–

„Megyek adventi koszorú-készítő tanfolyamra!” – dobom be gyanútlanul a csajoknak az értekezleten, ám abban a pillanatban nem sejtem, hogy ezzel egy atombombát hajítok közéjük. Hangosan nyerítenek, és már bele is kezdenek a konspirációs elméletek gyártásába, hogy egész biztosan valami bajom van. 

Merthogy nem vagyok egy kézműves szakkörre járó fazon, na, ennyi. Ezt be kell lássuk, belátom hát én is. 

„Jó, de inni fogunk!” – próbálom szépíteni a megrogyó imázsomat, de meg sem hallják. (Azt sem tudom pontosan, az alkohol hogyan is szépít pontosan ezen a helyzeten… vagy en bloc a többin.)

Közben eszembe jut a szelíd kinézetű Mónika barátnőm, aki hosszú és vékony (egyszóval csápos) karjaival magyaráz: „Szentesi, megmondtam neked, semmit nem ér ez a sok kozmetikai kezelés, ha még aznap vedelünk.” Kész-passz, Mónika megmondta, igaza is van, de majd jól nem hívom meg az adventikoszorú-készítő tanfolyamra, nehogy elvegye a kedvem az egésztől. 

Egyébként is, ahogyan elképzelem a szelíd kinézetűt a ragasztópisztolyok, cuki manócskák, glitteres rénszarvasok és pamacs szakállú Mikulásfigurák között, azonnal röhögőgörcsöt kapok. Mert ha az fura, hogy én elmegyek egy ilyen kézműves workshopra, na, akkor a szelíd kinézetű bartátnőm jelenléte egyenesen ijesztő lenne. Pedig isten látja lelkemet, egy négygyerekes anyukáról beszélünk, de hogy ő soha a büdös életben nem pepecselne ilyesmivel, az biztos. 

A kézműves napot Vivi barátnőnk szervezte, akinek mesebeli virágkötő boltja van (ez itt nem a reklám helye, de tényleg). Szükség is van a szakértelmére, mert Hubert barátocskám azonnal úgy kezdi, hogy megégeti magát a ragasztópisztollyal. Míg őt kötözik (annyira tipikus), addig mi körbejárjuk a varázslatos helyet, figurákat gyűjtünk a kosarunkba, a másik barátunk, Ádi pedig előszed egy rózsaszín csillogós kis szánkót, aztán Hubi közli velünk, hogy ő naturális koncepcióban gondolkodik, míg én a századfordulós mesevonalon indulok el. (Közben, ahogy pötyögöm ezt a cikket nektek, el sem hiszem, hogy arról írok, hogyan gyűjtögetem a kis kosárkámba az adventi koszorúmhoz illő mesefigurákat. Beszarás az egész vízió.)

Ádi még nem kezdett el szorgoskodni a feladaton, előbb a konyhából bekiabál, hogy hová tette Vivi a forralt bort, majd beegyensúlyoz egy tálca zserbóval és hókiflivel, a másik kezében meg egy termetes mikulásos bögrével, aztán megszólal: „Alig várom, hogy igyak”.

„Azt mi is várjuk, Ádi, nehogy túl későn kezdd!” – oltogatja a párja, Viktor, és mutatja az óráján, hogy még nincs is dél. 

(Ó, ha szelíd kinézetű barátnőm itt lehetne ma, már egész biztos unná, pedig még a lényeget el se kezdtük.)

Végre mindenki kiválogatja a saját figuráit, amelyek majd szépen a koszorúra kerülnek. Választhatunk formát is: kör alakú vagy hosszúkás? Vivi mindenkit eligazít, hogy előbb a nagyokkal kezdjük, aztán a kisebb díszeket helyezzük el, és egy téma köré csoportosítsuk a figurákat. Hubi azonnal teleragasztja az egészet, zéró rendszerezés mentén, a legnagyobb díszeket kiválasztva. Már csak a félméteres arany Mikulást nem pakolt rá, de az üzletben található összes mammutfenyőtoboz, gigantikus törpe és egy termetes Pinokkió is helyet kapott. Ádi és kedves párja, Viktor sem sajnálja a csecsebecséket, csupa színes alak trónol a koszorúikon. Az enyém pedig, hát, egy kicsit koncepciótlan még, de Vivi jön, segít és elmagyarázza, hogy egy helyre figyeljek a koszorún, oda pakoljak mindent, mert akkor lesz szép. És ha már úgy döntöttem, hogy százafordulós figurákat választok, akkor semmi szükség még egy varázscerkára is. (Igen, ezek a mondatok pont olyanok, amilyennek hangzanak: kicsit Ozora-fesztiválosan tripes.)

Hubi kitalálja, hogy csináljunk time laps-videót a telónkkal (az felgyorsítva mutatja majd a viszonylag lassú eseményeket), Ádi nyíg, hogy „nem jó a feje”, őt ne vegyük fel. Beállítom a kamerát, és dolgozunk, mint a kisangyalok. 

Cirka két óra, és készen is vannak a koszorúk, a Viktorét kell csak újracsinálni, mindenki másé menthető. Hubit is sikerrel beszéltük le a félméteres télapó bácsi beapplikálásáról. 

Ahogy végignézek a koszorúinkon, rájövök, hogy mindegyik műalkotás olyan lett, amilyen a készítők személyisége: Hubi a megalomán (de ezt sosem ismerné be), Ádi az édes, színes, kedves cukorfalat, én a koncepciózus mesékben hívő királylány (tényleg ilyen vagyok, a pszichológusom is megmondaná), Viktoré pedig a legszebb, mert azt a Vivi csinálta. (Megfontolt üzletember barátunkra oly nagyon jellemző, hogy jobban szereti profikra bízni a munkát. Nem lő mellé. Nincs hiba nála.) 

Na, jó, akkor menjünk haza. Hívom is Mónikát, és szelíd kinézetű barátnőm szinte csivitel a telefonba: „Na, befejezted már a hülyeségedet, Szentesi? Akarok menni valamerre csavarogni.”

Jól van, Mónikám… (És azt még nem is mondtam neki, hogy nem megyek sehova, mert ma sütnöm kell, ugyanis benevezek a Nagy Karácsonyi Sütirecept versenyre!)

Boldog ünnepre hangolódást nektek is!

Szentesi Éva