„Hát milyen férfi az, aki még buliban sem iszik!” – Elvárás-e a ma egy férfitól, hogy bírja az alkoholt?

–

Nagyon jó kis film a Még egy kört mindenkinek

Ismerőseim körében igen nagy sikere van: az alkoholfogyasztás témáját boncolgatja, őszintén és erősen (de azért kellően populárisan), a hazai felfogás szerint „inni nagyon tudó” szikár skandináv arcok önmarcangolását keresztezve a hétköznapi, értelmiségi ember kisebb-nagyobb drámáival. Nem a súlyos alkoholizmus poklába ránt be – vagyis hát abba is egy kicsit.

De inkább a határt keresi, ahol átbillennek a dolgok a még szinte ártalmatlan, sőt inspirálóan felszabadító spicces mámorból valami felettünk uralkodó, kontrollálhatatlan tartományba.

A filmből engem főleg „az ivás boldog szabadsága” érintett meg, amit én valahogy sosem tudtam megélni

A dán film négy főszereplőjének korcsoportjába tartozom, a munkájuk is közel áll hozzám, a dilemmáik és életválságaik is ismerősek. Eleinte mégis tartózkodással néztem a történetet, mert meg sem tudom mondani, hányszor hallottam már életemben a szöveget, hogy „egy kis alkohol(izálás) nem árt, sőt egyenesen jót tesz”. Hát milyen férfi az, aki még egy baráti, családi vagy munkahelyi összejövetelen sem iszik?

Na ez az. Fogalmam sincs, miért maradt nekem mindig teljesen tartalom nélküli, üres frázis (mint egy falvédőszöveg) ez a „nagy igazság”.

Nem tudom, miért nem éreztem át soha az ital felszabadító hatását. Egyszerűen nem ízlik a pia. Nem elhatározás, még kevésbé valamilyen magasabb elv az oka, hogy nem szeretem. Így alakult.

Életemben alig egy vagy két olyan helyzet adódott, amikor, úgymond, „csak a jókedv miatt” ittam egy pohárral, és tényleg jókedvem lett tőle. Ellenkezőleg. Alighanem Woody Allen kísérleti berúgása a Játszd újra, Sam! című filmben az analógia az én esetemre: ha csak azért húzom meg, mert „a bennem élő Humphrey Bogart” azt mondta, „csináld, fiú”, hát előbb fordulok le a székről, mint hogy az első spicces poén feltörne belőlem. 

Nem vagyok antialkoholista

Nincs gondom vele, hogy embertársaim túlnyomó többsége imádja a felszabadító érzést, amit egy-két pohár (üveg) bor vagy sör elhoz nekik. És semmilyen személyes tapasztalatom nincs a súlyosabb szituációkkal kapcsolatban sem, ismertem persze a határon már jócskán átlépő barátot, tudtam, melyik régi iskolatársamnak volt alkoholista valamelyik szülője, de személyes közöm ezekhez a történetekhez nem nagyon volt. Ez talán baj: jobban bevonódva ezekbe a sorsokba, alighanem erősebben érzékelném a határvonalak fontosságát, könnyebben azonosulnék a könnyű mámorra vágyókkal is. De én, hogy is mondjam: ivásérzéketlen vagyok.

Igen, én vagyok az a típus, aki a legfergetegesebb zenés-táncos buliban, amikor az összes imádott haverja már nem számolja, csak húzza, és aztán vörös fejjel rohan vissza a táncparkettre, simán jól érzem magam pusztán a zenétől megvadulva, mindenféle felröptető szénhidrogén nélkül is.

De sosem tudom, mit veszítek vele: hogy tényleg annyival jobban tudnám-e élvezni a pillanatot, ha engednék a folyékony mámornak?

(Nyilván a szalonspicc barátai most bólintanak hatalmasat, „de még mennyire, öreg!”, és isznak gyorsan egyet e „szerencsétlen lúzer” helyett is.) Az a helyzet, hogy én fordítva vagyok bekötve: akkor iszom (mert néha megtörténik), amikor már egyébként is fel vagyok pörögve, amikor már tökéletesen élvezem a bulit, és elengedtem magam. Nálam az ivás nem ok, hanem okozat. És még ilyenkor is ritkán lesz pusztán a lehúzott bortól vagy pezsgőtől sokkal jobb kedvem. Nincs rá szükségem.

Ez persze nem nagy dráma

Szerencsére (általában) kedvelnek annyira az ismerőseim, hogy nem traktálnak és nem néznek hülyének – de valahogy mégis az az érzésem, a mi kultúránkban az ivás ténye és ábrázolása elválaszthatatlan a felszabadultságtól, az örömtől, olykor a művészi önkifejezéstől. Aki valamilyen módon elemelkedik a valóságtól, az nem lehet józan, mert az ilyesmi csak bódult állapotban lehetséges…

Ezt üzenik a filmek, amikben elképzelhetetlen, hogy a nagy önvallomások, szerelmek vagy akár egy esti olvasás a pohár bor, vagy egyéb szesz nélkül történjen, férfiak szembenézése önmagukkal, nők lelki kitárulkozása, és baráti társaságok drámai fordulópontja kizárólag csillogó poharak és zavaros tekintetek között szokott bekövetkezni.

De mit tegyen, aki mindezt szintén átélte és átélné, csak egyszerűen nem ízlik neki az alkohol?

Egyszerűen röhöghet önmagán, mert azt én sem gondolom, hogy a következő magyar társadalmi drámában majd két üveg enyhén szénsavas ásványvíz pezsgése közben bomlik fel egy kapcsolat, vagy a főhős legjobb barátja reszelős hangon súgja, hogy „na, most azonnal eljössz velem, öregem, és beléd diktálok egy liter zéró kólát!”. Szóval, a helyzet reménytelen, de nem rossz, hiszen – jelentem – életem összes rossz döntése és drámai változása tökéletesen józan állapotban is pofán tudott verni, verset is írtam már narancslé iszogatása közben, mégis itt vagyok!

De azért jóleső irigységgel néztem a filmben Mads Mikkelsent és három barátját, akik tudományos alapon turbózzák fel válságos hétköznapjaikat, és a szalonspicc jótékony hatása szinte meggyőzőnek látszik életükben. (Tanáremberek, akik ittasan tartanak órát, hát nem vicces?) Ilyen velem sosem fordulna elő – azt viszont leszögezem (spoiler), hogy táncolni már én is táncoltam úgy, ahogy a főszereplő a film végén.

Mégpedig teljesen józanul!

Somos Ákos

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/turk_stock_photographer