Lapraszerelt maradékmentés – Kitörés az azonosíthatatlan műanyag dobozok kaotikus poklából

–

Minden anya rémálma: a kétismeretlenes egyenlet

Egy kedves barátnőm, aki régebben iskolai konyhán dolgozott Angliában, elmagyarázta, hogyan épül fel egy közel száz főre főző menetrend úgy, hogy mindenki jól lakjon, de semmiképp ne legyen sok maradék és pocsékolás. A képlet amúgy nem túl bonyolult, az alapanyagok pontos mennyiségének kiszámolásához egy gondosan tesztelt táblázatot használnak, amiben megtalálható, egy főre mennyi krumplival, hússal, zöldséggel, rizzsel érdemes számolni. Engem ez egészen elbűvölt, ugyanis nagyon szeretek etetni és vendégeket várni, ha viszont négynél többen ülünk asztalhoz, hajlamos vagyok túlságosan berobbantani a gulyáságyút, és attól való rettegésemben, hogy a barátaim nem degeszre tömve távoznak, nyolc fogás és fojtásnak egy fél disznó alá soha nem mennék. 

Ám nem csak különleges alkalmakkor járok úgy, hogy fogalmam sincs, mennyit főzzek. A háztartásomban ugyanis két kamaszt nevelek, ezzel pedig rögtön bekerült két ismeretlen is az egyenletbe.

Hiába tudom ugyanis nagy vonalakban, hogy alapjáraton az adott ételből mennyit ennének meg (a gyermeki gyomor befogadóképessége ugyanis hangulattól és ételtől függően változik, bolognai szószos spagettiből rendszerint egy talicskányit, szusiból egy tucat tekercset, rántott húsból egy Noé bárkáját megszégyenítő állathordát, ezek szicíliai kombinációjából, azaz az aranciniből csak egy-egy fél golyóbist turkálnak szét), a nap eseményeit így sem látom előre.

Gyakran előfordul, hogy egy raklappal készülök a kedvenc ételükből (már csak azért is, hogy miután elpakoltam a konyhát az ebéd után, ne szivárogjanak elő újra a szobácskáikból, mint két farkaséhes kakukkfióka, hogy mi lesz az uzsonna), ám kiderül, hogy a haverokkal suli után beugrottak valahová hamburgerezni, úgyhogy aznap már nem is óhajtanak a favoritból csemegézni. De arra is volt többször példa, hogy okosan kiszámoltam az adagokat, fejenként pont annyit elkészítve, ami az említett angol táblázat is tökéletesnek tartott volna, majd a saját gyerekeimmel együtt beesett még hat éhes lakli, olyan meg nincs, hogy ha valaki megfordul a konyhámban, én azt nem kínálom meg étellel, úgyhogy mire kettőt pisloghattam volna, már el is takarítottak mindent az utolsó morzsáig, majd vágyakozva néztek rám további ellátmányban reménykedve.

A leggyakrabban elhangzó mondat: „Hol van ennek a doboznak a fedele?!”

Ember legyen hát a talpán, aki eligazodik ebben az étkeztetési mátrixban! Nem csoda, hogy egy idő után én is (anyáinkhoz hasonlóan) a műanyag dobozos maffia tagja lettem. De hogy boldog voltam-e a klubba való felvételemtől? Azt nem állítanám. A mélyhűtőmben egyre halmozódtak az azonosíthatatlan dobozkák, a megjegesedett felszínű, összefagyott színű holmikról pedig az isten meg nem mondta volna, mit tartalmaznak. Volt, hogy vasárnap velős pirítóst és húslevest ígérve a családnak nagy elánnal kivettem egy megfelelőnek tűnő zacskót, amiről persze négyórányi olvadás után kiderült, hogy valami egészen mást tartalmazott.

Bár minden egyes alkalommal azzal a biztos tudattal helyeztem el a holmikat a frigóban, hogy erre aztán garantáltan emlékezni fogok, pár hét leforgása után természetesen akkor sem tudtam volna a tartalmát felidézni, ha összefagyott csirkelábat szorítanak a halántékomhoz.

Arról meg már ne is beszéljünk, hogy a mélyhűtőm mérete elég kicsi – főleg ennyi félig üres dobozkához mérve –, így aztán a benne való vadászat is a következő forgatókönyv szerint zajlott: bátorságot összegyűjtő nagy levegő, szem félig lecsuk a borzalmaktól magamat megkímélendő, a cél bemérése, a doboz kirántása, az összes többi kacat káromkodásokkal kísért visszaszuszakolása-tömködése, a mélyhűtőajtó gyors és határozott bevágása, mielőtt újra a fejemre omlik minden odabentről. Kell ez a temérdek stressz nekem? Egy nagy fenéket!

Modern család hipermodern konyhája

Hatalmas szerencsémre azonban manapság már az egyszerű, mezei háztartásokban sem elérhetetlen az, ami korábban csak a menő nagyobb éttermek és ipari élelmiszer-feldolgozók kiváltsága volt, ezzel pedig a vázolt problémák egy csapással megszüntethetők lettek. Korábban már zengtem ódát a szuvidálásról, a műfajjal pedig kéz a kézben jár a vákuumozás. Azzal ugyanis, hogy a bezacskózott, bedobozolt ételekből kiszippantjuk a levegőt, nemcsak szuvidálásra készre pattintjuk, de ugyanígy jóval hosszabb ideig tudjuk tartósítani is őket. A légmentes lezárással hatékonyan csökkenthetők ugyanis a kémiai és mikrobiológiai reakciók, az élelmiszereket megóvjuk az oxidáció erjesztő hatásától, ami egyébként nemcsak az ételek pár nap alatt való tönkremeneteléért felelős, de az íz, szín és illat változásáért is.

Ha azonban az ételt sikerül hermetikusan lezárnod, azzal (átlagosan) ötször annyi ideig eltarthatók, mint ha csak bevágod egy Carte D’Or-os dobozba, aztán utánad a vízözön. 

Szív-sűrít-gyújt-kipufog

Az otthoni vákuumozás ráadásul már rég nem egy kiváltságos réteg úri huncutsága. A legegyszerűbb és legkörnyezetkímélőbb módszer talán a Bosch megoldása, méghozzá kétféleképp: dobozos és zacskós műfajban is tudsz légteleníteni. Először is a botmixer fejét egy mozdulattal lecseréled „szívó” funkcióra, majd a doboz szájára illesztve egy gombnyomással kiszippantod a levegőt. Onnan tudod, hogy sikerrel jártál, hogy az egyliteres, tritán tárolódoboz tetején található piros gumidudor is beszippantódik. A vákuumozás amúgy roppant szórakoztató folyamat is, a WMN konyhájában való kísérletezgetés közben Bandikával (azaz D. Tóth Andrással – a szerk.) nem győztük egymás kezéből kicsavarni a szettet! Az immár hermetikusan lezárt maradék étel mehet is a hűtőbe, a boldog jövőben reménykedve, amikor valaki napokkal később rálel és megörül a frissességének.

A (szerintem) még parádésabb találmány azonban a zacskós verzió. Csak megfogod a húst, zöldséget, sajtot, beteszed a többször felhasználható, visszazárható műanyag zacskóba, alaposan lenyomkodod a cipzárját, majd az említett botmixerfejes ketyerével kiszívod belőle a levegőt. Ez egyrészt roppant látványos mutatvány tud lenni, másrészt „IKEA-san” laposra szerelődik tőle a holmi, így jóval kisebb lesz a térfogata, aminek egy magamfajta, aprócska mélyhűtővel bíró némber roppantul tud örülni.

Az ily módon mélyhűtött holmik a féléves eltarthatóság helyett akár három teljes évig elcsücsülhetnek a fagyóban anélkül, hogy ez a minőségüket befolyásolná (most komolyan, van, akinek a házassága nem tart ki ennyi ideig!), ráadásul nem alakul ki a tetejükön vaskos jégkristályréteg, és nem is száradnak ki rusnyán.

Aki nézett már szembe Barbie-bőr színűre fakult, berepedezett, hervadt csirkemellel a frigójában, az szerintem tudja, miről beszélek.

Úgyhogy mostantól elhatároztam, felnövök a feladathoz, és a hűtőszekrényeimben épp az az átlátható, katonás rend fog uralkodni, amire én is büszke lehetek. Majd elmesélem, hogy sikerült megvalósítani hosszú távon is a légtelenítő projektet, jó?

Fiala Borcsa