–

Írországban többnyire nem rossz nőnek lenni. 

Az európai átlagnak nagyjából megfelelő, a kelet-európainál mindenképpen jobb a nők aránya a munkaerőpiacon; a munkahelyi zaklatás, családon belüli erőszak kiemelt és fontos téma a mindennapokban, és 2019-ben a köztudottan szigorú abortuszszabályozás felülvizsgálatára is sor került, a szavazás során pedig a választópolgárok a legalizálás mellett döntöttek.

Idén januárra azonban elkészült és napvilágra került egy olyan vizsgálati eredmény, ami a szó szoros értelmében sokkolta a közvéleményt – még annak ellenére is, hogy a tartalma többé-kevésbé nyílt titok volt évek, sokak számára évtizedek óta.

Ötévnyi vizsgálat. Hetvenhat évnyi szenvedés. Háromezer oldalnyi vád. 

A vádlottak: az állam és a katolikus egyház. 

Az áldozatok: a családjuk, partnerük, egyházuk, és az állam által magukra hagyott nők és újszülött gyermekeik. 

Gyermekek, akiknek a jelentős része meghalt anélkül, hogy az édesanyja megölelhette, szoptathatta volna, gondoskodhatott volna róla, egyáltalán: dönthetett volna arról, hogy saját maga szeretné-e felnevelni, vagy inkább örökbe adja.

Ezek a nők önmagában azáltal, hogy házasságon kívül teherbe estek (akár önként vállalt, szerelmi kapcsolatban, akár nemi erőszak következtében), elvesztették minden jogukat arra, hogy a testükben növekedő életről bármilyen döntést meghozzanak. Az abortusz, nyilvánvalóan, fel sem merülhetett. Az, hogy – esetleg az egyház anyagi, erkölcsi és lelki támogatásával – saját maguk neveljék a gyermeküket, valamiféle kifacsart, rettenetes logika alapján, szintén elképzelhetetlen volt. Egy nő, aki elköveti azt a rettenetes bűnt, hogy lányként esik teherbe, az egyház elgondolása szerint méltatlanná és alkalmatlanná válik arra, hogy fel is nevelje azt a gyermeket. 

Feltételezhetjük, hogy a nők egy része – különösen családi és állami támogatás nélkül – akkor sem tudta volna vállalni a gyermeke nevelését, ha szerette volna. A társadalmi nyomás, a közvélemény ítélete, és legtöbbjük esetében a bizonytalan anyagi háttér miatt lehettek köztük, akik valószínűleg örömmel üdvözöltek volna egy olyan lehetőséget, amelynek nyomán a gyermeküket tisztességes körülmények között, biztonságosan és törvényesen örökbe adhatják. 

Biztonságról, törvényességről és tisztességes körülményekről nem szól az említett háromezer oldalas dokumentum.

Rokonok és támogatók gyászolják az elhunyt gyerekeket Tuamban, 2019. augusztus 25-én – Forrás: Getty Images/Charles McQuillan

Négy euró minden papírért

Catherine Corless volt az a nő, aki amatőr kutatóként, történészként megpróbált utánajárni a Galway megyei Tuam Bon Secours csecsemőotthon múltjának. A tíz évvel ezelőtt kezdődő vizsgálatai során egyre több falba ütközött, de ahogy elkezdte lebontani ezeket a falakat, mind egyértelműbb lett, hogy csontvázak borulnak ki mögülük. Csecsemőcsontvázak, a szó legszorosabb, tragikus értelmében. Bár cikket írt mindarról, amire gyanakodott, és amire egyre több bizonyítékot talált, a hatóságokat eleinte nem sikerült meggyőznie arról, hogy alaposabb vizsgálat szükséges. Ekkor, 2011 és 2013 között, egyesével vizsgálta át a csecsemőhalálozási adatokat, minden egyes kartotékért négy eurót fizetve. Az eredmény: 798 halálozást bizonyító irat. Nulla temetési bizonyítvány…

Az első áttörés 2014-ben érkezett el, hála az Irish Mail on Sundayben megjelenő cikknek, amelyben megosztotta az általa feltárt adatokat, következtetéseket, és a logikus gyanút: egyebek mellett azt, hogy hivatalos eljárást (akár orvosi vizsgálatot, akár hivatalos temetési ügyintézést) mellőzve hantolták el tömegével a csecsemőotthonban elhunytakat. 

Carmel Larkin (balra) túlélő és Catherine Corless történész virrasztáson a meghalt gyermekekért, 2019. augusztus 25-én – Forrás: Getty Images/Charles McQuillan

Múlt nélküli csecsemők, és a valóság, ami szörnyűbb, mint a pletykák

Noha a cikke még csupán a közvéleményt rázta fel, ám a szellemet már nem lehetett visszazárni a palackba. Egyre többen frissítették fel az emlékezetüket, egyre több túlélő jelentkezett – a lányanyák által örökbe adott, és szerencsésen életben maradt, ám múltjukról szinte semmit sem tudó egykori csecsemő –, és egyre többen követeltek hivatalos vizsgálatot. Publikációk születtek, alapítványok jöttek létre, amelyeket az egykori gyermekek vagy olyan emberek (többségében nők) hívtak életre, akik tevékenyen próbáltak közreműködni abban, hogy emberek életére még mindig hatással lévő események nyilvánosságra kerüljenek.

Ennek köszönhetően került sor 2017-ben a tuami csecsemőotthon kertjének feltárására is.

Az 1925-től 1961-ig működő otthon kertjének kihantolásakor 800 csontváz került elő – többségében gyermekek csontjai, 35 hetestől két-három éves korig. 

Bebizonyosodott, hogy Caherinte Corless állításainak és feltételezéseink, valamint a sokáig csupán pletykaként kezelt híreknek valós, rettenetes alapjuk van – sőt, a valóság talán még szörnyűbb, mint ahogy az arról csupán tétova, bizonytalan történeteket ismerők rémálmaikban is gondolhatták.

Comission of Investigation néven a parlament 2017-ben létrehozott egy vizsgálóbizottságot.

A húszas évektől működő 14 egyházi fenntartású baba-mama otthon és négy megyei csecsemőotthon működését, gyakorlatát részletesen átvizsgáló szervezet 2021-re készült el a végleges anyaggal, ám információk már ezt megelőzően is kikerültek. Sorra szólaltak meg a túlélő gyermekek, és mondták el történetüket, de volt rádióban meginterjúvolt egykori, fiatal ottani dolgozó is, aki keserűen mesélt arról, hogyan bántak az apácák a fiatal anyákkal. 

Néhány elhunyt gyermek neve – Forrás: Getty Images/Charles McQuillan

Az elhunyt csecsemők azonban már nem tudnak mesélni. 

Az ő történetüket számok, dokumentumok, orvosi papírok mondják el – már akiről legalább ilyesmi fennmaradt.

A legtöbbet idézett adat: ezekben a csecsemőotthonokban negyvenszázalékos, messze az írországi átlagot meghaladó volt a gyermekhalandóság.

Ennek elsődleges oka az elhanyagolás volt – a „gondozók” számára a bűnben született gyermek maga is bűnös volt, ezért még a testi szükségleteit sem látták el megfelelően (a pszichés igényekről nem is beszélve).

Sem a higiénés ellátás nem volt megfelelő, sem a táplálás, illetve a beteg gyermekek orvosi ellátására sem került sor megfelelő módon (ha egyáltalán). De a vizsgálatból kiderült az is, hogy alkalmanként azért mégis látta orvos ezeket a gyerekeket: például azért, hogy gyógyszertesztelésre használják őket. A túlélők történetei azonban ezen túlmenően testi és lelki bántalmazásról is szólnak. 

A túlélő gyermekeket örökbe adták, sokakat a tengerentúlra, az Egyesült Államokba, gyakran törvénytelenül. A gyereket világra hozó nőket esetleg röviden tájékoztatták az örökbeadás tényéről – ám arról, hogy hova, kihez került a gyermekük, semmilyen felvilágosítást nem kaptak, még akkor sem, ha szerették volna magukhoz venni a gyermeket, vagy legalább később minimális tájékoztatást kapni a hogylétéről. A „bűnükkel” tehát nem csupán ahhoz vesztették el a jogot, hogy felneveljék a gyermeküket, de ahhoz is, hogy megtudhassák, vajon él, egészséges, és körülveszi-e egy szerető család, amely gondoskodik róla.

Gyerekek sziluettjei és a halottak nevei kivetítve a Cork megyei Bessborough anya- és gyermekotthon falán – Forrás: Getty Images/Niall Carson/PA

Rettenetesen bántunk velük…

A vizsgálat nyilvánosságra hozatalakor Micheál Martin ír miniszterelnök bocsánatkérésében kérlelhetetlen őszinteséggel fogalmazott. 

„Az anya- és gyermekotthonok története sötét, nehéz és szégyenteljes fejezet a közelmúlt ír történelmében. Mindannak, ami történt, a következményei nagyon is valóságosak, és máig kihatnak sok ember életére.”

Beszélt az állam és az egyház közös felelősségéről, arról a nőgyűlölő kultúráról, amely lehetővé tette ezeket az eseményeket, a nőket sújtó súlyos és szisztematikus diszkriminációról. Hozzátette: „…nem háríthatjuk el a felelősséget. Ezt nem külső nyomás kényszerítette ránk, mi követtük el, és társadalmilag vagyunk felelősek érte. Rettenetesen bántunk ezekkel a nőkkel. Rettenetesen bántunk ezekkel a gyermekekkel.” 

H. Fekete Bernadett

Kiemelt kép: Gyászoló asszonyok – Forrás: Getty Images/Charles McQuillan