Zsidó humor – Kultúrtörténet és egy kis nevetés

–

Pszichológiai és élettani haszon

A zsidó humor meghatározó eleme – a zsidó emberek rokonszenves vonásai mellett, mint például a leleményesség vagy a szellemesség – az önirónia. Ennek okát Sigmund Freud óta sokan próbálták megfejteni. A pszichoanalízis atyja – aki elmondása szerint nem ismert más olyan népet, amely ilyen mértékben gúnyolta volna ki saját magát –, azt tartotta, hogy a zsidóság önmagának mutatott görbe tükre az elfojtások kiszelepelésére szolgál, és mint ilyen, nemcsak pszichológiai, hanem élettani szempontból is hasznos. Véleményét számos szakértő osztja a lélekgyógyászat és a szociológia terén egyaránt.

„Szeretne enyhíteni nagy gondjain? Vegyen fel szorosabb cipőt!”

Mások szerint a zsidó humor a zsidóság látásmódjából fakad, ami a bizonytalanságra, az átmenetiségre, a viszonylagosságra épül: „Hogyan vonhatná ki ebből a világképből, szilárd érvényességre emelve, mondjuk, saját magát vagy családját, foglalkozását, vallását, rabbiját vagy akár magát a Mindenhatót, ha egyszer ők is csak részei annak az univerzális átmenetiségnek és tökéletlenségnek, amelynek Világ a neve?” – teszi fel a kérdést Hernádi Miklós A zsidó vicc világképe című művében.

A zsidóság pedig éppen azért élhetett túl, mert az ember lényegének az esendőséget látta, ahogy szűkebb és tágabb környezete hibáit is észrevette.

Ahelyett, hogy valami nehezen megfogható és elérhető szférába törekedett volna – ami sok vallás szerint az emberi lét valódi értelme –, változni és alkalmazkodni igyekezett, és igyekszik a mai napig, például a perspektíva megváltoztatásával. „Szeretne enyhíteni nagy gondjain? Vegyen fel szorosabb cipőt!” – szól az ismert zsidó mondás.

Istennek van humorérzéke

A humor, mondhatni, a kezdetektől része a zsidóság történetének, amiről a Biblia is tanúskodik. Sára, miután százévesen világra hozta Izsákot, a következőképpen nyugtázta a helyzetet: „Nevetést szerzett az Isten, énnékem; a ki csak hallja, nevet rajtam.” Sőt, a zsidóság olvasatában magának Istennek is van humorérzéke. Egy talmudi történet szerint Rabbi Jósua egy vallásjogi vita kapcsán nem átallotta azt mondani az Úrnak, hogy az ilyesféle kérdésekben nem a Törvény, vagyis az ő szava dönt – hiszen a Tóra nekünk, embereknek adott, ezért nekünk kell értelmeznünk azt a saját viszonyaink között. Isten jót derült a rabbi szemtelenségén, mondván: „Legyőztek a fiaim.” Ugyanakkor a zsidóság – jó értelemben véve – tréfát űzött akár Istenből és az ő fiából is, akit egyébként – mint köztudott – nem fogadnak el Messiásként.

Ez is jó példa erre:

A rabbi fia kikeresztelkedett, valaki szemrehányást tett neki:

– Hogy engedhette meg, hogy a fia keresztény legyen? Mit fog mondani az Úrnak, ha számon kéri?

– Azt mondom majd: Uram, és az ön fia?!

„Meg akartak minket ölni, nem sikerült nekik, együnk”

Idővel a tréfa, a derű, a mulatás szinte intézményesült a zsidóság történetében. Elég csak a zsidó ünnepeket említeni, amelyek esszenciája – szintén humoros felfogásban – a következő: „Meg akartak minket ölni, nem sikerült nekik, együnk.” Mindez, ha minden ünnepre nem is, de a purimra mindenképpen érvényes. 

A zsidó farsangként is emlegetett purimkor egy Kr. e. 450 körüli esemény elevenedik meg. Akkoriban a perzsa birodalombéli zsidó közösség viszonylagos jólétben és nyugalomban, félig-meddig már asszimilálódva élt. Áchásvéros király főemberének, Hámánnak – aki a kor „Hitlerének” is tekinthető – mégis szúrták a szemét a „Mózes-vallású perzsák”, ezért elhatározta, hogy mind egy szálig megsemmisíti őket.

Gonosz terve azonban a királyné, Eszter tudomására jutott, aki ráébresztette teszetosza férjét, hogy ki is valójában az ő úgymond bizalmi embere. A kissé nehézkesen megvilágosodó király aztán Hámán életét vette, a zsidók pedig, köztük maga Eszter is, megmenekültek.

Mindezt az ószövetségi Eszter könyve (jobban mondva: tekercse) beszéli el, egyben azt kérve a zsidóságtól, hogy a történetet felelevenítő purimot tegyék „az evés-ivás és az öröm napjaivá”.

Radikalizmus, antiszemitizmus a humorban

A zsidó humor évszázadokon át némiképp belterjes volt. Középpontjában a zsidóság szemlélete, vallása, szokásai és tevékenységei álltak, no meg persze a pénz, hiszen az is nagyon fontos dolog, „már csak az anyagiak miatt is”, ahogy mondták. A XIX. századi emancipációt követő radikalizmus, illetve antiszemitizmus során azonban a viccek mind tartalmukban, mind stílusukban változtak. Egyre nagyobb hangsúlyt kapott bennük a külvilág, általában véve és konkrét jelenségek kapcsán egyaránt – mint az alábbi példákban is látható: 

Valaki nadrágot rendelt a szabónál. A nadrág csak készült, készült. Végre azután egy hónap múltán kész lett.

Panaszkodik a vevő:

– Isten hat nap alatt teremtette a világot, s önnek egy nadrághoz egy hónapra van szüksége?

– Nézze csak meg a világot – feleli a szabó –, s utána tekintsen erre a nadrágra!

Egy másik:

– Mi a véleményed az antiszemitákról, Kohn?

– Osztom a nézeteiket!

– Osztod?

– Naná, majd szorzom!

Egy harmadik pedig:

Két zsidó ül a harmincas évek derekán egy berlini kávéházban.

– Nagy marha volt Mózes, amikor kivezetett bennünket Egyiptomból – mondja elkeseredetten az egyik.

– Hogy beszélhetsz így a mi nagy prófétánkról? – háborodik fel a másik.

– Gondolj bele: ha ott maradtunk volna, most angol útlevelünk lenne!

És egy állítólag megtörtént eset, ami szintén viccé nőtte ki magát:

Hitler uralmának a legelején még volt némi életterük a zsidóknak. Húsvét előtt egy keresztény kifutófiú becsöngetett a zsidó házba, és tisztelettudóan közölte:

– Heil Hitler, Kohn úr, meghoztam a maceszt!

Akinek Hitler is „főnöke” volt

Az egyedülálló zsidó humor a múlt században Hollywoodba is eljutott, többek között Királyhegyi Pálnak köszönhetően. A híres író, forgatókönyvíró, humorista a múlt század húszas éveiben próbált először szerencsét a tengerentúlon. „Jó érzékkel” 1931-ben tért vissza Európába, 1944-ben Auschwitzba deportálták.

A haláltábort túlélte, az épülő szocializmusban azonban finoman szólva nem találta a helyét. Nem is csoda, hiszen bár egy darabig jelenhettek meg humoreszkjei például a legendás Ludas Matyiban, volt idő, amikor alkalmi munkákból tudta csak fenntartani magát, és egy kitelepítést is megélt.

Elégedetlenségét a következő, Sztálin elvtársnak szóló táviratban fejezte ki: „A RENDSZER MEGBUKOTT STOP KEZDJEEK ELOELROEL STOP KIRAALYHEGYI”. A sürgöny persze sohasem ért célba.

1956-ban ismét Amerikába ment, ahol Paul Kingként több forgatókönyvet jegyzett, de a szíve megint csak visszahúzta, immár végleg.

Az igen termékeny szerző legismertebb műve az Első kétszáz évem című humoros önéletírás. Hogy miért kétszáz? A kérdésre maga Királyhegyi adta meg a választ: „Ha igaz, hogy a háborús évek duplán számítanak, még le is tagadok a koromból, ha azt mondom, hogy 200 éves vagyok, hiszen már a főnököm volt I. Ferenc Jóska, Horthy Miklós, Szálasi, a nemzetvezető, sőt Hitler is, mert Auschwitzban is dolgoztam, mint egyszerű deportált, márpedig köztudomású, hogy ott elég lassan múlt az idő – már ameddig élt az ember.”

Ne untasd felebarátodat!

Királyhegyi kortársa, Billy Wilder Lengyelországból érkezett az álomgyárba, ahol szintén forgatókönyvíróként, majd rendezőként és producerként folytatta korábbi írói-újságírói pályafutását. A „történelmi leckét” ő is megkapta: már Amerikában élt, amikor az öreg kontinensen maradt családja nagy részét megölték Auschwitzban.

Egyedi látásmódjából adódóan a filmjeiben gyakran éppen azokat a karaktereket vette komolyan, akiket a társadalom lenéz és kigúnyol, mint mondjuk a prostituáltak vagy az alkoholisták, illetve tiszteletre méltó figurákból, például ügyvédekből csinált bohócot.

Olyan alkotások kötődnek a nevéhez, mint A legénylakás, az Irma, te édes, a Van, aki forrón szereti. Nem utolsósorban pedig ő alkotta meg a rendezők tízparancsolatát.

Az első nyolc parancsolat: „Ne untasd felebarátodat!”, a kilencedik: „Ne prédikálj!”, a tizedik pedig: „Ne csinálj olyan filmet, amiben a tied a részvényeknek akár csak egy százaléka is, mert akkor soha egy fillért sem keresel!”. 

Igaz tragikomédiák az üldöztetések idején

Az élet, ami a legjobb – vagy máshonnan nézve a legrosszabb – forgatókönyvíró, az üldöztetések idején több olyan helyzeteket produkált, amilyeneket ember nemigen tudna kitalálni.

Amikor a munkaszolgálatban lapátoló Kellér Dezsőről megtudta az őrmestere, hogy több népszerű nótának ő írta a szövegét, így fakadt ki: „Hát nem akadt arra keresztény magyar ember?”

Salamon Béla színészünket a svábhegyi Gestapo-főhadiszállásra hurcolták. Először az adatait kellett megadnia. „Hány éves?” „Hatvan leszek.” Majd jellegzetes hanghordozásával visszakérdezett: „Kapitány úr… Gondolja, hogy leszek?”

Székely Mihály operaénekes, aki egy kispesti sekrestyében húzta meg magát, a vihar elvonultával megköszönte a papnak, hogy nem adta fel őt. „Szóra sem érdemes, én vagyok az egyik szomszédos faluból a rabbi” – jött a válasz.

Csak tapintatosan!

A holokauszt után évtizedekig félig-meddig tabut jelentettek a zsidó viccek, ami persze érthető, elég csak abba belegondolni, hogy milyen rossz történelmi áthallása van például a „Két zsidó utazik a vonaton” felütésnek. Ám még ha mintegy illegalitásban is, ezek a viccek továbbéltek, sőt újabbak és újabbak születtek. Igaz, mesélni legfeljebb szűk körben volt ildomos őket, nyomtatásban pedig végképp nem jelenhettek meg. Előfordult, hogy „áthidaló megoldásként” a jellegzetes zsidó nevek valamilyen gyakorta használos nem zsidóra cserélődtek, így lett például nálunk Kohnból Kovács – vagy nem:

Az ötvenes években szólásra jelentkezik Kohn az értekezleten:

– Csak azt szeretném megkérdezni, hová tűnt a liszt, a zsír, a cukor?

A következő értekezleten szólásra jelentkezik Grün:

– Csak azt szeretném megkérdezni, hová tűnt Kohn?

Az igazi zsidó vicc mindig zsidópárti

Bár a holokauszt soha nem dolgozható fel teljesen – nemcsak a zsidóság, hanem az emberiség számára sem –, a fájdalom az idők során enyhült, és lassan a zsidó viccek is visszanyerték korábbi létjogosultságukat. Ideje volt, már csak azért is, mert mint a Zsidóviccek című, 1988-ban megjelent gyűjtemény előszavában olvasható, az igazi zsidó vicc mindig zsidópárti, hiszen „ésszel vagy furfanggal mindig a kis zsidó győz bennük”.

A zsidó humor pedig továbbra is virágzik – sok zsidó művész választja ezt az önkifejezés és a figyelemfelkeltés eszközül, az irodalomtól kezdve a stand-upon át a színházig és a filmig.

„A humor Bergmanja”

Megkerülhetetlen például „a humor Bergmanjaként” emlegetett Woody Allen, aki azonban az évtizedek során olyan végtelenül összetett világot épített fel, amelynek a lélektani dráma, a felnövéstörténet, a melodráma vagy a krimi éppúgy része, mint a sajátos látásmódról árulkodó vígjátékok. Woody Allen pályafutását mindenki ismeri, így itt néhány érdekességet említünk vele kapcsolatban.

• A film világának háromévesen kötelezte el magát, miután édesanyjával látta a Hófehérke és a hét törpét.
• Már tizenévesen rájött, hogy a humor megélhetést is jelenthet – ekkoriban kezdett publikálni vicceket és humoreszkeket, és nem is keresett velük rosszul
• Nem nézi meg a filmjeit.
• Filmjei nagy része nem lett nyereséges, ezt azonban nem élte meg tragikusan.
• Az elismerések sem hozzák különösebben lázba. Az Oscar-gálákon jellemzően nem teszi tiszteletét – pedig lehetőség akadna bőven, hiszen rengetegszer jelölték, négy alkalommal pedig övé is lett a rangos elismerés.

És néhány klasszikus Allen-idézet:

„Intenzív vágyat érzek, hogy visszakerüljek az anyaméhbe – bárkiébe.”

„Az összes szeretet közül az számít igazán, amit nem viszonoznak.”

„Ha nem hibázol folyton, az annak a jele, hogy nem hozol létre semmi újat.”

„Ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről.”

„Foglalkoztat a jövőm, mivel a hátralevő napjaimat ott szeretném eltölteni.”

„Nem mintha félnék meghalni. Csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik.”

Sacha Baron Cohen nem szívbajos

Sacha Baron Cohen brit humorista-színész is minden lehetséges alkalommal kiáll a zsidóság ügyeiért, persze a maga finoman szólva is keresetlen módján. Az idei Golden Globe-on – ahol egyébként díjátadóként volt jelen – a következőket mondta a közösségi médiában valóban jelen lévő gyűlöletbeszéd kapcsán: „A következő film hőse egy naiv, megvezetett srác, aki náci propagandát terjeszt, és csak képzeletbeli barátai vannak. Mark Zuckerbergnek hívják.” Majd a 2010-es Lynch-filmre utalva látszólag korrigálta magát: „Ó, bocsánat, ez egy régi felvezetés a közösségi hálóhoz.”

Sarah Silverman és a tabudöntögetés

Sarah Silverman amerikai komikus mostanra nagyjából minden tabut megsértett. Egyik népszerű számában például egymás után figurázza ki a melegeket, a feketéket, no meg persze a „pénzimádó” zsidókat – a felsorolás korántsem teljes. „What the cock is that shit?” – értetlenkedik a dal klipjében, amikor egy Mercedest vezető pajeszos férfi tűnik fel. Majd több magyarázatot is ad a saját maga által felvetett kérdésre, például azt, hogy valójában Stockholm-szindrómáról lehet szó.

A pusztító humorú komikus azonban a látszat ellenére nem a különféle kisebbségeket, hanem a hozzájuk kapcsolódó sztereotípiákat, no meg a politikai korrektségbe oltott álszentséget és képmutatást állítja pellengérre.

Adam Sandler, a hanuka leglelkesebb népszerűsítője

Adam Sandler színész-zenész visszafogottabb módon igyekszik erősíteni a zsidóságot identitásában. A hanukát pedig valószínűleg senki nem népszerűsíti olyan lelkesen, mint ő. Időről időre aktualizált Hanukah Song című szerzeményében így emlékezteti népét a maga „karácsonyára”: „Ha úgy érzed, az egyetlen vagy a városban, akinek nincs karácsonyfája, íme, egy lista azokról, akik éppúgy zsidók, mint te vagy én” – és egy valóban impozáns felsorolás következik, ami a kotraszt kedvéért tartalmaz néhány fekete bárányt is, akik biztosan nem zsidók. És különben is, mennyivel jobb az egynapos ajándékozásnál a nyolc őrült éjszaka. A közelgő ünnepre való tekintettel mi is a dal záró soraival búcsúzunk: „If you really-really want-ukah, have a happy, happy, happy hanukah!”

Mezei M. Katalin

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Valamint: Osztropoli Herschel ostora, (szerkesztette: Hajdu István)  Minerva, 1985., Naftali Kraus: Zsidó ünnepek?, Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület, 1994., Zsidóviccek, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat, 1988.