–

A mi apukánk jó ember. Hatalmas szíve van. Igazán jó házigazda. Mindig van mit kínáljon, és mindig megtömi a táskánkat, amikor búcsúzunk. Ez az ő szeretetnyelve. A főzés. Az egyetlen dolog, amit bármikor szívesen csinál. Szívből főz. Főzött. Már nem főz. Megállt a szíve.  

Néhány évvel ez előtt leültem vele beszélgetni, hogy nagyon ijesztő, amit az ebédnél láttam. Mindig is volt gondja az alkohollal, de olyat a 30 évem alatt nem tapasztaltam, hogy megtántorodott volna a piától. Ez is eljött, és bár már akkor is tudtam, hogy senkit nem lehet megmenteni magától, én mégis megpróbáltam. Mert nem tudtam másként tenni. Egy gyerek nem tud másként tenni. Meg akarod menteni, és kész. Jó beszélgetés volt. Mármint rossz volt, de értettük egymást.

Azt mondta, hogy köszöni, és igyekszik kizárni az életéből a töményt. Aztán vett egy pálinkafőzőt.

Látod, azt mondod, pálinka és az emberek többsége valami igazán finomra gondol. Vagy valami nagyon erősre. Házira. Összejövetelekre. Nagy mulatságokra. Én egy kőre abból az útból, ami a haláláig vezetett. Gondosan tette le egymás mellé a köveket, de ekkor még nem láttam, hogy honnan is indul ez az út. 

Látogatóba mentem hozzájuk, de mire a Nyugatihoz értem, bepánikoltam. Nem tudtam, mi bajom, valami nyomni kezdte a mellkasom, sírtam és remegtem. Felhívtam a barátnőmet, hogy segítsen megnyugodni. Nem akartam kimenni, nem bírtam, valami gátolt benne. Aztán szép lassan ahogy beszéltünk, megnyugodtam és vonatra szálltam. Az állomáson nem apu fogadott, mint általában. Az élettársa jött ki értem. 
– Nem is mondtuk, hogy mi történt. Apátok dereka megroppant. 

Mire odaértünk, kiderült, hogy nem csak simán megroppant. Járni is alig bírt. Éreztük, hogy nagyobb a baj. Rögtön jött a felismerés, hogy miért nem akartam kimenni. Rövid hadakozás, hogy márpedig kihívjuk a mentőt, persze ő tárcsázott. Nem vitték be, mert hétvége volt, és a kórházban olyankor „a fű se nő”. Ha nem javul, vigyük be a sürgősségire hétfőn. Bevittük. Nem engedték haza. Összeroppant a csigolyája. 

Érdekes dolog a kiszolgáltatottság. Bizonyos szempontból közelebb enged. A büszkeség falai omlani kezdenek, és a réseken keresztül belátsz végre olyan helyekre, amiket csak sejteni véltél addig.

Okokra lelsz, ugyan segítik a megértést, de egyben piszok nehéz is. Kezdtem kapiskálni, hogy miért nem motiválja már semmi, de nem akartam, hogy lemondjon magáról. Meg akartam menteni. Tudtuk, hogy ez most vízválasztó, olyan helyzet, amiből még ki lehet jönni, de nem láttuk a mérleg másik serpenyőjét. Azt hittem, mert hinnem kellett, mert nem tudtam másképp tenni, hogy minden rendben lesz. Közben régi „jó barátom”, az ekcéma rögtön be is kopogott hozzám. Iszonyú dühös lettem. Tudtam, hogy az elengedés lesz most a fő feladatom, mert ez az egyik oka az ekcémának, de miközben a tudatommal fejtettem meg az eseményeket, a lelkem őrjöngött. Félni kezdtem, hogy elveszíthetem. A bizonytalanság miatta a pánik a hétköznapok része lett. Az evészavarom is teljes fokozatra kapcsolt.

Alattomos dolog ez az alkohol, nem tudod tetten érni, hogy mikortól leszel végleg a rabja. Voltak a viselkedésében árulkodó jelek, amikre reagáltunk is, de a döntéseket nem hozhattuk meg helyette.

Lemondott látogatások, elutasított ajándéküdülés, és a világról alkotott véleménye, ami egyre szűkebbre szabta a valóságát. A valóságát, ami egy idő után a háza, az élettársa és a pia lett.

A testvérem gyerekei egy ideig még motiválták, no, nem az utazásra, de az életre mindenképp. Aztán ez is szépen leült, mint minden. Valójában ezek is kövek voltak azon az úton, de a nyilvánvalót nem akarta soha kimondani, hogy meg akar halni. Inkább csinált magának egy csigolyatörést, hogy végre legyen oka kiszállni az életéből, de nem ment ez gyorsan. Ó, nagyon nem! 

Ha apun múlt volna, elsumákolta volna az egészet. „Az orvosok sarlatánok, a gyógyszer egy hülyeség, majd ő jobban tudja, inkább iszik egy pálinkát, mert az mindenre gyógymód.” Elkezdett nem enni. Közben mindene fájt. Deréktól lefelé olyan fájdalmai voltak, hogy sokszor a mindent kibíró apukám eltorzult arccal jajdult fel. Ez is új élmény volt. Ő jajgatott, bennem a jeges rémület futkosott. A koplalástól és a piálástól persze kezdett tönkremenni a gyomra is. Úgyhogy lett egy sormintája. Legyengült, kórházba került, felerősödött, hazament, koplalt, legyengült, kórházba került…

Közben bennem háború tombolt. Mi a dolgom ebben a játékban? Hogy segíthetek, ha nem segíthetek? Meg is kérdeztem tőle, hogy miként asszisztáljak ehhez, mert én már nem tudom.

Csak annyit kért, hogy szeressem. 

Az őszinteség lett a fegyverem. Mindent kimondtam, amit csak bírtam. Hogy megnyugtassam magam, hogy mindent megtettem. Amikor kimentem hozzájuk, mindig a közelébe ültem, és fogtam a kezét, a vállát, és annyiszor mondtam neki, hogy szeretem, ahányszor csak lehetett. De kitöltöttem neki a piát is. Nem úsztam meg. Ez is a játszma része. Ha elfojtottam a dühömet, magamat tagadtam meg, ha kimutattam és kimondtam, akkor meg csak még egy okot adtam az ivásra, mert fájdalmat a legkevésbé akart okozni. Közben megkérdeztem azt is, hogy meg akar-e halni. Mert ha igen, akkor azt is elfogadom, és itt leszek mellette, csak adjon végre valami támpontot.

Ő meg mesélni kezdett. Olyan történeteket, amiket soha előtte nem mondott el. Könnyíteni akart a lelkén. Kimondani, hogy haragszik az apukájára, hogy haragszik az anyukájára. Hogy haragszik magára. Szépen lassan egy olyan élet tárult fel előttem, amiben annyi fájdalom és elfojtás volt, amit hallgatva is nehéz volt viselni. Nem láttam a teljes képet. De az út elejét igen. Nem várt gyerek volt. És ez persze nem lehet mindennek az oka, de egy jó ugródeszka a szar élethez. 

Nem volt beteg. Mármint nagyon sok fizikai baja volt, de a testét meg lehetett volna gyógyítani. A lelkét viszont nem. Már nem. És a mód, amit választott a halálhoz, az is ezt tükrözte. Hosszan és fájdalmasan lépegetett kifelé, mert a bűntudata ezt diktálta. Tudtuk, hogy ez történik. Tudtuk, hogy meg fog halni, és mégis folyton csak megmenteni akartuk. Pedig tudtuk, hogy nem lehet.

Annyira szeretem.

Az utolsó előtti napon többen is kint voltunk nála. A nővére, az unokahúga és az ő kisfia is velünk volt. A kicsi fiú egyszer csak keservesen sírni kezdett. Valamit megérzett. Kivittük a házból, és megnyugodott. Mondtam apunak, hogy másnap munka után kijövök. Kézzel-lábbal tiltakozott.

Mellette akartam lenni, amikor elmegy. Nem kell egyedül végigcsinálnia. De ő egyedül akart lenni.

Másnap délután az élettársa hívott, hogy nem veszi föl a telefont. 

Egy téli délelőttön halt meg. Szép idő volt. Utolsó útjára indult, de az ágy és az asztal között megállt a szíve. Szép szíve volt. Tele szeretettel és fájdalommal, de bármennyire is igyekezte jól megbüntetni magát, attól még jó ember volt. Ha magát nem is tudta szeretni, én megteszem helyette is mindennap. 

Az ekcéma nem múlt el azzal, hogy meghalt. Az evészavar sem, de legalább a pánik alábbhagyott. Sokat gondolkodtam azon, hogy ha az ő fiatalkorában is lehetőség lett volna terápiára járni, akkor vajon hogyan végződött volna a történet? Nem az alkohol vitte el, hanem az a temérdek kibeszéletlen fájdalom, amit nem tudott másként elviselni.

De ne félj! Mi nem visszük tovább. Ezt csinálja a mi generációnk. Felülírja a generációk hagyományát, hogy a következő tisztább lappal induljon. Talán ők még ügyesebbek leszek. Azok lesznek. 

Jobbágy Kata

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Pexels/Evelyn Chong