Ha már semmi sem elérhetetlen, mire lehet még vágyakozni? – Kiút az online programdömping csömöréből

–

Alig tudom már felidézni azokat az időket, amikor még izgatottan vártam egy-egy film érkezését. Nemcsak én, hanem megszállott filmrajongó barátaim és kollégáim is, akikkel egymást „hergeltük”, és információkat cseréltünk arról, ki mit hallott-látott, és minden apró részletet izgatottan tárgyaltunk ki, mert számunkra hatalmas jelentőséggel bírtak – velük együtt süllyedtem apátiába. Azért nem mindannyian böjtölünk – látom a Facebookon, hogy egyikünk-másikunk még ma is rendületlenül vadássza az újdonságokat –, de nem vagyok egyedül azzal, hogy hagyom elmenni a napokat, akár a heteket is mozgókép nélkül. 

Míg a többi embernek – civileknek, akiknek nem hivatásuk a filmnézés – ma egy-egy sorozat mindennél értékesebb biztonságérzetet, menedéket nyújt, nekem inkább frusztrációt vagy semmit. Unalmat. Esték telnek el úgy, hogy csak bámulok ki a fejemből, maximum olvasok.

Nincs szükségem tevékenységre, nem kell állandóan valami inger, főleg nem a képernyőről. Jó vicc, ennél ingerszegényebb világban sosem éltünk… És mégsem kell minden új történet, ami ki akar szakítani belőle. 

Talán épp azért nem, mert hirtelen karnyújtásnyira lett minden. Már semmi sem elérhetetlen, semmire sem lehet vágyakozni. Ha néha-néha felmegyek a Netflixre, olyan mennyiségű tartalom ömlik rám, hogy inkább fejvesztve menekülök. A szupermarketeket sem bírtam sosem – engem agyonnyom a bőség. A választás ilyen fokú szabadságában kódolva van a nyomás, hogy a legjobbat kéne választani. És biztos van még annál jobb is. Ha bármit leemelsz a polcról (legyen az müzli vagy film), azt kéne érezned, hogy igen, pont ezt akartam, miközben az agyad hátsó szegletében kajánul vigyorog a kisördög, hogy biztos vagy benne? Van még ezer másik!

Ezért aztán hiába kattintasz egy filmre, ha az első öt percében nem ragad grabancon és visz magával egy utazásra, akkor már elégedetlen és feszült vagy. Biztosan rosszul választottál, az a gond. Másikat kellett volna, ne is pazaroljuk tovább az időt, kattintsunk át. Abba is belenézel, és még mindig nem érzed a kielégülést, ez sem jobb. Mész a harmadikra. Végül kiírod a Facebookra, hogy valaki ajánljon tutit, mert mostanában semmi sem köt le. Nem jut eszedbe, hogy a saját türelmetlenséged az oka, hogy a figyelmed, a koncentrációd roncsolódott, te nem vagy elég nyitott arra, hogy befogadj. És hogy

éppen az a gond, hogy tutira akarsz menni. Instant élményt akarsz, azonnalit. Bekapni a varázstablettát (mint Huxley Szép új világában), és repülni. 

Régen, amikor még moziba jártunk, a filmnézés azt jelentette, hogy beültünk a sötétbe, és kitártuk magunkat az élménynek. Adtunk időt arra, hogy az utazás megtörténjen velünk. Akkor sem mindig sikerült, naná, de nem mentünk ki a teremből, ha nem történt meg azon nyomban. És tudtuk: hetente öt-hat film érkezik csak, ennyiből (vagy maximum a pár hét alatt felgyülemlett kínálatból) kell kiválasztanunk azt, ami a legközelebb állhat hozzánk. Esemény volt minden mozipremier, új kiállítás vagy színházi bemutató, ma meg mind rendelkezésre áll egy gombnyomásra, az egész világból. Mind ott van az ablakban, mint egy halom Mikulás-ajándék, csak épp a lényeg, a személyes kapcsolódás nélkül. 

Persze, most is van olyan, ami kiemelt jelentőségű. Megjelenik egy új sorozat, és egy perc alatt akkora híre lesz, hogy ha nem nézed, ciki lettél. Miközben ott van ezer másik is, amire valamiért kevesebb fény vetül, pedig legalább akkora érték. A siker ma önmagát gerjeszti: az első öt percben kell kitűnni, különben a mű elvész a rengetegben, feloldódik a zajban.

Én valójában nem depressziózom, amikor nem vagyok hajlandó ebbe beszállni, hanem csak fekszem a kanapén, és a gondolataimat hallgatom – csupán ragaszkodom a választás szabadságához. Én akarok dönteni. Félek, hogy ez a tartalomuniverzum beszippant, mint a fekete lyuk, miközben nem ad semmit. Vagy legalábbis nem mindig. Ha naponta megmerítkeznék benne, az nem hozzátenne az életemhez, hanem elvenne belőle, mert pótlék. Most főként az: az élményeket próbálja helyettesíteni, amiktől a körülmények megfosztanak minket. De a valós élményeket nem helyettesítheti semmi. 

Amikor még moziba jártunk, az élmény volt. Amíg egy ország nézte a Guldenburgok örökségét, az is közösségi élmény volt. A színházról, koncertről, kiállításról nem is beszélve – ezek megtörténtek velünk. 

Hetek óta vergődtem azon, hogyan szerezhetnék a négy fal között élményeket – azon kívül, hogy a macskám életén mozizom –, amikor váratlanul ráakadtam a megoldásra. Felfedeztem a régi magyar filmeket. Újra felfedeztem, pontosabban. És ez tényleg utazás lett: alámerülés és expedíció. Esténként alig vártam, hogy újra belefeledkezhessem a régi Magyarországba: a háborúban szétlőtt és úgy hagyott házfalakba, a málló tapétájú pesti lakásokba, a kapucsengő nélküli lépcsőházakba és rozoga körfolyósokba, a diktatúráktól meggyötört arcú statisztákba, az általános szegénységbe és jómodorba, a régi színészek sokatmondó tekintetébe, súlyos hallgatásaiba. 

Itt sikerült megtalálnom az egérutat, és már egyáltalán nem érdekelt, melyik streamingcsatornán mit mutatnak be éppen, hogy ki mit posztol az üzenőfalon, és milyen más „kihagyhatatlan” tartalom kelleti magát az online térben. Ami engem rabul ejtett, az igazi minőség (menőség) volt: maga a történelem. És hirtelen azt is világosan láttam, hogy még mindig milyen jó dolgunk van. Már észre sem vesszük, milyen szépek lettek azóta az utcáink, milyen sokaknak lett autójuk, hogy a télikabát már nem kincs, és lakást felújítani nem luxus. Igaz, hogy akkor meg, a rettenetes XX. században legalább az emberi kapcsolatokban meg lehetett kapaszkodni, annyi maradt, arra épült a kultúra. 

Szóval ameddig lehet, én maradok a sarki kisboltnál és az interneten is a válogatott könyvtáraknál. Ott, ahol mindennek értéke, lelke van.

Ahol semmi nem egy a millióból, hanem jelentése és jelentősége van. Szertefoszlott annak az esélye, hogy az ember mindenből naprakész legyen, ahogy a műveltség is átértékelődött: nincs ember, aki ennyi tartalmat (már ez a szó is…) követni tudna. Mindenki szelektál valahogy, és én úgy döntöttem, nem futok többé versenyt az idővel. Azt keresem csak, amiben igazi érték van. Ami nem divat, nem rapid reflexió, nem szemfényvesztés, és nem is mindennapi vigasz – hanem lelki és szellemi táplálék, ami a művészet eredeti küldetése volt. Amitől holnapra jobban értem a világot.

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/10'000 Hours