Harminc évvel idősebb nő volt a múzsája: Georges Brassens különleges, soha véget nem érő szerelmének története

–

1940 februárja. Egy fiatalember bőrönddel a kezében leszáll a vonatról a párizsi Gare de Lyon pályaudvaron. A Montpellier-hez közeli Sète városából érkezik, ahonnan fiatalkori botlásai miatt kellett távoznia. Miután lázadó kamaszként rossz társaságba keveredett, a kisebb lopásokat egy év felfüggesztett börtönbüntetéssel megúszta apja közbenjárásának köszönhetően, de az iskolából kitették, és a „tisztes sète-i polgárok” közössége is kivetette magából. Ez az élmény, a kívülállóság és a középosztály erkölcsi normái és képmutatása iránti lázadás egész életében elkíséri, és dalaiban is megjelenik. 

„La mauvaise réputation” (A rossz hírnév)

A faluban rossz hírem van / Bármit teszek, kinéznek onnan / Pedig senkinek sem ártok / Csak a saját kis utamon járok / De a derék emberek nem szeretik / ha valaki más úton jár, mint ők.

Egy fura szerelem kezdete

Nagynénje, Antoinette ad neki szállást panziójában, Georges pedig előbb könyvkötőként szerez munkát, majd néhány hónapig a Renault autógyárban dolgozik, amíg azt fel nem robbantják a németek. 1943 márciusában kötelező munkaszolgálatra hívják be egy németországi táborba, Basdorfba. Egy év után sikerül tíznapos eltávozást intéznie magának, és természetesen esze ágában sincs visszamenni, de nénjéhez a lebukás veszélye miatt nem térhet vissza. Ekkor lép be a képbe Antoinette varrónője és jó barátnője, Jeanne Le Bonniec.

Az ötvenkét éves Jeanne Antoinette révén már ismeri Georges-t, Németországba is küldött neki csomagokat, és leveleztek is egymással, de történetük csak most bontakozik ki igazán.

Jeanne a Montparnasse egyik szűk zsákutcájában, a Florimont közben, Antoinette szomszédságában él férjével, a kedves, jólelkű, iszákos Marcellel.

Ők fogadják be nyomorúságos kis házukba, ami a következő két évtizedre Georges otthona is lesz.

A folyó víz, csatorna, áram és gáz nélküli „lyukban” talál Georges családra „két macska, három kutya, egy kacsa, egy papagáj, egy-két tyúk és egy, a ház összes nőnemű élőlényét meghágni próbáló törpekakas” társaságában. Áram híján a nappal kel és fekszik, regényt és verset ír, dalokat szerez. És hiába érkezik meg később a siker és a pénz, huszonkét évig nem tágít Jeanne mellől, és a Florimont köz enyhén szólva is rusztikus világából.

Szenvedély és bűntudat

Bár a fia lehetne, Jeanne és Georges között a barátságon túl, ami közös zenei és művészeti érdeklődésük nyomán kezdődik, egy teljesen másféle, szenvedélyes szerelmi kapcsolat bontakozik ki, amit a jó Marcel vagy észre sem vesz, vagy bölcsen szemet huny fölötte. Brassens egyik közeli jóbarátja később azt nyilatkozta, Marcel el volt foglalva azzal, hogy mindennap reggel nyolctól elkezdjen lerészegedni… valószínűleg nem is akart tudomást venni a nyilvánvalóról, felesége nagy szívét és zabolázhatatlanságát ismerve, Georges-t pedig fiaként szerette és elfogadta.

Nem kis veszélyt jelentett pedig számukra a szökevény Georges bújtatása, hiszen a vichyi rendőrség vagy a Gestapo felbukkanása mindhármuk szempontjából súlyos következményekkel járhatott volna.

Brassens dalaiban is megénekelte az irántuk érzett háláját és köszönetét, amit a Marcellel szemben érzett lelkiismeret-furdalás is tetézett a feleségével való viszonya miatt.

„Chanson sur l’Auvergnat” (Dal az auvergne-iről)

Te, aki kérdés nélkül / Tüzet gyújtottál / Behívtál, amikor fáztam / Amikor mindenki más / Minden rendes polgár / Bezárta előttem az ajtaját.

A háza mindig nyitva áll

Georges Párizs felszabadulása után is magától értetődőn a család tagja marad, fel sem merül, hogy otthagyja megmentőit, a Florimont közben pedig igazi édesbús, nagyon szegény, mégis vidám, bohém élet zajlik. A gyermektelen, nagyszívű Jeanne minden kóbor állatot befogad, pedig maguknak sem jut sok az asztalra. A két személyre kapott élelmiszerjegyekből boldogulnak hárman, Jeanne varrogat, a piac zárásakor szedi össze az olcsó árut, az eredetileg karosszériafényező Marcel időnként dolgozgat egy kicsit, de a barátok és Antoinette néni támogatása is segít valamelyest. A nagyon szerény vacsorákat viszont annál jobb társaságban, barátok közt, gitár- és énekszó mellett költik el.

„Jeanne”

Szegény, és szegényes asztala is / De mégis jóllakat / Ahogyan ő adja / A kenyere lakoma / És a vize bor.

A háza nyitva áll mindenkinek / Mint a jóisten fogadója.

„Egy kicsit bolond”

Jeanne szabad lelke és ereje, a belőle áradó szeretet és elfogadás légköre megbabonázza Georges-t, a nő pedig ugyancsak a fiatal férfi varázsa alá kerül.

Egymásra találnak a konvenciók elutasításában, a szabadság és a művészet megélésében, az állatok (főleg közös kedvenceik, a macskák) szeretetében. „Egy kicsit bolond” – mondja Brassens Jeanne-ról, és valószínűleg pont ez bűvölte el benne, és tette lehetővé, hogy azzá a művésszé váljon, aki lett.

Jeanne vette neki az első gitárját, és finanszírozta (elképzelni is nehéz, miből) első verseskötete megjelenését. Ő bátorította és támogatta, hogy folytassa a dalszerzést, és próbáljon fellépni a dalaival. Öt évig hányódtak visszautasítások és csalódások közt, miközben Brassens egyetlen fillért sem keresett, amivel hozzájárulhatott volna a szerény háztartáshoz.

A fordulópont 1951-ben jön el, amikor Patachou, a sikeres énekesnő először szólaltatja meg Brassens dalait híres kabaréja színpadán, és a nagy bajuszú, lámpalázas fiatalembert is felhívja maga mellé (Brassens önbizalomhiánnyal és lámpalázzal küszködött, fellépései előtt mindez szinte pánikká fajult még a későbbi pályafutása idején is). És a siker óriási. Patachou-nak köszönhetően ismerkedik meg Brassens Pierre Nicolas-val, a bőgőssel, aki képzett zenész, és első fellépésein kíséri őt.

Georges hamar híres lesz, és gazdag.

1952-ben tehetsége már hivatalosan is elismert, nemcsak a kvártélyért és kosztért fizet Jeanne-éknak, hanem bevezetteti a házba a folyó vizet és a villanyt, 1955-ben pedig megveszi a házat és a mellette álló szomszédos épületet is, amellyel kibővül az életterük. Autót is vásárol, és az immár elegáns ruhákat viselő Jeanne-t és Marcelt ezzel viszi kirándulni.

Egy életre a hatása alatt maradt

Továbbra is a Florimont köz marad az otthona, bár egyre több időt tölt távol, Franciaországban és külföldön is turnézva. 1960-ban írja meg a Jeanne című dalt, magasztalva Jeanne végtelen melegségét és kedvességét.

Saját készítésű kisfilmjeikben és a kevés fennmaradt fényképen Brassens mindig Jeanne-t átölelve látható, testbeszédük és tekintetük nyilvánvalóvá teszi a köztük lévő intimitást és szeretetet, az összetartozásukat.

Még az idősebb, ősz hajú Jeanne-ról is sugárzik az az életszeretet, melegség és a játékos fiatalság, ami miatt – valószínűleg – Georges egy életre a hatása alatt maradt.

Püppchen

Ami a hűséget illeti, Brassens-nek voltak kalandjai Jeanne mellett, és a háború végén egy nagy szerelme is: Joha Heiman, akit „Püppchen”-nek becézett („babácska” németül). Több dala is szól erről a szerelemről, amelyből azonban sosem lett együttélés, sem házasság. Georges elve az volt, hogy megházasodni közös otthont és gyermekeket jelent, ő pedig erre nem alkalmas. Püppchennel még utazásaik alkalmával is külön szobában aludtak, a mindennapok helyett csak a különleges pillanatokat, a szerelmes randevúkat akarták átélni. Johát 1999-ben bekövetkezett halálakor Georges mellé temetik ugyan Sète-ben, de Georges ezt a szerelmet is Jeanne mellett maradva, a Florimont köz melegében élte meg.

1965-ben meghal Marcel, és a megözvegyült Jeanne 1966 májusában, 75 évesen újra férjhez megy, egy 37 (!) éves férfihoz.

A mélyen megbántott Brassens csak ekkor költözik el. Az új házasság azonban rövid életűnek bizonyul: két évvel később Jeanne nem épül fel egy epehólyagműtétből, és 1968. október 24-én meghal, Georges pedig az utolsó pillanatokig ott ül az ágya szélén.

Két nem szabályos élet kereszteződése

Jeanne hatása azonban nem tűnik el az életéből. Szülőfalujában, a bretagne-i Lézardrieux-ben vásárol házat, ahová nyaranta leköltözik, kapcsolatban marad Jeanne rokonaival, megtanulja a breton nyelvet, és jól ismert tagja lesz az ottani közösségnek. 1981-ben hal meg rákban, és óhajának megfelelően Sète-ben temetik el.

Meglepő és megható történet ez szenvedélyről, szeretetről, háláról és összetartozásról, egy különleges ember, egy tehetséges művész hátteréről. Vajon a sors/karma/Isten rendezte így ezt az elvileg egyébként teljesen valószerűtlen kapcsolatot? Vajon milyen lett volna Brassens életműve Jeanne nélkül, lett volna-e egyáltalán? Michel Le Bonniecnek, Jeanne unokaöccsének, akivel szoros barátságot ápolt, azt mondta erről:

„Ha nincs a nagynénéd, mi lett volna belőlem? Mindent neki köszönhetek.”

Két élet útja néha nem a szabályosnak vélt módon keresztezi egymást. Hogy ennek ellenére mennyit adtak ők igazából egymásnak, azt csak találgathatjuk.

Mezei M. Katalin

A dalszövegeket Kádár Andrea fordította.

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: laparisienneetsesphotos.eklablog.com