztiválra meghívták együttesével, aztán ’69-ben végre teljesült a nagy álom: Amerika. Rögtön az első turnén életre szóló élménybe csöppent: Woodstock!

A woodstocki fesztiválon való fellépése, amit haláláig a legnagyobb élményének tekintett, elindította a siker felé. Innen már szabad volt az út, de előre nem látható veszélyekkel teli…

Mad Dogs & Englishmen

„Amikor az első sikereimet elértem, csak egy sheffieldi sörivó voltam. És egyszer csak belecsöppentem az amerikai rockzene világába.”

Ami nem akármilyen világ volt akkoriban: egy végeláthatatlan, nagyon vad buli. 1970-ben a csaknem negyvenfős The Mad Dogs & Englishmen turnézenekar tagjaként 48 államban, 52 városban lépett fel, a turnéból élő album és film is készült. A Veszett kutyák és angolok név egyébként Noël Coward dalára utal, amelynek refrénje: Mad dogs and Englishmen go out in the midday sun („Veszett kutyák és angolok mennek ki délben a napra”).

Elképzelhetjük, hogyan telt ez a két hónap, átvitt értelemben a déli napon…

Amikor a turné után Joe hazatért, a család erősen aggódni kezdett leromlott fizikai és mentális állapota miatt. Depresszióját az alkoholizmus és a szerhasználat csak súlyosbította – vagy fordítva? „Az első pár év jó volt. Hendrixszel és Janis Joplinnal turnéztunk az Államokban, sosem tudtam, mit hoz a másnap. De 1972 táján a dolgok kezdtek elfajulni.”

Az alkohol és a drog a fellépéseit is némileg hazavágta, nem volt ritka, hogy a színpadon hányt.

„Mondták, hogy elszúrtam a fellépést, én pedig nem hittem el” – mesélte. Aztán egyszer valaki megmutatott neki egy hangfelvételt, amit először nem akart elhinni: „Én nem éneklek ilyen rosszul. […] Aztán rájöttem, hogy tényleg én voltam.”

Egy interjújában később azt mondta erről a korszakról:

„Ha mentálisan erősebb lettem volna, ellenállhattam volna a kísértésnek. De akkoriban nem volt rehab. A drogok mindenhol elérhetők voltak, én pedig fejjel előre ugrottam az egészbe. És ha már egyszer belekerülsz ebbe a lefelé tartó spirálba, nehéz kijönni belőle.”

Az egyik mélypont egy ’72-es turnén jött el, amikor kitiltották Ausztráliából droghasználat miatt, és mert verekedésbe keveredett egy fellépés után a szállodában. Állítólag amikor a kivonuló rendőrök megkérdezték, van-e nála marihuána, udvariasan azt válaszolta: „Itt kell lennie valahol.”

Utánozhatatlan

Egyedülálló, érdes, rozsdás, „fekete” hangján kívül hamar védjegyévé váltak különös karmozdulatai, furcsa „csápolása” és léggitározása is. Sokan azt hitték, be van szíva, vagy őrült. Ám még szívnia sem kellett ahhoz, hogy ilyen intenzíven átélje a zenét, gyakorlatilag transzba esve énekelt, minden porcikájával előadott. Feszélyezte, hogy nem játszik hangszeren, ehelyett egy képzeletbeli gitárt és zongorát használva, egész testével érezte a zenét. Mindegy volt, hogy tíz vagy hatvanezer ember előtt, ugyanazzal az intenzitással és teljes odaadással, szinte átlényegülve.

1976 októberében Joe a híres Saturday Night Live amerikai show-műsor vendége volt, ahol a Feeling Alrightot énekelte el, amikor John Belushi pontosan ugyanolyan ruhába öltözve megjelent mellette, és vele kezdett énekelni. Belushi tökéletesen utánozta Joe jellegzetes mozdulatait és mimikáját. A szatírán egyébként csak Joe barátai sértődtek meg, Joe maga azt mondta, jól szórakozott rajta.

Pam, a fordulat

Első feleségével, Eileen Websterrel még ismeretlen zenészként találkozott. Eileen tizenhárom év után dobta be a törülközőt Joe alkoholproblémái miatt.

Két év telt el a szétválásuk óta, amikor 1978-ban Joe az Egyesült Állomokba költözött egy Jane Fonda tulajdonában lévő ranchre, egy rajongója, Pam Baker Santa Barbara-i tanárnő közbenjárása révén.

Pammel hamarosan randevúzni kezdtek, de Joe turnéi, utazásai miatt évekig tartott, míg valóban párként kezdtek együtt élni, 1987-ben aztán össze is házasodtak.

Pam mentette meg önmagától.

„A nyolcvanas évek elején újra kellett gondolnom mindent – vagy változtatok, vagy meghalok. Pam segített, hogy összeszedjem magam. Miatta kezdtem pozitívan gondolkozni. Nagyon mélyen voltam. Ő értette meg velem, hogy az emberek továbbra is szeretnének énekelni hallani, és meggyőzött arról, hogy ki tudok kerülni a lefelé vezető spirálból.”

Visszatérés

A nyolcvanas évek elején négy év szünet után nehéz volt a visszatérés. Szerencsére a Jennifer Warnesszal közös duettje, az Up Where We Belong nemcsak az Egyesült Államokban repítette vissza a slágerlisták élére, de nemzetközi sikert is hozott. A szám az An Officer and a Gentleman (Egy tiszt és egy úriember) című film betétdalaként nemcsak Grammy-díjat, hanem egy Academy Awardot is ért. Aztán a 9 és ½ hét című filmben Kim Basinger sztriptízjelenete alatt elhangzó You Can Leave Your Hat On lett világsláger, ugyanúgy, mint az Unchain My Heart, a When The Night Comes vagy a You Are So Beautiful. Joe most került igazán reflektorfénybe.

1988 júniusában a berlini fal tövébe szervezett koncerten negyven év után az első nemzetközi fellépők közt játszott, másnap pedig Drezdában lépett fel 85 ezer ember előtt – a koncert emlékét a mai napig őrzi a helyszínéül szolgáló park elnevezése: Cockerwiese (Cocker-rét).

Mad Dog Ranch

Pammel szerettek volna egy menedékhelyet, ahol a tömegtől távol, nyugodtan pihenhetnek a sok utazás között. A coloradói Crawfordban találtak idillikus helyszínt. Az érintetlen természet, a hegyek és a kilátás, amit mindketten imádtak hosszú túráik során élvezni, csoda volt számukra.

Pammel egy alapítványt is létrehoztak, a Cocker Kids Foundationt, gyerekeket támogattak kreativitásuk kibontakoztatásában és tanulmányaik elvégzésében, ezen kívül a városban több évig ők vezették a Mad Dog Cafe éttermet.

Joe kedvenc helyisége a házban a biliárdszoba volt, imádott a szomszédjaival játszani. Boldog volt a helyiek között, élvezte, hogy barátai, bár tudták, ki ő, nem foglalkoztak a hírnevével.

A helyi vízvezeték-szerelő, villanyszerelő, ingatlanügynök társaságában rocksztár helyett ő is egyszerű ember lehetett, aki szeretett sétálni a kutyáival, horgászni és paradicsomot termeszteni az üvegházában. Imádta a csendet, a nyugalmat, a hegyeket, az állatokat és a kertet.

A paradicsomtermesztés pedig szinte mániájává vált, a világ minden tájáról gyűjtött palántákat. „Legalább olyan élményt jelent számomra a paradicsompalántáim beérése, mint a zenélés” – mondta.

A közeli Aspenben lévő Jimmy’s and Jimmy’s Bodega tulajdonosa, Jimmy Yeager is barátságba került az énekessel, miután ő gondoskodott a cateringről egy náluk tartott nagyszabású partin, amit a házaspár az építkezésen dolgozóknak rendezett köszönetképpen. „Huszonnégy órás parti volt négyszázötven vendéggel, öt vagy hat zenekarral. Sátrakat állítottunk fel, és sokan ott aludtak, háromszázötven főre szóló reggelit szolgáltunk fel – mesélte Yeager. – Amikor bementem, és megláttam az aranyalbumokat… Addig fogalmam sem volt, hogy Pam férje Joe Cocker.”

De Joe akkor épp turnén volt, így csak a bulin találkoztak. „Valaki megkérdezte, melyik az a Joe Cocker. Mondtam neki, az a fickó, aki épp hordja be az alapanyagokat. Ilyen ember volt.”

A démonai azonban még mindig nem hagyták nyugodni Joe-t, továbbra is sokat ivott. A fordulópont 2001. március 1-jén jött el, amikor Pammel vendégeket vártak, ám Joe már délután inni kezdett, és estére teljesen kiütötte magát, úgy kellett feltámogatni a szobájukba. Felesége a sarkára állt, és ultimátumot adott neki, Joe pedig leállt az ivással. Pam egy évig el sem akarta hinni… a második évben pedig már inkább dühös volt: ha ilyen könnyű volt abbahagynia, miért nem tette tizenöt évvel korábban?

Egy büszke angol

Az ital elhagyásában szerepe volt valami másnak is, ami Joe-t egész életében végigkísérte: büszke angolságának és a korona iránti hűségének.

Bár már több évtizede az Egyesült Államokban élt, a teát mindig Angliából rendelte. Sosem tudta rávenni magát, hogy amerikai állampolgárságért folyamodjon, hiába lett volna adózási és egyéb szempontokból praktikusabb, és Pam is hiába kérte. „Olyan régóta élek már az Államokban, hogy gondolkoztam, hogy megkérjem az állampolgárságot, de akkor meg kéne tagadnom a királynő iránti hűségemet. Büszke angolként nem hiszem, hogy ezt meg tudnám tenni.”

Ahogy Pam mesélte: „Beleegyezett, aztán amikor elindultunk a bevándorlási hivatalba, láttam rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, úgyhogy megkérdeztem: Igazából nem akarod, ugye?”

Nem, nem vitte rá a lélek…

Italozása a hangján is nyomot hagyott, már nem tudta úgy kiénekelni a magas hangokat, mint régen.

2002-ben viszont az a megtiszteltetés érte, hogy II. Erzsébet uralkodásának ötvenedik évfordulóján a Buckingham-palotában tartott ünnepségen léphetett fel (többek közt Eric Clapton, Brian May, Roger Taylor, Ricky Martin, Annie Lennox, Phil Collins, Tom Jones, Bryan Adams, Cliff Richard, Ozzy Osbourne, Elton John, Paul McCartney, Steve Winwood, Rod Stewart mellett). Úgyhogy nem volt mese, össze kellett szednie magát.

Hűségéért elnyerte jutalmát: 2007 júniusában ő is ott volt a királynő születésnapja alkalmából kitüntetettek közt, megkapta a Brit Birodalom Érdemrendjének tiszti fokozatát (OBE), ami mérhetetlen büszkeséggel és boldogsággal töltötte el.

Az utolsó turné

2013 áprilisában indult utolsó albuma, a Fire It Up nemzetközi turnéja. Ekkor Joe már időnként panaszkodott, hogy fáj az oldala. Szeptember 7-én a turné utolsó állomásán, a németországi Sankt Goarshausenben tartott fellépésen is fájdalmakkal küszködött, „nem kapok levegőt, fáj az oldalam”, ennek ellenére ugyanúgy lenyomta a show-t, sőt a szokásos módon ugrált is a végén. Ez lett az utolsó fellépése.

„Soha ilyen kimerültnek nem láttam még, mint amikor hazaért szeptember 8-án.” Öt nap múlva megvolt a diagnózis: tüdőrák.

Joe nyugodtan, szinte egykedvűen fogadta a hírt, és betegsége során később sem panaszkodott. Elfogadta. Úgy érezte, régebbi életmódját tekintve jogos a büntetés.

2014. december 22-én halt meg, Pam mellette volt.

Charlie Midnight producer szerint: „Joe Cocker nem ment el. A zenéjén és nyers, érzelmekkel teli hangján keresztül tovább él, a következő generációknak is. Nem lesz senki más olyan, mint ő.”

Edgar Berger, a Sony Music Entertainment International elnöke így emlékezett rá: „Az egyik legszerényebb ember volt, akit ismertem.”

Rita Coolidge énekesnő pedig ezt mondta róla: „Volt benne valami eredendő ártatlanság, amit az idő múlásával sem vesztett el. Kedves volt és édes, mint egy nagy játék mackó. Csak kedvesség és jóindulat áradt belőle.”

Barátai minden erőfeszítése ellenére még nem került be a Rock and Roll Hall of Fame-be, pedig ahogy Billy Joel mondta, ha semmi mást nem alkotott volna, már csak a woodstocki fellépése miatt is ott lenne a helye a hírességek csarnokában.

Nem, ne egy furcsán kalimpáló, kopasz, pocakos öregemberként gondoljatok rá. Hanem ÍGY!

Kádár Andrea

Források: ITT, ITT és ITT 

Kiemelt kép: Getty Images/Jack Robinson/Hulton Archive/